2015. december 6., vasárnap

Nick Cutter - Mélység



Nick Cutter
Ne legyenek kétségeink, a Mélység is olyan, mint mostanában több horror könyv. Nem elég annyi neki, hogy az emberre simán a frászt hozza, hanem ezután még egyet bele is kell rúgnia. A kanadai Craig Davidson 2014-ben vette fel a Nick Cutter álnevet, mikor érdeklődése teljesen a horror műfaja felé fordult (addig egyébként jórészt inkább novellákat írt). Az azóta megjelent regényei az olvasókat, kritikusokat és a rémregényírás nagy öregjeit – Clive Barkert, Stephen Kinget – egyaránt meggyőzték, nem is alaptalanul. Első álnéven írt regényéért, a The Troop-ért a James Herbert-díjat is azonnal megkapta.

Az emberiség épp egy halálos kórral küzd, amiben javában vesztésre áll, hiszen a Föld lakosainak nagy része már meghalt. A Kór a betegek szempontjából akár humánusnak is mondható – még ha a túlélők ezzel nem is értenének egyet feltétlen –, hiszen egyetlen tünete annyi csupán, hogy a beteg egyre több dologról feledkezik el. Először csak apróságokról, később aztán elfelejt enni és minden mást is. A szerencsések egyre jobban kétségbeesve kutatják az ellenszert, de még arra sem sikerült rájönniük, pontosan hogyan is terjed a betegség. A kutatók minden szalmaszálba belekapaszkodnak, még a Föld legmélyebb bugyrába, a Mariana-árok tizenegy kilométer mély repedésébe is leereszkednek, miután véletlenül egy onnan származó anyagról kiderül, hogy csodálatos – remélhetően gyógyító – hatásai vannak. Arra álmukban sem gondolnak, hogy a csodaszer, az ambrózia talán nagyobb problémát jelent majd, mint a Kór maga. A nemzetközi összefogás keretén belül megépült, dollár-milliárdokat érő mélytengeri kutatótelepre beköltöző három tudóssal azonban hamarosan megszakad minden összeköttetés. Egyikük testvére, az állatorvos Luke, valamint egy búvárhajó-vezetője vállalkoznak arra, hogy a mélybe merülnek és helyreállítják a kommunikációs csatornákat, de legalábbis valami hírt hoznak lentről. Arra azonban, ami ott fogadja őket, semmi nem készíthette fel a bátor önkénteseket…

Hogy is szól az elhíresült mondat az Alien-ből? Az űrben nem hallatszik a sikolyod? És tizenegy kilométer mélyből, vajon mi hallatszik fel? A Mélység elolvasása után – még ha teljesen figyelmen kívül is hagyom a horror-elemeket – úgy gondolom, inkább indulnék egyszemélyes Mars-expedícióra a Nostromo fedélzetén, mint hogy az óceán alján álló Triestre tegyem bármikor is a lábam. A fényt hírből sem ismerő mélységeket mintha eleve arra tervezték volna, hogy oda rekesszenek el minden olyan dolgot, amik túl borzalmasak ahhoz, hogy az emberi agy megbirkózhasson velük. Az ősidőktől velünk élő – a sötétségtől, a bezártságtól, az ismeretlentől és persze a névtelen, gonosz dolgoktól –, egyenként sem lebecsülendő félelmek hatását kiválóan felerősíti a mélység, ahol az ember amúgy sem ura saját sorsának. A négyzetcentiméterenként ötven repülőgép-hordozó súlyával ránk nehezedő víznyomásnak csak a bázis vékony fala áll ellen, ami bármikor megadhatja magát és a halál közvetlen közelségének kitett elme gyakran mondja be maga is az unalmast. Még a legszilárdabb elme is könnyen áldozatául eshet odalent a tengeri bolondságnak, hát még azok, akik sosem mondhatták el magukról, hogy addigi nyugodt életük hatására túlságosan kiegyensúlyozottá váltak volna.

Ilyen teljesen „hétköznapi” elmével rendelkezik a regény főszereplője is, akit zsarnok (gonosz) anyjával és érzelmi hulla bátyjával közösen eltöltött gyermekkorától kezdve, későbbi családja – nem a Kór által – elvesztésén át csúnyán meggyötört az élet. Néhanapján azt kívánja, bárcsak elvinné őt is inkább a Felejtő-kór, minthogy megtörten, remény nélkül kelljen leélnie további életét. Éppen ezért, a bázisra leérkezése után meglehetősen zaklatott elméje úgy tűnik, igen nehezen tud csak különbséget tenni a valódi problémák és a kitalált, csak a fejében létező (?) megmagyarázhatatlan dolgok között. Az események értelmezésében nem sok segítséget kap bátyjától sem, aki még jobb napjain is érthetetlen (bár kétségtelenül zseniális) gondolkodásmóddal rendelkezett, és egyébként is, hová tűntek mára azok a szebb napok… A bázis sötét, szűk folyosóin aztán Luke az ismeretlen forrású hangok és remélhetőleg csak képzelt szörnyek elől éppúgy menekülni kényszerül, mint gyermekkori emlékei elől. Egészen addig, míg rá nem jön, hogy a két dolog – képzelet és valóság – egy és ugyanaz, és ezért egyik elől sincs menekvés.

A víziókban, visszaemlékezésekben dúskáló történetek nagy általánosságban nem a szívem csücskei, de ez a történet odaragasztja az olvasót a fotelbe, ebben biztosak lehettek. Én is így jártam. A szerző olvasmányos stílusa, a pörgő cselekmény – majd a karakterek jól kitalált háttértörténetei – már az első oldaltól kezdve magával rántott és a végéig nem is eresztett. A könyv a közepe körül talán egy leheletnyit enged az addig folyamatos magasfeszültségből, de ez inkább annak lehet köszönhető, hogy a végéig nem lehetünk azzal tisztában, hogy most akkor mely részek is a valóságosak, melyek pedig csak egy megőrülni készülő agy kitalációi. Illetve, hogy a két változat közül vajon melyik is lenne szerencsésebb a szereplők számára… Azt ugyanis már a merülés előtt borítékolni mertem volna, hogy ez a kaland Luke és társa – valamint a lent lévők – számára nem fog szerencsésen zárulni. A csöppnyi lejtmenet után azért jön a kárpótlás is, a regény utolsó két része iszonyúan felpörög, egymást váltják a szörnyűbbnél szörnyűbb részek, amire egy tökéletes lezárás képében kerül fel a korona. (Főleg, ha a lezárás után még vesz egy nagy levegőt az olvasó és rászán néhány értékes percet arra, hogy gondosan átgondolja, mit is jelent pontosan az, ami történt!)

De nem hiábavaló arra sem felhívni a figyelmet, hogy csak óvatosan! A Mélység a szép számú, magában is elég beteg pszicho-terroros rész mellett nem kevés igen undorítóan – akarom mondani: naturálisan… – megírt jelenetet is tartalmaz! Pont ezért gyanítható, hogy a filmváltozat sem fog sokáig váratni magára, amit személy szerint nem is nagyon bánnék. Ez olyan sztori, ami a filmvásznon is jól működhetne. Kis szerencsével igazi klasszikus születhetne belőle a másik médiumon is – hisz papíron már úgyis megszületett.

Talán ildomos lenne köszönetet mondani az Agave Könyveknek is a végén, hogy mertek húzni egy – úgy gondolom – merészet, és az eddigi remek sci-fi/fantasy regényeik mellett – tudom, hogy vannak emellett krimijeik, thrillerjeik és történelmi műveik is a palettájukon, csak azokat nem igazán szoktam olvasni – a horror zsánere felé is egyre jobban tapogatózni kezdtek. (A helyükben – mint a Fumax tette a thriller- vagy a GABO SFF az YA-sorozatával – ezeket a regényeket egy külön horror-jelzéssel még elláttam volna, de ez gondolom csak az én mániám… És a lényeg: így is örülünk!) Ha minden igaz, a jövőben jöhet több horror is tőlük, és igazság szerint a Mélység (és persze az Álmatlanok, bár az még korábbi, hivatalosan nem is ide tartozó kiadvány) után nem félek attól, hogy rossz művekkel fog folytatódni a sor. Különösen, ha nem feledjük el, hogy ők jelentetik meg a szenzációs Dan Simmons könyveit, aki szintén írt néhány horrort is, meg hogy Nick Cutter The Troop-ja is ott lehet már náluk talonban... 2016 igen jó évnek ígérkezik!

3 megjegyzés :

  1. Válaszok
    1. Szabit vettem ki. Kicsit belefáradtam az olvasásba, az írásba meg főleg. Azt hiszem túl sok időt vesz el minden mástól a blogozás. Most egyébként is más köt le, de nem zártam be azért, jönnek még a posztok - kicsit később és sokkal lassabban. :)
      De baj az nincs.

      Törlés
    2. akkor nagyjából úgy állhatsz, mint én tavaly. nem volt kedvem semmihez, amit írni kellett volna. (az olvasással nem volt probléma, kivéve, ha semmi nem volt jó. :D)
      rendben van. várunk türelmesen. :)

      Törlés