Raymond E. Feist - A rettegés légiója

Raymond E. Feist - A rettegés légiója

(Démonháború 01.)

Raymond E. Feist - Rides A Dread Legion
(The Demonwar Saga 01.)
Eredeti megjelenés: 2009
Magyar kiadás: Beholder Könyvkiadó, 2010
Hossz: 331 oldal
Műfaj: fantasy
Fordította: Ruzsinszki Zsolt

Tartalom:

A tündék elveszett rokonai,a taredhelek, vagyis a "csillagok népe" a világegyetem túlsó végéről érkeznek Midkemiára.Jelenlegi bolygójukon mindent elemésztő démonhorda szorongatja őket, és egykori hatalmas birodalmukból csak maroknyi túlélő maradt. Taredhel legendák mesélnek az ősi világról, ahonnan minden tünde származik. Ezt a helyet egyszerűen Otthonnak hívták,s holléte az idő homályába veszett. Most azonban úgy vélik, Otthon Midkemiával azonos, ezért eljönnek, hogy visszaköveteljék.

A kegyetlen és gőgös taredhelek nem hagyják, hogy bármi terveik útjába álljon. Pug és a Tanács azonban hamar ráébred, hogy nem feltétlenül a tündék jelentik a legnagyobb fenyegetést, hanem az őket üldöző démonhorda. S közben Pug feje felett ott lebeg a prófécia: végig kell néznie, amint mindenki, akit szeret, előtte hal meg…



Feist-et 1991-ben kezdtem el olvasni, természetesen Az érzőszívű mágus-sal (Mágus - A tanítvány és Mágus - A mester), ami ekkor - fiatalon és ilyen szegényes felhozatal mellett, ami akkoriban a magyar fantasy kiadás produkálni tudott - hamar a kedvenc könyvemmé vált. Instant 10 pontos lett volna, ha már akkor is pontoztuk volna a könyveket. Azóta nem olvastam, szóval igazán kíváncsi vagyok rá, hogy tényleg csak a fenti okok miatt emlékszek úgy, hogy nagyon jó volt a könyv és igazából felnőttként már nem is tetszene. Ezt nem tudom most megválaszolni.

Az elkövetkező évek alatt a Beholder Könyvkiadó rendületlenül hozta ki az író Midekemiás (és szorosan kapcsolódó) köteteit. Most nem nézem meg, hogy hány rész jelent meg, de sok, és mindet olvastam, sőt itt vannak a polcomon. A részek persze egyre kevésbé tetszettek, de sosem voltam Feistel túl szigorú, még az utolsó köteteket is szivesen olvastam, mert Pug, Nakor, James és a többiek történetei elszórakoztattak, és azért egy bizonyos szint alá sosem csökkent a minőségük. Hatosnál rosszabbat egyik részre sem adnék, de a legtöbb 7-8-as lenne szerintem - így visszagondolva rájuk, már amit sikerül felidézni belőlük.

Valahogy úgy jött össze, hogy A rettegés légiója volt az első Feist könyv, amit nem vettem meg a megjelenéskor, és az olvasás is egyre csak húzódott. (Nem a roppant béna borító volt az oka (bár az angol kiadásé sem a legszebb, az igaz)). (Update: 50%-os leértékelésekor ma (11.11.16.) vettem meg.) Tehát az előtte lévő rész óta (Az őrült isten dühe, 2008) - három éve - semmit nem olvastam Midkemiáról. 

De, eljött ennek a könyvnek is az ideje - és a folytatásnak is el fog jönni.

Azt, hogy melyik faj kivel szövetséges, melyik szereplő kivel milyen viszonyban van, már alig tudtam felidézni. Az azonban biztos volt már a történet elején, hogy most kapunk egy rakás új szereplőt, szóval gondoltam majd kialakul minden szépen. Ki is alakult, csak sajnos nem úgy ahogy szerettem volna. Az új karakterek érdektelenek voltak - bár Feist megpróbálta a gyémántlovag-nő és a fiatal szélhámos-démonidéző és az öreg harcos fia hátterét szépen árnyalni, de egyszerűen nem tudtak érdekelni. Én Pug-ot akartam és a régi társait! Persze ez hülyeség, tudom, hogy csak nem olyan passzban olvastam a könyvet, amit megérdemelt volna, igazából nem sok probléma volt vele, de az igaz, hogy mire megjelent Pug (Hatodik fejezet), én kétszer elaludtam a könyvön. Szó szerint. Pedig voltak már démonok is meg minden!

És itt van a nagyobb, valódi problémám az íróval!  

Máskor nem panaszkodnék egy jó kis inváziós fantasy ellen, sőt! - Ide velük! Hajrá Malazák!! - De szegény nyomorult Midkémiát minden könyvben/Midkémiai évtizedben valaki megpróbálja leigázni. Jönnek a tsurannik, a kígyóemberek, a valheruk, az istenek, a Sötét Ösvény Testvérisége, a dasatik, (meg valami szauruszokról is beszéltek ebben a részben, hogy az ő világukon halt meg Fekete Macross, de erre már egyáltalán egy csöppet sem emlékszem), most meg a taredhelek és a démonok. Most komolyan, miért nem lehet valami egyedibbet kitalálni, mint inváziót MINDEN RÉSZBEN!?! Szerintem ez kicsit a lustaság jele lehet. Ráadásul ebben a részben maga az invázió még el sem kezdődik! A szereplők beszélgetnek és ide-oda repkednek. Azért, hogy mégse lehessen mondani azt, hogy ebben a részben egyáltalán nem történik semmi a könyv végének fordulata gondoskodik, meg persze az elején a taredhel világ lassú de megállíthatatlan pusztulása. Ha ezen túl tudunk emelkedni, akkor viszont egy korrekt iparos-fantasy-t olvashatunk, amitől azért a stílus szerelmeseinek nem kell túlzottan tartania... bár azért ez nem túl nagy dícséret. (Idén jelent meg az új trilógia első része - The Chaoswar Saga - The Kingdom Besieged -, ahol Kesh fog inváziót indítani. Mondjuk ez jó, hogy legalább nem egy másik létsík újra, bár azért néztem csak hirtelen utána, mert a könyv olvasása közben, mikor megemlítik, hogy a törpök fő ellenségei az orkok a Harag idején egy másik világra menekültek el (pár ezer évvel ezelőtt ugye), és Midkemián nem élnek egyáltalán, azonnal tudni véltem, hogy a következő trilógia az ő visszatérésükről fog szólni. De nem, arra még várni kell, de nem hiszem, hogy ne találkoznánk velük még.) :-)

A gyémántlovag-nő karaktere a könyv legalja volt. Egy kicsit sem hihető a magyarázat (nincs is nagyon), ahogy egyszercsak a kurtizánból gyémántlovag lesz, aki utálja, hogy gyönyörű, a férfiakat ki nem állhatja, de közben sírós szerelembe esik. Mint egy rossz tini úgy váltogatja az arcait. A démonidézők végül nagyjából megkedveltették magukat, de a régiektől azért messze elmaradtak. Visszaolvasva a kritikát, lehet hogy kicsit szigorú voltam, mert jobbra számítottam, de azért a könyv nem vészes. Jó szívvel még 7 pontos is lehetne, de most nincs kedvem jószívűnek lenni.
Egyébként ez a sorozat csak két részes, nem trilógia.

Értékelés: 5/10