2016. január 30., szombat

Dmitry Glukhovsky – Vjacseszlav Bakulin (szerk.) - Az utolsó menedék


A poszt-apokaliptikus tematika jó néhány éve látja el a borzongásra éhes közönséget alapanyaggal, így 2015-ben sem volt belőle hiány, de az Európa Könyvkiadó a karácsonyi időszakot kifejezetten megnyomta, még az éves átlagot figyelembe véve is. A Dmitry Glukhovsky által életre keltett Metro Univerzumhoz – nagyjából egyszerre – három kötet is kiadásra került: Andrey Gyjakov Túl a láthatáron című regénye az A fény felé-trilógia befejezését rejti, Glukhovsky pedig a Metró 2033-ban és a Metró 2034-ben olvasható, gyakorlatilag az egész világ alapját szolgáltató történethez tért vissza a Metró 2035-tel. A két igencsak várólistás katasztrófa-akció sci-fi mellett – de nem az árnyékukban – a harmadik kötet egy antológia, Az utolsó menedék, amibe Glukhovsky és Vjacseszlav Bakulin szerkesztői munkájának hála igen nívós, szórakoztató novellák kerültek, amelyek mindegyike ebben a katasztrófa utáni, alaposan megváltozott világban játszódik.


Huszonkét történet, huszonkét szerző, huszonkét különböző hang – első észrevételként ezt érdemes kiemelni. Bár a Metró 2033 Univerzum témájához, illetve a főleg izgalmakat és mozgalmasságot kereső, akció-orientált célközösségéhez talán úgy gondolnánk, jól passzolna egy „könnyed”, csihi-puhi, vértől fröcsögő, hamisítatlan akció-kötet, de a szerkesztők nem így vélekedtek (szerencsénkre). Ráéreztek, hogy eme szerzők (némelyike) a sima szórakoztatáson túl többet is képes nyújtani az olvasóknak, így olyan írásokat is beválogattak a kötetbe, amik már-már valódi irodalmi minőséget nyújtanak, nem csupán kikapcsolódást. Személyes kedvencemből, az alig tíz oldalas novellából – Katyerina Tarnovszkaja: Jelzőfények – például rettentően szívesen forgatnék egy jó néhány órás, kopottas játékfilmet Tarr Béla stílusában. Csodálatos lenne, de komolyan, olvasás közben csak úgy száguldoztak a különféle forgatókönyv-ötletek a fejemben! Szörnyek ugyan még véletlenül sincsenek az írásban, cselekmény – vagy párbeszéd – is alig, de az egész mégis olyan súlyos, komor és lehúzó volt, ami sokáig emlékezetessé teszi. Ez az írás tette rám a legnagyobb hatást, de jó pár társa felveszi még vele a versenyt, éppen ezért érzékenyeknek a kötet olvasása felzaklatott idegállapotban – sokszor túlontúl is töményen ömlik ránk mindenfelől az általános keserűség – kerülendő!


Azok sem fogják azonban húzni a szájukat, akik fegyverdörgésre és szörnyeke számítanak, nem szépirodalmi „bravúrokra”. A gyöngyszemek mellett ott vannak azért ezek a jóval konvencionálisabb történetek is, amik közül néhány szintén gyöngyszem a saját stílusában – nem akarva természetesen kisebbíteni ezeknek sem az értékeit, hiszen létjogosultságuk és nem mellesleg a minőségük is megkérdőjelezhetetlen a könyvben. Közülük is kiemelkedett a szememben – és ami akár az előző csoportba is tartozhatna – Konsztantyin „Eretnek” Baranov A mesterlövész című írása, ami alapvetően semmi egyedi ötletet nem kínál, hiszen ha a posztapokaliptikus mázt levonnánk belőle, akár az Ellenség a kapuknál című film – vagy bármelyik világháborús-mesterlövészes film – egyik jelenete is lehetne, ám végtelen embertelensége miatt mégis megkapó.

A nálunk/nekem ismeretlen orosz szerzőkön túl persze ismertebb nevek írásai is helyet kaptak a kötetben, így olvashatunk Andrej Gyjakov és Simun Vrocsek által jegyzett műveket is, sőt Glukhovsky is elővette újra a Metró 2033-ban debütáló főszereplőjét, Artyomot, és végre biztosat tudhatunk arra vonatkozóan, mi is lett a vége valójában a kult-regénynek, és milyen hatással volt ez a metró lakóira a későbbiekben. A szerző Artyom evangéliuma című novellája szintén remekül sikerült darab, ami a Metró 2035-re való ráhangolódáshoz is tökéletes.

Jó lehetőséget biztosított az antológia arra is, hogy betekintsünk abba, mi történik a pétervári és a moszkvai metrón túli világában, hiszen a történetek jó része nem a metróban, sőt nem is 2033-ban játszódik, hanem apró, alig összeillő felvillanásokból megismerjük, mi is történt a 2013 – a háborús katasztrófa – óta eltelt időszakban. Véleményem szerint nagyon ráfért az Univerzumra ez a kötet, hiszen bármilyen nagy is a metró területe, bármilyen változatosak is az állomásokon kialakult civilizáció-maradékok, de ez a klausztrofób földrajzi behatároltság kissé már a hihetőség rovására ment néhol. (Gyjakov trilógiája és Tullio Avoledo Az ég gyökerei voltak ez alól az üdítő kivételek…) Ez a probléma itt most teljesen megszűnt. A metrón és a fenti város-romokon kívül sok helyszínre fogunk elkalandozni, például vidékre, egy tenger alatti szállodába vagy egy atomreaktor bunkerébe.


Összefoglalásként elmondható, hogy Az utolsó menedék remek válogatás lett, amiben nem nagyon tudunk csalódni. Nem tökéletes – van benne azért két-három gyengébb mű is –, de maximálisan megéri a rá szánt időt.

A posztom az ekultura.hu-n is olvasható!

4 megjegyzés :

  1. már régóta gondolkozom rajta hogy neki kezdek a Metró 2033,2034,2035 sorozatnak .
    de valahogy mindig más jött ,mást olvastam .
    de most már biztos neki kezdek .

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én a 2035-öt kezdem nemsokára. Már várom! (Egyébként Gyjakov trilógiája szerintem jobb, mint a Metro sorozat...) :)

      Törlés
  2. Gyjakov trilógiája megértéséhez nem kell a fő sztori ?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem. A fősztori egyébként is annyi h valami történt (atomháború) 20-30 éve, aztán aki túlélte leköltözött a föld alá. :) ;)

      Törlés