2015. október 14., szerda

Emmi Itäranta – A teamesternő könyve


Rajzfilmes borítófestmény (egyébként nekem tetszik, bár a főszereplőre abszolút nem hasonlít, ez maximum a barátnője lehet esetleg), vicces betűtípus – ergo tipikus ifjúsági kiadvány. Y/A, mert az most divat, meg poszt-apokalipszises disztópia, mert vélhetően azokat is sokára fogjuk még megunni. Elsőkönyves, teljesen ismeretlen (finn) írónő. Az előbb felsorolt száraz adatok közül egy-kettő-három sok olvasót tántoríthatott el ilyen-olyan indokból. Biztosan tudom, hogy engem – először – elriasztott az olvasástól, mert elkövettem azt a hibát, hogy hittem a látszatnak. Nem akartam ugyanis egy ideig több Y/A-t, plusz új szerzőtől sem feltétlenül kívántam most olvasni (vár még egy rakat, már jól ismert író könyve olvasásra otthon) és igazából a borítón használt betűtípus is elég undorító… :P Tiszta szerencse, hogy – egy semmiből jött impulzus hatására – végül úgy döntöttem, hogy mégis elolvasom.

Emmi Itäranta (1976-)
A marketing jelen esetben, úgy érzem – történt már ilyen – kicsit félre pozicionálta a terméket, és nem annak az olvasóközönségnek próbálta meg felhívni rá a figyelmét (remélem azért ők is felfigyelnek majd rá, legalább ez után a poszt után!), akik valóban értékelni tudnák. [Egyébként nincs róla semmi adatom, mennyire bizonyult anyagilag sikeresnek ez a tavaszi kiadvány!] Ugyanis talán a Metropolis Media sem hiszi (még), de most tényleg belenyúltak a tutiba. A teamesternő könyve egyszerűen kiváló!

Az irodalmilag – életkoruknál fogva – igénytelenebb (bocs!), fiatalabb olvasók nem biztos, hogy egyet fognak érteni az értékelésemmel, hiszen a könyv szinte semmi olyat nem fog nyújtani nekik, amit más Y/A-k viszont csuklóból hoznak. Nem pörög, nincs benne akció, nincs szerelmi szál se (!!!), igazából még a kalandrészek is majdnem kimaradtak belőle. A világ elnagyolt, mivel sok mindent nem tudunk majd meg a történelméről, de még az éghajlatváltozás után kialakult társadalmakról is csak épphogy valamit kapunk – maga a könyv is szembe megy a trenddel és nem egy fél-tégla –, igaz, ez a jövőkép manapság vérfagyasztóan valószínűnek, logikusnak, hovatovább szinte kikerülhetetlennek tűnik.

Ez a regény ugyanis nem (tipikus) Y/A. Az írónőt nem méltánytalanul hasonlítják Ursula K. LeGuin-hez (olvasás közben nekem azonnal Ő ugrott be, közelebbről a Rege című csodálatos műve), vagy Margaret Atwood-hoz (tőle még nem olvastam semmit, de mindegyik könyve megvan már, ott sorakoznak a kiolvasásra váró regények között). Rajtuk kívül egyértelmű irodalmi előd még Ray Bradbury Fahrenheit 451-e is, amiben hasonló gondolatok fogalmazódnak meg, mint ebben a kötetben. A Teos (finn) kiadó irodalmi értékű SF-ek és fantasyk számára kiírt pályázatát sem véletlenül nyerte meg, ahogy hazája számos más irodalmi díját sem, majd miután angolszász nyelvterületen is megjelent, a Philip K. Dick- és az Arthur C. Clarke-díjakra jelölése sem okozott nagy meglepetést.

A regényről egyébként azt gondoltam olvasás előtt – mert ugye nem olvasok tartalmat, ez mára alap lett –, hogy biztosan valami jövőbeni méregkeverőről fog szólni, tele lesz gyilkosságokkal, meg bosszúval, satöbbi… :) Hát… nem így lett, most nagyon félrevitt a cím és a borító. :) Amit ténylegesen nyújtott, az teljesen más volt. Szépirodalmi igényességgel megfogalmazott, lassú, melankolikus, szinte meditatív próza, amiben kedvét fogja lelni sok olyan olvasó, aki a keleti kultúrák szokásai, szertartásai iránt érdeklődik – ez nem alapkövetelmény egyébként, mert szánom-bánom, de különösebben engem sem mozgat meg a Rejtélyes Kelet… –, vagy egyszerűen csak szereti a gyönyörű lírai szóképeket és az izgalmas, sőt egyenesen drámai cselekménybe ágyazott magvas gondolatokat, bölcseleteket, tanításokat. (Megnyugtatásul azért megjegyzem, hogy nem lesz olyan érzésünk, hogy csak egy finn Coelho-kötetet olvasunk, sőt, még túlságosan nyálas érzésünk sem lesz utána…) Ezen kívül kapunk végre egy szerethető, erős – és hihető! – női főszereplőt is, aki játszva „elviszi a regényt a hátán”.

„…A titkok kivájnak minket, mint ahogy a víz kivájja a sziklát. Látszólag semmi sem változik, de azok a dolgok, amikről nem beszélhetünk senkinek, felőrölnek bennünket, míg lassan körülöttük forog az élet, s ők szabják meg minden rebbenését.
A titkok felemésztik az emberek közötti kapcsolatot, de néha azt hisszük, hogy építeni is tudják: ha beengedjük a másikat abba a csendes térbe, amit a titok vájt bennünk, akkor legalább nem vagyunk ott többé egyedül.”

És hogy egyébként miről szól? Valamikor a távoli jövőben, egy totális éghajlatváltozás – ami az egész világon szárazságot okozott –, és a nagy nyersanyagháború után, a kínaiak által meghódított Skandináv Unió területén lakik Noria, aki édesapjától éppen tradicionális teamesternek tanul, ami persze hatalmas kiváltságnak számít a szűkös vízadagok korában, amikor a katonaság kezében van a Föld megmaradt édesvíz készletének egésze. A csendben forrongó, gyakorlatilag (hacsak a katonai pályát nem választják) röghöz kötött lakosság totális kontroll alatt áll. Az általuk elkövethető legsúlyosabb kihágás a vízbűntett, amiért egész családokat irtanak ki kegyetlenül. Noria – és ezermester barátja – a régiek világának és jobbára elfeledett technológiájának bűvöletében él, mikor megtudja, hogy családja egy titkos, földalatti forrás őrzője, amit teamesterként akár az élete árán is kötelessége megóvni.

A legjobban az tetszett benne, hogy látszólag sehová sem tartott a cselekmény, sokáig nem tudtam, hogy lesz ebből normális lezárás, aztán meg: BUMM. Letépte a fejed. Az Epilógust mondjuk én elhagytam volna, mert az csak ahhoz kellett, hogy a regény második részében – egészen addig én sem tudtam, hogy sorozat… –, Az egybeszőtt utcák városában (munkacím!) megszakítás nélkül folytatódhasson majd a kaland, ami egyébként már így is kerek volt, nincs cliffhanger a végén. (Nagyon tetszett a regény, biztosan vissza fogok térni a folytatásra is, ha lesz magyarul, de nehezen tudom elképzelni, hogy ilyen színvonalon lehessen ezt a történetet folytatni tovább. Stílusváltással persze igen.) Köszönet a kiadónak ezért a – nem várt – gyöngyszemért és az igényes fordításért külön is.

Egyébként az okosok – A Megmondók – a közelmúltban kitalálták, hogy a sci-fi-nek új alfaja született (vagyis ide sorolták be a klímaváltozással foglalkozó sci-fiket), a cli-fi, vagyis climate fiction. (Tetszik, használni fogom én is.) No, ez a könyv is abszolút közéjük illik, bár a tudományos miértekkel és hogyanokkal egyáltalán nem foglalkozik és a sci-fi olvasók jelentős részének a narráció különlegessége is megfeküdheti a gyomrát – elsőre. De hát a puding próbája az evés – ez pedig egy jófajta süti volt, higgyétek el! :) Hogy hibátlan-e? Nem, nem az. Az Epilógusért kár volt.


2 megjegyzés :

  1. Örülök, hogy tetszett! :) (Azt sajnálom mondjuk, hogy végül nem az Ad Astra adta ki.)

    VálaszTörlés
  2. Nem is tudtam, hogy már akkoriban Ti is felfigyeltetek rá! :)
    De nem csodálom, váratlanul jó volt. :P

    VálaszTörlés