2015. április 26., vasárnap

Dmitry Glukhovsky - Futu.re


Dmitry Glukhovsky (1979-)
A szerzőket és az olvasókat is foglalkoztatja, milyen lesz a jövő, hogy fogunk élni néhány száz év múlva. Amennyiben az író nem egy minden realitást nélkülöző, kalandos űroperát akar írni, hanem figyelembe veszi azokat a környezeti tényezőket, hatásokat, amik mostanság is megfigyelhetők körülöttünk – túlnépesedés, kőolajhiány, klímaváltozás és társaik –, máris eljutott a disztópikus jövőképig, vagyis nagyjából biztos, hogy az irányzat még jó ideig nem megy ki a divatból.

Bár írt már több más könyvet, Dmitry Glukhovsky nevéről azt hiszem, majdnem mindenkinek a METRO-sorozat ugrik be először, ami nem is csoda, hiszen a Metro 2033 világsiker lett, ami folytatásért kiáltott – és persze azért, hogy számítógépes játék készüljön belőle. Sőt, egy példátlan nemzetközi összefogás eredményeképpen (rengeteg orosz és más nemzetiségű szerző írt saját METRO-regényt) valódi multikulturális univerzummá nőtte ki magát. Vagyis igazi sikertörténet lett, ami után sok szerző csak vágyakozhat élete során. Glukhovsky sorozatának kétségtelenül megvannak a maga hihetetlen erényei, ám legújabb írása, a Futu.re játszi könnyedséggel szárnyalja túl még ezeket is.

A következő évezred közepére az öregedést okozó betegséget sikeresen kezelni tudják, vagyis minden egyes ember örökké élhet – egy 2x2 méteres kis lakólyukban, több ezer emeletes mega-tornyok millióiban, szinte elképzelhetetlen tömegnyomorban, egy gyermekek és öregek nélküli, stagnáló, elnyomott, minden téren kontrollált társadalomban. Ha egy pár mégis gyermeket vállalna – ami már önmagában is illegális, sőt, szégyellni való társadalomellenes bűn! –, az csak úgy lehetséges, ha egyikük önként lemond a halhatatlanságról és vállalja az öregítő injekció általi lassú, kb. 10 év lefutású halált. Életet életért – a végsőkig kiszipolyozott Föld (és a sáskafarmok) ugyanis már nem tudnak etetni több éhes szájat. Erre a helyre, Európába vágynak kétségbeesetten a Föld egyéb területein élő milliárdos tömegek, saját életfeltételeikhez képest ugyanis Európa maga a földi paradicsom, a megvalósított utópia.

A regény főszereplője, Jan, egy illegális frigy gyümölcse. Hasonló fogantatású társaihoz hasonlóan agymosó, koncentrációs táborhoz hasonló, embertelen internátusban nőtt fel, hogy végül Halhatatlanként a kivételezetteknek dolgozzon. Csapatával együtt feladata felkutatni a titokban gyermeket vállaló szülőket, örökre elszakítani tőlük a gyereküket és egyiküknek beadni a halálos injekciót. Európában ugyanis nincs halálbüntetés, hiszen az nem humánus…

„…Hallgat, és tüntetőleg csikorgatja a fogát, de én látom, ez csak álcázás, hogy ne lehessen hallani a halk ropogást, ahogy eltörtem a gerincét.”

Az igen vaskos kötetben a cselekmény két szálon fut. A fő szál Jan épp aktuális élettörténetét meséli el, míg a másikban, ami néha-néha bukkan fel egy-egy fejezet erejéig, Jan gyermekkorának és megpróbáltatásainak lehetünk szemtanúi. A két idősík váltakozása tökéletesen alkalmas arra, hogy a dekadenciába hajló, mégis szánni való társadalomról pontos képet kapjunk, sőt, így a szereplő folyamatos karakterfejlődése is könnyedén tartható a regény fókuszában. A Futu.re ugyanis amellett, hogy vérbeli – talán „túlságosan is” (nem, olyan nincsen!) véres és megrendítő – disztópia, igazán elgondolkodtató (és sokszor megható/elszomorító), filozofikus hangvételű fejlődésregény, útkeresés is. A komoly mondanivalót szerencsére a szerző nem tudálékosan, szájbarágósan adagolja az újabbnál újabb szörnyűségeken lassan már meg sem lepődő olvasónak, ellenkezőleg, a regény tele van akcióval, izgalmas kalandokkal, fordulatokkal, a finnyásabb (liberális gondolkodású) olvasói rétegek sokkolására alkalmas jelenetekkel vagy éppen „politikailag inkorrekt” párbeszédekkel. Ezek miatt a kényes témák miatt a melegeknek és azoknak, akiknek a vallás/isten – tényleg – tabu/szent, nem is tudom teljes szívemből ajánlani a regényt, nehogy felesleges felzúdulás legyen belőle…

„…Amikor az isten kedvesen beszél a hentessel, az utóbbi számára ez inkább azt jelenti, hogy hamarosan áldozatot kell bemutatnia, nem pedig azt, hogy meghívást kapott az apostolok közé. És ki értené ezt jobban, mint a hentes, aki maga is istent játszik a jószággal.”

Nem szokványos dolog egy disztópikus regény főszereplőjéül egy Janhoz hasonló fiatalembert választani, aki kiismerhetetlen maszkja mögé bújva szörnyű tetteket hajt végre (szívből, majdnem hogy lelkesen) – Glukhovsky zsenije kell hozzá, hogy ezt a sokáig egyáltalán nem szimpatikus, negatív karaktert az olvasó mégis valahogy a szívébe zárja és képes legyen drukkolni neki.

„…vér csorog Krisztus sebeiből, csak magára vethet, nem akart menekülni, öncsonkító. A sebeket magának okozta – mások keze által –, csak azért, hogy valamennyien az adósai legyünk. Megelőlegezte bűneink törlesztését, amelyeket el sem követtünk. Nemzedékek ezreit kényszerítette arra, hogy bűnösként szülessenek, s egész életükben kamatostul törlesszék a rájuk erőltetett hitelt. Köszönjük.”

Azt, hogy mitől annyira nagyszerű könyv a Futu.re, elég nehéz megfogalmazni. Hiszen arról nincs szó, hogy egyedülálló lenne a műfajában, hiszen klasszikus sci-fi panelekből építkezik. Kicsit olyan, mintha Az ember gyermeke (legalábbis a film), a Végjáték és a Helyet! Helyet! lenne összegyúrva, majd nyakon öntve egy nagyon súlyos morális dilemmával, a végeredmény mégis „kellemes”, könnyen fogyasztható (a néha bizony álmosító dagályosságnak nyoma sincs, ellentétben a Metro-regényekkel), már-már populáris formában, de azért az igényes nyelvezetről nem kell lemondanunk. Ráadásul – függetlenül attól, hány hasonló tematikájú regényt olvastunk már – nem lehet előre tudni, mi lesz a vége, többek között ezért ez lett magasan ez a kedvenc Glukhovsky kötetem. Remélem, hogy a most készülő Metro 2035-ben is ezt az új, olvasóbarát stílust fogom viszontlátni majd!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése