2015. június 15., hétfő

Patrick Rothfuss – A szótlan tárgyak lassú szemlélése


Patrick Rothfuss (1973-)
Nagy rajongója vagyok Rothfuss könyveinek, szerintem az átlagos fantasy szerzők fölé tornyosul magasan, ha a regények irodalmi minőségét nézzük. Azokat is megértem, akik viszont fanyalognak, és azt hangoztatják, hogy regényei „semmiről nem szólnak”, eddig – A szél neve és A bölcs ember félelme – kétezer oldalnyi konfliktusépítést, hangulati alapozást kaptunk csak és Kvothe kalandjai igazából még el sem kezdődtek. Én egész egyszerűen imádtam mindkét részt és tűkön ülve várom a trilógia harmadik részét, ami csak nem akar megjelenni. Ezért is volt nagy öröm, mikor a GABO Kiadó bejelentette, hogy idén kiadja a Királygyilkos-krónikák univerzum két-és-feledik részét A szótlan tárgyak lassú szemlélését, aminek központi alakja ugyan nem a tűzhajú bárd (vagy mi a csuda), hanem a regények egyik mellékalakja, Kvothe lelki sérült „barátnője”, Auri, akivel a főhős kellemes éjjeleken a tetőkön és elfeledett helyeken mászkálva fut nagy néha össze. Mit érdekelt engem a nézőpontváltás és hogy a regény maximum kisregény, hisz alig 160 oldal! Ide vele, de rögtön!

Az első nyomra – ami arra intett, hogy kicsit óvatosabban közelítsek a regény felé –, rögtön a szerzői előszóban rátaláltam. Egy furcsa írást ígért Rothfuss, aminél biztos benne, hogy sok rajongónak nem fogja elnyerni a tetszését, az új olvasóit pedig kifejezetten kéri, hogy ne ezzel a kusza történettel kezdjék az ismerkedést munkásságával. Ekkor még nem sejtettem, hogy ez nem valami gyenge reklámfogás, hanem maga a kőkemény igazság! Ki merem jelenteni, hogy ehhez hasonló könyvet sem olvastam még, de azt már nem tudom ilyen egyértelműen kijelenteni, hogy szeretnék-e még többet. A prózával semmi gond a világon, a Rothfusstól megszokott magas minőség, tökéletes Bihari-fordítással párosítva. Egy nagy csomó nyelvújításra alkalmas, játékos szóval dúsítva, ami miatt nagyon jó volt olvasni a művet. Aztán… hát, ennyi…

A történet annyi, hogy Auri, a megszállot feng-shuis lakberendező/dekoratőr, az Egyetem alatti termekben, szobákban, elfeledett kazamatákban (vagyis Odalent) lakik hosszú évek óta. Nem beszél senkivel, egyedüli barátai az elhagyott, tönkrement – és általa újra meglelt, felfedezett – kacatok, amiknek ő keres megfelelő helyet, ahol az adott tárgy boldogan megpihenhet. A Fentiekkel egyetlen kapcsolata Kvothe, akivel hetente egyszer találkozik és akkor meghallgatja, hogyan zenél neki a fiú. Auri nem egy hétköznapi lány. Lelke sebzett, érzelmi intelligenciája átlagon felüli. Számára a limlomok élőlények, sértődékenyek, hallgatagok, kedvesek, mind egyéniség, amiknek kedvére tenni kötelessége – Jó, Rossz, Tevékeny, Kereső, Találós, Mély és más, hasonlóan megnevezett napokon egyaránt.

…és Auri száz-oldalakon keresztül cipeli a meglelt tárgyakat egyik helyről a másikra. Olyan helyekre, amiknek neve sincs, pukkancs, titkolózó helyekre és meleg szobákba, a Darálóba, a Válogatóba, a Köpönyegbe és vissza. Amikor pedig pótolnia kell a szappankészletét, az ebben a regényben már az „őrült kalandok” szintje, hiszen el kell dönteni, vajon babérvirág kerüljön bele és levendula vagy esetleg alma is. (Á, alma az nem, attól már túlságosan is Érdes lenne…) És mindezt félhomályban, néma csendben (nincs a könyvben egy szem kiejtett szó sem), egyedül.

Írd és mondd, ennyi a könyv (nekem). Nincs benne párbeszéd, bonyodalom, rendes történet vagy cselekmény. Semmi, csak valami éteri hangulat és egy szánandóan kedves szereplő, és annak mindennapi életének költői bemutatása. Maga Rothfuss – az Utószó szerint legalább is – sem gondolta, hogy ez a történet átmegy a kiadói rostán és valaha megjelenhet, inkább stílusgyakorlatnak vagy az asztalfióknak írta, de úgy tűnik, vannak olyan kiadók és olvasók, akik vevők még a valóban újszerű dolgokra. Hogy A szótlan tárgyak lassú szemlélése jó könyv-e vagy sem, azt nem is merészelném még megtippelni sem. Olvasás közben egyszerre tetszett is nagyon a merészsége, különcsége és egyben untam is, mert tényleg a világon semmiről nem szólt. Annyi biztos, hogy örültem volna, ha egy kevéske történet azért került volna valahonnan bele. (Igaz, tudom – szintén az Utószóból – olyan könyveket, amikben van történet is, már több milliót írtak, könnyen találok köztük olyat, ami igazán tetszeni fog majd.) A „művészlelkűek” – és főleg a csajok – szerintem imádni fogják. A kiadvány maga egyébként igazán tetszetős, belül számtalan grafikával van felturbózva a szöveg. (A kedvencem a kilencfogú fogaskerék volt, mikor még csorbájával felfelé állt…) He-he-he! ;) OMG! :D


4 megjegyzés :

  1. Timi már kapacitált rá, ezek után egyenesen muszáj lesz :) nekem egyre kevésbé hiányzik a történet, szeretem a dolgokat, amik csak úgy vannak, főleg, ha a helyükön...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. kíváncsi leszek, ez hogy fog tetszeni! :)

      Törlés
  2. én azért várom már a harmadik kötetet...
    ez a kis szösszenet tetszett kellemes ,hangulatos olvasmány ....

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A harmadik részt én is ugyanúgy várom, mint eddig!!!

      Törlés