Ugrás a fő tartalomra

Brian McClellan - Vérrel írt ígéretek



Brian McClellan ()
Néhány éve a Fumax Kiadó igencsak ráerősített fantasy fronton, és futószalagon kezdte el szállítani a jobbnál-jobb zsánerkönyveket – hála az égnek! Szerencsére úgy látszik, az igényes (vagyis szórakoztató) fantasy irodalomra igenis van igény itthon is, ezért úgy tűnik, 2015-ben is tartják – sőt fokozzák! – az utóbbi időkben megszokott tempójukat. Idei első jelentős kiadványuk Brian McClellan 2014-ben David Gemmell-díjat nyert alkotása, A Lőpormágus-trilógia nyitó kötete, a Vérrel írt ígéretek. A szerző a David Gemmell-díjat a legjobb debütáló regény kategóriában szerezte meg, ezért előre sejthető, hogy McClellan-regényekkel finoman szólva sem vagyunk még elárasztva. A skót (esetleg ír?) neve ellenére is amerikai szerzőnek ezen könyvén kívül még egy regénye jelent meg, a trilógia második része és hét novellája, amik szintén a Lőpormágus világához kapcsolódnak. Ezeken kívül múlt hónapban kijött Amerikában a trilógia zárókötete is, a The Autumn Republic – amit remélem jövőre már mi is olvashatunk. 2016-ban az író egy új trilógiának kezd neki! Addig meg – remélem – itt lesz időtöltésnek nekünk karácsony környékén ősszel a második rész, a The Crimson Campaign. ;)

Akik úgy érzik, hogy szavaim izgatott várakozást sugallnak, azok nem tévednek szemernyit sem. Az impresszív méretű, igazi, epikus tartalmakat sejtető 550 oldalas féltéglát, kevesebb, mint egy nap alatt kivégeztem, ilyen pedig már emberemlékezet óta nem történt velem. Igazi tizes regény – lövöm le az elején rögtön –, ami biztosan megérdemli az összes rá adott pontot. Pörgős, szórakoztató, izgalmas, fordulatos, nagyon jó fő- és mellékszereplőkkel, jó stílusú, egyszerűen tényleg minden remek volt benne. Ezt ne feledjétek egy pillanatra sem, bármit is olvastok a továbbiakban – merthogy fogok kukacoskodni!!! (Kivéve persze, hogy másfél szereplőnek – Tamás és Tániel (mert szerintem ő egészen biztosan Dániel volt, csak elrontotta a szerző… :)) – magyar neve volt, ami nekem egyszerűen nem jön be – valamiért nem és kész, soha, egy könyvbe sem –, és hogy a főváros neve Adopest volt, ugyan ezért zavart. De ez semmiség, biztos, hogy rengetegen még külön örülnek is ennek a véletlen hungarikumnak.)

A könyv hajszál pontosan ott kezdődik, ahol más epikus fantasyk végződnek. A gonosz, gerinctelen, dekadens uralkodót az ellene szervezkedő, reformokat áhító – és egy külföldi birodalom (Kez) túlzó befolyását egyáltalán nem áhító – csoport sikeresen megbuktatja. Vele veszik az ország nemességének túlnyomó része és az őket hatalmon tartó királyi máguscsoport is. A véres éjszaka teljes siker Tamás tábornagy és összeesküvői számára, ám a haláluk előtt a mágusok olyan vészjósló jövendölést mondanak Kresimir Megszegett Ígéretéről, ami nem hagyhatja nyugodni a lázadó vezért. Az Isten, vagyis Kresimir visszatéréséről szóló látomást, ami ha igaznak bizonyulna, minden egyes ember halálát okozza a Kilenc Nemzet országaiban. Tamás egy öreg nyomozóra bízza, hogy derítse ki, van-e valami igazságtartalma az elhangzottaknak.

A regény egyértelműen az epikus, háborús vonalhoz tartozik, hiszen teli van az egész katonákkal – majd’ minden szereplő az –, harci jelenetekkel, várostrommal, szóval mindenféle militáns kellékkel, amit egyrészt meg van bolondítva egy érdekes lőpor-bázisú mágiarendszerrel, egy izgalmas nyomozós szállal és egész jól kigondolt „politikai” huzavonával, ahol sosem lehetünk biztosak abban, ki áruló és miért. (Ez mondjuk azért egy kicsit túlzás: Mindig a „komornyik” az áruló, ezt tudja, aki sok krimit olvasott már. Most is azonnal tudni véltem, ki is a júdás, de egy csomószor elbizonytalanított a szerző.)

Igazság szerint az egész könyv a kedvenc kliséimből építkezett. Kemény, férfias, egyenes szereplők, akiknek van valami sötét titok a múltjában (vagy valami nagy törés), ami miatt megkeseredtek. Senki nem fehér vagy fekete, mindenki igazi egyéniség – a drogfüggő Tániel, a zsarolható Adamat, az iszákos Gavril, a gyilkos SouSmith vagy a „kissé” hirtelen Tamás. És ők a jók! Egy polgárháború küszöbén álló ország, ami körül ugrásra készen lapulnak szomszédai! Várostrom! Hadseregek! Jóslatok! Szörnyek! Hibátlan mix.
De közelebbről vizsgálva:

Brian McClellan egyetemista korában a Brandon Sanderson által vezetett írói iskola tagja volt. Épp abban az időben, amikor az a Ködszerzet-trilógiáját csiszolgatta. Hogy miért fontos ez? Nos, ha annyira nem is fontos, de úgy tűnik, igaz a mondás, hogy nincs új a nap alatt. (Még inkább: Jótól, jól lopni nem szégyen!) Hiszen az azért egyértelmű, hogy a Lőpormágus-rend és az allomanták közös tőről fakadnak. A Ködszerzetben fémeket égetnek, ebben lőport – a Lőpormágusok egyszerre petákosok (taszítják a fém tárgyakat, jellemzően: a puskagolyót), ónszeműek (érzékeik felerősödnek) és martalócok (fizikai tulajdonságaik megerősödnek), tehát már majdhogynem ködszerzetnek minősülnek. A lőpor függőséget okoz, de ennyi a lényegi különbség. Ebben persze van más típusú mágia (illetve Fortély) is, de azok már jórészt általános varázslói – illetve papi – mágiák. A teljes történethez hozzátartozik azonban az is, hogy nekem a Vérrel írt ígéretek jobban tetszett, mint a Ködszerzet anno, mert ebben jobb karakterek voltak sokkal!

A regény világa is egyedinek tűnik, de inkább csak annyiban az, hogy a klasszikus fantasy univerzumokhoz képest ritkán találkozhatunk ilyennel. Közelebbről: Adro a XVIII. század francia forradalmához közeli fejlettségi fokon lévő „európaias” ország, ami egy sokkal népesebb, de műszakilag jóval visszamaradottabb ellenséges birodalom szomszédja (Kez helyett nevezhetnénk akár Oroszországnak is). Azért ezt sem nevezném formabontó újításnak. Naomi Novik Tremeraire-sorozatában nagyjából ugyan ez van – sárkányokkal.

A történet csavarása mellett (ami kiváló!) még a karakteralkotásnál van McClellannak a legkevesebb „szégyenkeznivalója”. Tényleg mind-mind marha jól sikerültek, a „gonoszak” is, akikre előzőleg nem tértem ki külön. De aki a hasonló regényeket kedveli, kapásból tud sorolni néhány olyan zsánerszerzőt, akik „Tamás vagy Adamat testvéreiről” írtak könyveket, például Joe Abercrombie, Steven Erikson vagy éppen a Fumax zászlóshajója, Mark Lawrence. De mondom újra, ezt inkább csak azért említettem meg, hogy az olvasók (akik ismerik már néhány, ebben a műfajban alkotó szerző nevét) könnyebben belőjék az író stílusát, nem azért, mert fanyalogni lett volna kedvem. Sőt! Még több ilyen regényt kérek – sokat! Pont ilyet! Nem kell mindig újra feltalálni a spanyolviaszt ahhoz, hogy szórakozzon az olvasó.

Teljesen szubjektív véleményem szerint ez a borító (ami az eredeti regényével azonos), valami eszméletlenül jól néz ki. Talán az egyik legjobb, leghangulatosabb, leglátványosabb – pedig jó sötét, nem is látszik rajta sok részlet – az összes mostanában megjelent könyvborítók közt. Tökéletesen visszaadja a könyv remek hangulatát és jól eltalálták Tamás karakterét is. Nálam képpel kifelé fordítva áll a polcon! (Remélem a másik két részét is átvesszük majd, és az is igen üdvös lenne, ha a kiadónál gondolkodnának a novellák kiadásán is. A Zsiványok antológia váratlan és szinte példátlan – bár pont most, az Ad Astrás Sherlock Holmes kötet „személyében” akadt egy erős kihívója a novellás könyvek közt – megjelenése után talán már van okom egy kicsit bizakodni!

Megjegyzések

  1. király volt tetszett hogy nem a megszokott fantasy világban játszódott ...az is jó hír hogy idén jön még a második kötet is...

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése