2016. július 23., szombat

Stephen King - Rémálmok bazára

Stephen King – Rémálmok bazára
(The Bazaar of Bad Dreams, 2015)
____________________________
Magyar kiadás: Európa Könyvkiadó, 2016
Hossz: 736 oldal
Műfaj: horror, misztikus, novellás, szépirodalom
Fordította: Bartók Imre, Berta Ádám, Bihari György, Hegyi Pál, Szántó Judit, Totth Benedek
Korhatár: 14+
Beleolvasó

Tartalom:
Harmincöt ​​évvel az Éjszakai műszak című novelláskötete után a hátborzongató történetek nagymestere új elbeszélésgyűjteménnyel lepte meg Hűséges Olvasóit.
A Rémálmok bazára húsz, kötetben korábban nem közölt történetet tartalmaz, s King mindegyikhez rövid bevezetőt írt, amelyben feltárja az írások születésének körülményeit és a maga személyes motivációit.
A történetek között izgalmas kapcsolatok, közös vonások fedezhetők fel: erkölcs, utóélet, bűntudat, mit tennénk másként, ha a jövőbe látnánk vagy éppen kijavíthatnánk a múltban elkövetett hibáinkat. Némelyik novella szereplője az élete végéhez közeledve felidézi bűneit és vétkeit; mások ráébrednek, hogy természetfeletti képességekkel rendelkeznek; és vannak, akik vesztükre egyenesen az ördöggel paktálnak.
King kirakodóvásárában igazán változatos a kínálat egy autónak látszó szörny (à la Christine), egy ember, aki gyászjelentésekkel gyilkol, egy e-könyv-olvasó, amely párhuzamos világokra nyit ablakot, és persze az örök favorit, az emberiség végpusztulása… Minden olvasó megtalálhatja itt a maga kedvencét de a szerző figyelmeztet, hogy a portékáját óvatosan kell kezelni, mert a legjobbaknak foguk van.



Stephen King (1947.09.21 - )
Stephen King öt évvel az utolsó és harminchét évvel az első novelláskötete megjelenését követően újra rövid történetekkel kívánta szórakoztatni kitartó Hűséges Olvasóit. Azt tudjuk, hogy a munkamániás szerzőnek egy új publikáció sosem okoz problémát, hisz az asztalfiókban sorakozik még jó néhány a kiadásra váró írásaiból, amiket ilyen-olyan okok miatt eddig visszatartott. Általános vélekedés szerint persze igazán jó novellát nehezebb írni, mint jó könyvet, és bár a szerző rövid lélegzetű munkái között is szép számmal találunk kiválóan sikerült alkotásokat, talán akkor, mikor ilyen rövid formátumban alkot, könnyebben mer kísérletezgetni, és kitekinteni kicsit akár a rémirodalom zsánerén túlra is. A válogatáskötetben lévő írások nagy része könnyedebb – vagy melankolikusabb – hangvételű, amikben a természetfeletti vagy a misztikum, a horror sokáig alig jut szerephez.

A húsz szerzemény – ugyanis nem csak novellákat, hanem verseket is tartalmaz a könyv – előtt álló Bevezetőből megtudhatjuk, hogy bár az író célja az olvasó szórakoztatása, az örömszerzés volt, de arra nem venne mérget, hogy mindegyik történet elnyeri majd mindenki tetszését. Ez ugyan valóban hamvába holt vállalkozás lenne, de sokat segít, ha ehhez az intellektuális kalandhoz a szerző mellett az olvasó is a megszokottnál nyitottabb szellemben áll hozzá. Én megtettem... azaz inkább megpróbáltam. Gyerekkorom óta King rajongó vagyok, ezért nem esett igazán nehezemre a próba, a művek nagy része tetszett, még a nem túl ijesztőek is, de az író kísérleti, kötetlen szabadversei – biztosan van rájuk megfelelő szakszó is, nekem bőven megfelel a sajátom – szégyen, nem szégyen, megfeküdték a gyomromat. Bár az igaz, hogy (sajnos rossz értelemben véve) a hideg rázott tőlük, annak, hogy egyáltalán elolvashattam ezeket, valamiért mégis kifejezetten örültem. Nem azért, mert érthetetlen képekkel dolgozó, túlságosan művészieskedő – van ilyen szó egyáltalán? – lett volna a Szerző Úr, erről szó sincs. De vagyok annyira maradi, hogy én egy verstől a mai napig rímeket várok, de legalább egy kis lüktetést, dallamot, még ha nem is minden sorában, de legalább versszakonként egyszer. Itt erről szó sincs, kérem, még véletlenül sem, ezért kénytelen voltam magamban leírni rímfaragóként egyik kedvenc szerzőmet… Egy író szerintem maradjon a kaptafájánál, vagy hogy is szól a mondás… De a novellákhoz, regényekhez képest azért „jobbak” a versek, mert még a kifejezetten lassan olvasók is gyorsan át tudják rágni magukat egyiken-másikon, és jó esetben a saját véleményükkel ellenpontozhatják az én neander-völgyi álláspontomat. De legyen is elég ennyi a kesergésből, hiszen más kivetnivalót nem leltem a válogatásban.

A kötetbe gyűjtött írások előtt – a „novellista” – King jó szokásához híven rövid és érdekes visszaemlékezéseket olvashatunk arról, hogyan, mikor is készült az adott mű, vagy, hogy mi/ki volt az inspiráció forrása, míg utána egy ajánlás olvasható. Amikor egy adott művet olyan valakinek ajánl a szerző, aki az olvasó számára ismeretlen, abban nincs túl nagy szenzáció, ám mikor más írók (Raymond Carver, John Irving, Elmore Leonard és mások) stílusát átvéve, stílusjegyeit felhasználva próbál tisztelegni adott írótárs munkássága előtt, az több mint érdekes. Sőt, valahol szinte már kuriózum – így aztán már az igyekezet is megsüvegelendő, talán fontosabb is, mint maga a végeredmény. Szinte borítékolható volt, hogy igazi vegyes-vágott kerekedett ki ebből a novella-salátából.


A minőségi írások sorát egy klasszikus szörnyes rémtörténet nyitja – „A 81-es mérföldkőnél” –, amiben hamisítatlan lovecrafti gyökerek vegyülnek a Christine vagy a Rémautó sztorijából ugyan kilógó, mégis ízig-vérig oda illő mozaikokkal. Rémálmokat, leküzdeni való traumákat valószínű, hogy a könyv egyetlen története sem fog majd okozni, ahogyan ez sem, de a horror skatulyába azért pont bele illik, ahogy a történetvezetése és stílusa is kifogástalan: „kinges”. Szórakoztató, remek – persze nem végletekig kidolgozott – karakterekkel operáló, amit akkor is élmény olvasni, ha közben tudjuk, hogy nem egy irodalmi mérföldkőre fordítjuk éppen vigyázó szemeinket. Ezt a kategóriát erősíti még – a teljesség igénye nélkül – az „Ur”, a kötet egyetlen, kisregény méretű szereplője; „A dűne”, ami hírneves név-elődjéhez méltó minőséget képviselve az egyik kedvencem írásom lett; „A kínok zöld istenkéje” vagy a „Gyászjelentések”.

A másik népesebb kategóriába eső – talán pszicho-horror, ha már nagyon címkézni szeretném valahová a zsáneren belül, de inkább drámákról, kisebb-nagyobb emberi dilemmákról esik ezekben szó, mintsem valóban borzongató eseményekről – írások közé tartoznak, szintén a teljesség igénye nélkül, a „Prémium Harmónia”, a „Batman és Robin hajba kap”, „A kivégzés”, a „Morál” vagy éppen a „Herman Wouk még él”. Ezeknek a történeteknek viszonylag nehéz dolga van. Jobbára horror-rajongókból álló olvasóközönséget kell elvarázsolniuk úgy, hogy ők maguk nem hamisítatlan rémtörténetek. Ezen írások közös jellemzőjeként észrevehetjük, hogy a szerző még a megszokottnál is jobban közelebb hozza hozzánk a bennük rejtező kulcskérdéseket. Az olvasó könnyen a szereplő cipőjébe képzelheti magát – és ha egy kicsit is balszerencsésebb, egyenesen bele is kerülhet abba a bizonyos cipőbe.

Külön kategóriába, a sport-történetek közé illik a „Blokád Billy”, ami – meglepő módon, hiszen semmi vonzódásom nincs a baseballhoz – szintén kedvenc lett, még úgy is, hogy mivel a szabályokról sincs a leghalványabb fogalmam sem, ezért sokszor az sem volt világos, hogy a pályán miért volt fontos egy-egy esemény, vagy adott dobójátékos kiejtetése. A történet viszont elég feszült volt ahhoz, hogy a figyelmemet végig fenntartsa, sosem vált unalmassá. A vége mondjuk elég könnyen kitalálható volt, hála az interjús-sztorizgatós formának, de még ez sem tudta elrontani az összhatást. Mindenképpen az egyéniségek sorába tartozik a „Részeg tűzijáték” is, ami a könyv könnyed, groteszkül humoros írása. Igazi fekete komédia, amire szükség is volt a másik, vagyis inkább már a harmadik kedvenc novellám előtt. A szintén kuriózumnak számító utolsó írása a kötetnek ugyanis, a „Nyári mennydörgés”, ami az apokaliptikus történetek közt kaszált (egyedüli indulóként), de valójában szinte tökéletesre sikeredett, ami egy jóval népesebb mezőnyből is könnyedén kimagaslott volna, mint egy szomorúan lengedező zászló, amit elfelejtettünk lehúzni magunk után.

6 megjegyzés :

  1. Kicsit most elszomorítottál. Én csak szörnyekre meg kísértetekre voltam rákészülve... nem baseballra meg drámákra.
    Azért így sem rossz, biztos nem fogom kihagyni. A versekre kíváncsi leszek, mert ebből a szempontból én is maradi vagyok :)

    Nekem ilyen wtf? élmény egyébként Neil Gaiman-től a Szerencsére a tej volt. Annyira nem jött át hogy semennyire. Tipikus az amikor olvasol, olvasol, de az agyadig már nem jut el :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Majd meséld el, hogy jönnek be a versei, kíváncsi vagyok!! :) A drámákért meg a baseballért meg ne keseredj el! Nagyon jók azok is!! :)

      Törlés
    2. A Szerencsére a tejt azt nem olvastam el, az elég furinak tűnt első blikkre is már! :)

      Törlés
    3. Az első versen túl vagyok. Nem szokott érdekelni mire gondol a költő, de ennél azt sem tudtam én mire gondolok :)))
      Úgy ahogy van nem jött be, képtelenség ráhangolódni.

      A novellák viszont eddig nagyon jók, én azt kaptam amit vártam (remélem a többi sem fog csalódást okozni). Biztos a lányok ingerküszöbe alacsonyabb, de hogy a tied hol van abba bele se merek gondolni. Le kéne már tuszkolni végre valami romantikust a torkodon. Majd választok neked valami szépet :)

      Tök jó lenne ezeket a novellákat képregényben olvasni :)

      Törlés
  2. Miért? Neked félelmetes volt az első? A kocsis? Én egy csomót vigyorogtam rajta. Tetszett egyébként, imádom King mesélőkéjét úgy ahogy van, de... nem is izgultam. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem félelmetes, inkább gyomorforgató ahogy a fejemben lejátszódott.
      ...ja, akkor mégiscsak velem van a baj :)

      Törlés