Ugrás a fő tartalomra

Neil Gaiman - Felkavaró tartalom



Neil Gaiman (1960-)
Nagyon bírom Gaiman könyveit – még ha nem is olvastam az összest (még mindig) – és természetesen a novelláit is, sőt, nem csak az ő novelláit, hanem általában ezt az irodalmi formát. A Felkavaró tartalom a kiapadhatatlan fantáziával rendelkező szerző legfrissebb novelláskötete, amit nálunk már jól megszokott módon az Agave Könyvek jelentetett meg. Nagyon vártam már, hogy a kezembe fogjam a kötetet és megvizsgáljam közelebbről, most épp milyen történetekkel szórakoztat bennünket a világhírű író.

A több tucat novellát és verset tartalmazó kötetről meg lehet ugyan próbálni objektív véleményt írni, de a végeredmény minimum kérdéses lesz. Szubjektív, tetszett-nem tetszett összegzést pedig szintén majdhogynem fölösleges, hiszen úgyis mindegyik történetecskéről mást gondol majd az egyik vagy a másik olvasó, mint én. Azért – valamit kell írni is… – persze megosztom, melyik írásról mit gondolok, hátha kiderül, hogy valamelyik olvasó és a saját ízlésem találkozik félúton.

Gaiman saját tanácsa, miszerint ne fanyalogjunk a novellák közé ékelt szabad-versein, vegyük őket ingyenes ajándéknak, ami remélhetőleg tetszik, de ha nem, akkor sem ért kár minket. Nos, az anyagi kár valóban nem jelentős, de értékelni nekem nem sikerült ezeket az irományokat. Pedig a versek és én azért nem feltétlenül járunk külön utakon, de ebben a témában elég vaskalapos vagyok. Egy versben legyen rím vagy legalább valami dallam-féle, lüktetés, ami valamiért megfog. Ezekben nem találtam semmi ilyesmit, szóval… ok… elolvastam, nem voltak hosszúak, egy-két percet majdnem megértek. (Az lehet, hogy a fordítás során veszett el a varázsuk, de igazából nem gondolom, hogy ez lenne a helyzet.)

Megfogadtam Gaiman másik tanácsát is, és hagytam időt annak, hogy az írások leülepedjenek, és kifejtsék hatásukat. Olyan művel nem találkoztam egyébként a könyvben, amely írástechnikailag ne lett volna kifogástalan és remek hangulatú, de olyan azért volt köztük, amik kicsivel kevésbé tetszettek. Ennek oka általában a történetben keresendő – mert például túlságosan egyszerű volt és túl hamar találtam ki a csattanóját, vagy túl rövid volt ahhoz, hogy igazán beszippanthasson, esetleg már olvastam más novellagyűjteményben (Aki elfelejtette Ray Bradburyt, Az igazság egy barlang a fekete hegyen). Ezek jó novellák voltak, csak – szerintem – nem Gaiman-szintűek (kivéve természetesen az előbbi kettőt, amik nagyon is jók voltak, csak azokat már ismertem), de legalábbis nem értek fel a legjobbjaihoz. Az is előfordulhat, hogy az én pillanatnyi hangulatom nem volt a megfelelő ahhoz, hogy kellőképpen értékeljem a sztorit. A teljesség igénye nélkül ilyenek voltak például a Holdlabirintus, a Le a komor tengerhez, a Kalandos történet, a Jeruzsálem, a Klikk-Klakk, a Zörgőszörny illetve a Gyöngyök és gyémántok.

Mellettük pedig ott vannak azok a történetek, amik miatt igazán érdemes volt elolvasni az antológiát. (Merthogy érdemes volt, ne legyenek kétségek!) A krémek krémje, amelyek kedvéért később újra elővesszük majd a kötetet, hogy felelevenítsük az élményt, amit első olvasáskor adott, vagy azért, hogy megosztozzunk rajtuk a családban időközben felcseperedő következő generációval. (Persze csak akkor, ha szeretik a felkavaró történeteket…). Ezek közé tartozik az Ami Cassandrát illeti, a Narancs (főleg az ötletes forma miatt, mert ehhez még foghatót sem olvastam), a Mesenaptár – bár nem mindegyik mese –, az A halál és a méz esete (ez a Sherlock Holmes krimi lett az abszolút kötet-kedvenc), az A Közömbösség Rásegítő, a Semmi óra, a Nőnemű végződések, Az alvó és az orsó és persze az Amerikai istenek című klasszikushoz tartozó új Árnyék-történet, a Fekete kutya.

Ezen kívül nekem a hasonló könyvek olvasásakor külön öröm megtudni az apró műhelytitkokat, hatásokat, amik az adott novella (vagy akár regény) keletkezésekor érték a szerzőt. Gaiman talán jól tudja, hogy az olvasók szeretik az ilyen infócskákat, esetleg ő maga is szeret tudni mindent az épp olvasott írásokról, mindenesetre nem hagyta ki ebből a könyvéből a releváns anekdotákat, infó-morzsákat, érdekességeket, és a Bevezető így jó harminc oldalasra hízott. Remélem a jövőben sem hagy fel evvel a szokásával (és sokan mások is átveszik tőle)!

Összegzésképp azzal zárnám, hogy nem ez a legjobb Gaiman novellagyűjtemény, amit volt szerencsém olvasni, de ettől függetlenül természetesen must-read bármelyik Gaiman-rajongónak, és melegen ajánlott a kísérletezős kedvűeknek is, hiszen a varázslatos-fantasztikus rémtörténetek mellett igazi stílus-kavalkáddal örvendeztet meg bennünket most is az angol sztár-szerző.

Megjegyzések