2015. május 12., kedd

Konsztantyin Mihajlovics Szimonov - Nappalok és éjszakák



Nem titok, hogy kifejezetten kedvelem a háborús/harctéri tematikát a fantasy zsánerén belül, de talán felesleges is kiemelni most a fantasztikumot külön, hiszen más műfajokban is ugyan ennyire érdekesnek találom. Talán a Warhammer 40.000 könyvek miatt – hiszen azokban például egyértelmű a káosz vs. imperial guard/marine és a náci vs. szövetségesek közötti párhuzam –, valamint a rengeteg ilyen-olyan filmfeldolgozás miatt az egyik „legkedvesebb” időszakom a második világháború kora (és persze a középkor – az is mindegy, hogy a valódi, vagy egy képzeletbeli világ középkoráról beszélünk). Azt azért nem állítanám, hogy bármikor is rengeteg II. világháborús regényt olvastam volna, amiket meg igen, azoknak is vagy köze van a fantasztikumhoz – Ingókövek –, vagy a jellemzően főleg fantasztikus könyveket megjelentető kiadója miatt figyeltem fel rá – Tolvajok tele –, de mindkettő hatalmas élmény volt, az biztos.

A két példa remek olvasmány, de két „hibája” – a régebben általam olvasott egyéb háborús regényekhez hasonlóan – mindnek van. Az első, hogy bármilyen szörnyűek, véresek vagy a régi forrás-dokumentumok miatt történelmileg teljesen precízek legyenek is, de a történet akkor is kitalált, ami a szerző agyából pattant ki. A háború borzalmairól másodkézből származó információkat kapunk. Ezek a művek jórészt a történelem győztesek által elmesélt történet-változatain alapulnak. (Mert, ugye, a történelmet mindig a győztesek írják. No, nem mintha azt hinném, hogy ne tudná bárki igen pontosan elképzelni, mi folyhatott akkoriban a világban, a tényeket azért elég nehéz lenne letagadni/meghamisítani…) Ez még akkor is így igaz, ha – látszólagos ellentmondásként – az Ingókövek szerzője, Lőrinczy Judit például magyar, tehát nehezen lehet rásütni, hogy a győztes oldal szülötte lenne. Jobban meggondolva, ez a teória így nem is áll meg teljesen, hiszen a szovjet háborús szerzők szintén a győztes oldalhoz tartoztak… De:


A másik „hiba” pedig konkrétan az én új heppem. Egyszer sem olvastam még orosz háborús regényt – mert ugye manapság senki sem olvassa a szovjet rezsim alatt ide (is) ömlesztett íróhad munkáit. Egyáltalán nem „menők”, az 1950–1989 közt megjelenő szovjet szerzők elfeledett regényei, amik – jobb esetben – ott porosodnak a könyvtárak és antikváriumok polcain. Abban az időben persze engem sem lehetett volna rábírni semmivel, hogy „ezeket” – a „komcsi könyveket” – elolvassam, de most valahogy elkezdtek érdekelni. Az egyszerűen nem lehet, hogy mindegyik szar, csak azért, mert szovjet… Nosza, megkértem egy jó ismerősömet, aki jobban konyít a tematikához nálam, hogy ugyan ajánlana már egypár régi szovjet szerző könyvét, ami esetleg úgy is tetszhetne, hogy jellemzően az angolszász írókon szocializálódtam.

Konsztantyin Mihajlovics Szimonov
(1915.11.28 - 1979.08.28)
Így jutottam el Konsztantyin Mihajlovics Szimonov Nappalok és éjszakák című könyvéhez, ami úgy tűnt az olvasás előtt, hogy minden általam elvárt paraméternek megfelel. Konkrétan semmit nem tudtam a szerzőről – látszik, hogy gyerekkoromban igen sikeresen bujkáltam a könyvei elől –, lett légyen bármennyire is híres hazájában és nálunk is egy időben. Ez a könyve Sztálingrád német ostromáról (1942. augusztus 21. – 1943. február 2.) szól, és ebben a fél évig elhúzódó csatában Szimonov haditudósítóként részt is vett. Attól tehát, amit leírt, joggal várhatjuk el, hogy igazi kordokumentum lesz, amiben az igazság hűen köszön vissza a lapokról. Ezen kívül – és vitán felül ezt találom a legnagyszerűbbnek az egész könyvben – a regény 1943-44-ben íródott, amikor a háború végkimeneteléről még senkinek a leghalványabb fogalma sem volt! (De legalábbis az átlagembereknek.) Már csak ezért is érdemes volt elolvasni.

„…jobbra és balra kétségbeesett tüzérségi tűz mennydörgött. Az udvarra vágódtak és egyenesen be a házba az ágyúlövedékek, a németeké is, meg a mieink is, reggelre pedig a mieink talán még gyakrabban, mint a németeké. Szaburov először nem hitte, aztán hitte, aztán megint nem tudta hinni, csak pirkadatkor gyűlt fel benne, hogy másképp nem is lehet…”

Sztálingrád: egy igazán szar hely...
De nézzük részletesen, hogy állta ki az „olvasási próbámat” a regény. Minden egyedisége mellett háborús regényként bizony kicsit csalódást keltő lett a végeredmény. A harcok embertelensége, szörnyűsége azért átjött benne, de a szerző nem használt látványos képeket ezek megörökítésére. Roppant furcsa módon – látszik, el vagyok kényeztetve a hollywoodi látványorgiákkal –, éppen ellenkezőleg! A lőttünk-visszalőttek-aztán-tizenöt-perc-múlva-újrakezdtük-a-tusakodást-majd-ez-folyt-még-nyolc-órán-keresztül-stílusban megírt jelenetek (ebben nincs túlzás, ez így konkrétan benne van, csak lusta voltam kikeresni egy pontosabb idézethez) nem valami érdekfeszítőek, bár a harcok monotonitása, a mindenbe belefásult katonák hősi erőfeszítése – egy rohadt jelentéktelen emeletes házat védenek hónapokig, azért mert onnan egy kicsit jobban belőhető a szomszédos ház előtti tér… – azért mindenhol érezhető a könyvben. De lassú, félálomszerű, kicsit mintha „begombázva” figyelnénk meg, ahogy mások tusakodnak. A mismásolásnak, elkenésnek, a harci szörnyűségek idealizálásának nyoma sincs benne, azt azért meg kell hagyni. A lövészárok-élet során kialakuló bajtársiasság bemutatása is teljesen korrekt.

„…A családban a második gyermek nyilván egészen kicsi volt. Az asztalon néhány kitépett füzetlap hevert, telefirkálva piros és kék színesceruzával. A rajzok dűlő házakat, égő fasiszta harckocsikat, fekete füstfelhőben lezuhanó német repülőgépeket ábrázoltak és fölöttük pirossal rajzolt kis gép, a mi vadászrepülőnk keringett. Valóban, egy gyermek elképzelése volt ez a háborúról: mi csak lövünk, a fasiszták meg csak felrobbannak.
Egyébként bármilyen keserű volt is visszagondolnia a múlt hibáira, Szaburovnak akaratlanul is eszébe jutott, hogy a háború előtt igen sok felnőtt képzelte el a háborút ugyanígy.”

Azok HC militáns arcok, akiket a katonai egységek szakasz-sereg-zászlóalj-kutyafüle felépítése, működése, a parancsnoki lánc, a fronton harcoló alakulatok kapcsolattartási problémái, megoldási módszerei behatóbban érdekelnek, ezzel a regénnyel kifejezetten jól járnak! Csak úgy repkednek a regényben a katonai szakkifejezések, igazából csuda érdekes ez a része, nekem nagyon tetszett. Ami a könyvben furcsa volt, az a nyugati seregekben nem (?) létező politikai tiszt (a komisszár) szerepe a seregben. Megvan a régi Sztálingrád (már ha jól emlékszem) [Update: Ellenség a kapuknál] film azon jelenete, amikor az orosz kiskatonákat puska nélkül, csoportosan küldik a német barikádokra és aki nem fut elég lelkesen előre, azt hátba lövik a barátságosnak épp nem nevezhető komisszárok? Nos, ha igen, akkor vélhetően ez a kép él bennetek is azóta róluk, esetleg még annyi, hogy mindenkit jelentettek, aki a sztálini rezsim ellen fel mert szólalni. A könyvben ilyennel nem fogunk találkozni. A politikai tiszt mindenki jó barátja, egy kedves nagybácsi, aki minden tiszt és kiskatona jólétét a sajátja elé helyez, satöbbi satöbbi. A két kép tehát éles ellentétben áll egymással, ezért itt meg is bicsaklott egy „kicsit” az a vágyam, hogy ebből a regényből aztán majd tényleg valami igaz dolgot tudok meg, nem valami propaganda-szöveget. Ezután nem is okozott nagy meglepetést, hogy Sztálin is kifejezetten megnyerő alak nyúlfarknyi szerepében… Mindenesetre érdekesnek ez még így is rohadt érdekes volt – pont ezért –, csak hát…

A történetről röviden – harc az elejétől az utolsó pontig bezáróan –, és a szereplőkről kicsit bővebben. A sztálingrádi csata a maga körülbelül kétmillió halottjával igazi mészárszék, egy párszáz oldalas, a háborúról, a katonákról szóló könyv nem mélyedhet el túlságosan a mellékalakok személyiségében, így három-négy szereplőn kívül másról túl sokat nem fogunk megtudni. (Úgyis meghal majdnem mindenki benne előbb-utóbb…) A főszereplők alapvetően jól sikerültek – hogy mennyire voltak valóságos személyek alapján mintázva, az kérdéses –, de Szimonov hamar meglengette előttem a vörös posztót és hősiesen rázta is végig. Szaburov százados megismerkedik Ányával, a tizennyolc éves sebesültszállító ápolónővel és a harc poklában is lángra lobban bennük a szerelem lángja. Nem azt vitatom, hogy ez ne lehetne reális, vagy hogy ez túl giccses, klisés, csak: NEM ÉRDEKEL!!! A történet szempontjából sok szerepe nincs, ahhoz képest mégis nagyon sok helyet foglal a könyvből. A szerző stílusa személy szerint nekem tetszett, olvasmányos volt, tipikusan haladós, de szépirodalminak nem nevezném, bár Szimonov elvileg szépíró, én elájulva azért nem voltam tőle. Kifejezetten rühelltem, amikor néha kilépett a semleges szerepből és a német bombák mellett a mieink bombájáról írt. A mai – és főleg a külföldi – olvasó nincs a mieinkben benne, ezért szörnyen zavaró volt. De igazából ennyi a bajom összesen a stíllel.

Az elesettek tiszteletére létrehozott park
a Mamayev Kurgan-on napjainkban... OMG!
Most akkor igen vagy nem és ha igen, kinek? Nem mondom, hogy kihagyhatatlan a regény, mert egyáltalán nem, de ha érdekel a kor, a téma, akkor – hallgattassák meg a másik oldal is-alapon – nem árt, ha átnézünk a szovjet blokkba legalább egy mű erejéig. Ez például igen jól megvilágítja az ideológiai különbségeket. Igazából az lenne az igazi, ha most találnék egy sztálingrádos könyvet egy német szerző – lehetőleg szemtanú, de nem vagyok túl optimista – tollából, ami a németek szemszögéből mutatja be a csatát… Addig is még a hétvégén megnézem újra a Sztálingrádot. (Szimonovnak egyébként még egy rakat háborús regénye elérhető magyarul, ha valakit érdekelni kezdett a szerző munkássága!)

2 megjegyzés :

  1. Üdv!
    Az a komisszáros/lövöldözős jelentet nem a Sztálingrádokban (1993 és 2013)hanem az "Ellenség a kapuknál" c. filmben van.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon köszi szépen a pontosítást! Az a film lett volna a másik tippem. A lényeg mondjuk ettől még változatlan. :)

      Törlés