2015. november 23., hétfő

Gail Z. Martin - A jégben edzett férfi


Bármennyire kényelmes – és logikus, hisz mindketten amerikaiak és fantasy szerzők – lenne, de Gail Z. Martin és a méltán híres George R.R. Martin nem rokonok. Amit viszont mindenképpen el lehet mondani Gailről az az, hogy írónak született. Első fantasztikus művét – ami egy vámpírról szólt, jóval a mostani „vámpírhisztéria” előtt, még 1967-ben – öt évesen írta (pontosabban írattatta le nagymamájával), és bár a szűk családon kívül ezt nem nagyon olvashatta el más, joggal gyaníthatjuk, hogy az azóta eltelt negyvennyolc év alatt írás- és mesélőkészsége csak fejlődhetett. Első regénye, a The Chronicles of the Necromancer sorozat első része, a The Summoner 2007-ben jelent meg és azóta sem állt le: a sikeres sorozat négy részét még kettő követte és mivel vonzódása a fantasy epikus ága felé töretlen maradt, így 2013-as új sorozatában, A Felvirágzó Birodalmakban sem változtatott a jól bevált tematikán. A jelenleg három részes kaland nyitófejezete A jégben edzett férfi, aminek várhatóan 2016-ban jön a folytatása is.

Gail Z. Martin (1962-)
Miután az ifjú nemes, Blain McFadden megöli erőszakos természetű apját, a király kegyelméből Donderath birodalmának büntetőtelepére, az északi sarkkör közelében álló bányászvárosba, Velantba kerül élethosszig tartó száműzetésre, ahol azonban a barátságtalan időjárás és a kemény robot mellett az őrparancsnok kitüntetett figyelme is nehezíti számára a túlélést. Velanton az a szokás, hogy aki az első börtönévet túléli, az szabadságlevelet kap, letelepedhet a börtön melletti földeken, és új életet kezdhet, bár a birodalomba nem térhet vissza és a munkalehetőségek sem változatosak, hiszen a rubinbányászaton és a túléléshez nélkülözhetetlen heringhalászaton kívül nemigen akad más. A kolónia túlélése az anyaföldről érkező ellátó hajóktól (és rabszállító hajóktól) függ, ám azokból egyszer csak nem érkezik több…

Blain száműzetése után néhány évvel a kontinens négy nagy birodalma között háború robban ki, amiben a harci mágusok olyan erőket szabadítanak el, amik teljesen átrajzolják az egész világot. Teljes városok pusztulnak el, dinasztiák halnak ki, a varázslók (már aki egyáltalán életben maradt) elvesztik varázserejüket, az elkeseredett túlélők pedig rablóbandákba tömörülve fosztogatnak. Az emberek helyzetét tovább nehezítik a váratlanul kitörő, halálos vadmágia-viharok és a hirtelen varázserő nélkül maradt emberek ellen szervezkedni kezdő vámpírok (talishte-k) is. Blain néhány – törvényen kívüli – barátja segítségével elhatározza, hogy valahogy visszatér hazájába és megpróbálja visszaállítani a mágiát.

Egy igazán ütős epikus fantasyhez négy dolog kell. Egy jól kitalált világ, egy remek kaland, felejthetetlen szereplők és maga a kitűnő szerző, aki valamivel – stílusával, humorával, frappáns párbeszédeivel vagy megkapó leírásaival – többet tud nyújtani az olvasónak, mint a több száz másik hasonló társa. Nem könnyű ezeknek a kritériumoknak egyszerre megfelelni, általában véve nem is szokott sikerülni csak a legnagyobbaknak. Egy szerencséje van a fantasy szerzőknek (vagy egyáltalán az íróknak), mégpedig, hogy ahány olvasó, annyi féle és fajta regény tetszik nekik. Kinek R.A. Salvatore az isten, kinek Steven Erikson, J.R.R. Tolkien vagy éppen David Gemmell. Amikor billentyűzetet ragad valaki, hogy minősítsen egy-egy írást, megpróbál objektív maradni, de lényegében véve akkor is csak a saját ízléséből indul ki. Így vagyok ezzel én is, ezt ne feledjétek, mikor tovább olvastok!

A Gail Z. Martin által megalkotott világ a könyv legszerethetőbb része: poszt-apokaliptikus „középkori” fantasy. Azért ez nem mindennapos felütés – még ha láttunk is már ilyet azért –, ami sokaknak tetszhet, mint ahogy az országok és a fajok (humán és talishte) közti konfliktusok magyarázata és a világ történelme is jól sikerült. Egyáltalán nincs túlmagyarázva, még véletlenül sem beszélhetünk tolkieni mélységekről, de igazából erre talán nincs is szükség. Nekem már az is elég volt, hogy a vámpírok nem csillogtak, az meg már konkrétan plusz pont volt, hogy az írónő mert csavarni egyet a sztereotípiákon és a vámpírok (egy része) egyenesen a „jövő záloga”-ként szerepel a regényben, nem csak vérszomjas szörnyetegként.

Az egyedi mágiarendszer is érdekes volt, ugyanis a regényben a mágiának két alapvető fajtája van. Az egyik a vérmágia, ami nem meglepő módon a vámpírokhoz köthető, de főleg arra jó csak, hogy a gazda a véren keresztül lássa/érezze, mi történt a „szolgájával”, szóval nem olyan brutális, mint azt a neve alapján sejthetnénk. A másik a „sima” mágia, ami szelídített formájában a mágusok erejét adja, természetes formájában (vadmágia) pedig irányíthatatlan, mindent letaroló természeti erő. A négy alappillér közül ez tehát rendben van.

A történet legnagyobb erénye, hogy nem epizodikus – nicsak, itt egy kis nehézség, legyőzzük, megyünk tovább, a következőt is legyőzzük… –, amiben szinte óramű pontossággal belőhető, hogy hány oldal múlva lesz egy újabb fordulópont, hanem teljesen kiszámíthatatlan. Egészen annyira, hogy a könyv végén sincs semmi. Egyáltalán. Vége a fejezetnek és gyakorlatilag már olvasnánk is a második részt, hiszen a történet nem hogy lezárt lenne, vagy legalább egy nagy cliffhangerrel magasba futtatott résznél állt volna le, hanem… Nos, 42,5 ív megvolt, a folytatás a következő résszel érkezik. Én szeretem, mikor egy trilógia egyetlen nagy történet, de nem kell hozzá nagy jóstehetség, hogy belássuk, ez néhány olvasónak fájni fog! Akciójelenetből is kevesebb jutott a könyvbe – bár ez nem baj –, mint azt előzetesen várhattuk esetleg, ezeket jórészt varázstérképek után nyomozgató, valamint karakterépítő részek váltották fel. Nagyobb bánatot okozott az, hogy a településfejlesztéses részek is teljesen hiányoztak, pedig én egy kicsit (nagyon) reménykedtem abban, hogy Blain nem megy haza visszaállítani a mágiát, hanem marad északon és birodalmat alapít – vagy legalább polgármestere lesz annak a sárfészeknek… De mindegy, úgy is remek volt, ahogy a szerző megálmodta.

Felejthetetlen szereplőket kértem még és valamiféle egyéni mesélési stílust. Ez az a kettő, aminél erősen rezeg a léc. A regénynek két főszereplője van, Blain – a mesebeli legkisebb fiú (csak itt ő a legnagyobb), akinek pozitív tulajdonságainak garmadája segít minden előtte tornyosuló akadályt legyőzni, és Connor – Donderath egyik (ex) nemesének mindenese –, akik szerencsére nyomot hagynak az olvasóban, elvégre mindig szerepel valamelyik az adott jelenetben, de Blain barátai közül szinte csak Kestlert lehetett megkülönböztetni a többiektől (egyedüli nőként ez mondjuk nem is volt igazán nagy kihívás). A többiek csak egy nagy, arctalan masszaként keveregtek az események peremén a mellékszereplőknek szánt többiekkel együtt. Bár talán egy-két pozitív kivételt meg lehetne említeni – de meglepő módon, ők a vámpírok közül kerülnek ki…

Ez jelentős probléma – bár könnyen lehet, hogy másnak semmi baja nem lenne a regény eme szegmensével –, de talán ennél is nagyobb baj, hogy a szerző prózája átlagos. Nincs benne eget rengető hiányosság, ami miatt olvashatatlan lenne vagy akár csak rossz, de az olyan plusz adalékokat sem tartalmazza, amiért rajongani lehetne, és ami miatt évek múlva is pont ezt a regényt említjük majd, miközben barátainkkal éppen a legjobb fantasy kötetekről folytatunk vérre menő vitát. Így összességében tehát kellemes olvasmány volt, olyan, amiben volt potenciál arra, hogy igazán kiemelkedő legyen – de sajnos végül nem lett az.

9 megjegyzés :

  1. ilyen ismertető után nehéz mit írni. jó a könyv .olvastam várom a folyt .

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én is várom a folytatást, a sztori teljesen jó!!! :)

      De neked ez a kedvenc könyved? vagy legalább a legjobb fantasy amit idén olvastál? Biztosan nem. :)

      Törlés
    2. nem a kedvenc .és nem a legjobb .Anthony Ryan,Mark Lawrence,vagy éppen a Brian McClellan jobbak voltak

      Törlés
    3. Így van, szerintem is! Ezért írtam azt, amit. :)

      Törlés
  2. jó, hogy szólsz, akkor nem fogok belekezdeni a következő kötet nélkül.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. kérdés, hogy a harmadik végén legalább van-e vmi lezárás, hisz ugye jön a negyedik rész éppen.. és annak a végén vajon lesz lezárás?? :)

      Törlés
  3. nem tudom ki hogy van vele ,csak én vágyok rá hogy ne az legyen a trend hogy 4-5-6 stb részben húzzák el a sztorit ..lehet hogy nehéz lehet mondjuk 2 kötetben lezárni egy sztorit ,de jó lenne .
    ha jó lehet ugyan abban a világban írni csak más szereplőkel ,más helyszínnel .

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szerintem is. Kb 3 az optimális hossz egy történetnél (igaz, egy résznek maximális hosszt nem mondanék....), aztán lehet kezdeni egy új trilógiát. Kb mint Mark Lawrence v Abercrombie. Ők ebben is kitűnőek!

      Törlés
  4. Én rengeteg fantasyt olvastam ahogy ennekj az elsö 2 részét is és maximálisan egyetértek a kritikával mert sokszor nekem is olyan semilyen érzésem volt közben :)

    VálaszTörlés