2015. április 7., kedd

A. M. Aranth - Acorenu - Kiválasztva


Nem egyszerű a dolgom, mikor A. M. Aranth Holdárnyék sorozatának minap megjelent második részéről kell írnom egy részrehajlásokat teljesen mellőző posztot, hiszen a szerző jó ismerősöm, sőt, talán – remélem nem túlzás ezt mondani – egy kicsi több is annál. Ezért, hogy véletlenül se essen rám még a szándékolatlan ferdítés gyanúja sem, különösen keményen fogok bánni ezzel a regénnyel.

„…Ha kérdés van, akkor ne legyen!”

A. M. Aranth (1986-)
A regény a Cleadur – Dobszó a ködben című könyv folytatása, így a bővebb tartalmi ismertetésért – és a szerzői információkért – kérik a linkre kattintani. Annyira közvetlen eme folytatás, hogy a két regény eredetileg egy kötet lett volna, de kiadói kérésre ketté lett vágva „középen” a 800 oldalas tégla, ami már önmagában is egy kisebb trilógia oldalszámával büszkélkedhet – és ugye lesz még négy rész, mire elérkezünk az elfek és sötételfek közt folyó háború végéig. Illetve oda, ahová a történet visz minket, hiszen nem gondolom, hogy már most ismerünk minden oldalt, minden rejtett motivációt. Sok titkot rejt még magában a köd…

„…Aritha, aranyvirág, szolgálj föl nekünk egy pohárral intelligenciád édes nektárjából, és nevezz meg egy holt nyelvet az elmúlt ezer évből!
– Ööö szovjet?”

No, akkor kezdjük is az értékelőt rögtön a legfeketébb zaccal. A figyelmetlenebb olvasók esetleg észre sem veszik majd, de a nyomda- illetve a szerkesztés- (mert ilyen is van, már tudjuk) ördöge ezzel a regénnyel is csúnyán kibabrált. A negyedik fejezet második fele ugyanis szőröstül-bőröstül kimaradt a nyomtatott változatból, így eshet meg az olvasóval az a csúfság, hogy a saját ép eszébe kénytelen egy pillanatra kételkedni, mikor nem tudja felidézni, hogy Amy mikor (valamint hogy és hol) is jött össze „olasz” osztálytársával. A hiba jelen esetben nem a befogadó készülékében van… Ez a hiány több okból is fájó pont – a fiatal, még csak a szárnyait próbálgató szerencsétlen írópalántának –, amik közül a kiadói „blama” csak az egyik, amit inkább nem is ragoznék tovább, pedig megérne egy misét. A másik, az olvasóknak jobban fájó ok, hogy Aranth igen nagy kedvelője a hosszú fejezeteknek – a 444 oldal mindössze tizennégy részre van csak tagolva –, így a kimaradt rész bizony jó néhány (20-30) oldalt jelent, nem csak egy-kettőt. (Információim szerint érkezik a javítótapasz, és a vásárlók a kimaradt részen túl – vigaszdíjként – egy novellát, és ha minden igaz, még egy hosszabb interjút is kapnak egyszerre, amit csak kérniük kell a kiadótól, de lehetséges, hogy még a könyvesbolthálózatokba is eljuttatják!) Nos, ha már egyszer a hiba megtörtént, valahogy ez a minimum kiadói részről a vásárlók kárpótlására.

További lehetséges problémák forrása lehet még esetleg – bár engem most sem zavartak –, hogy a regény Y/A maradt, gyerekszereplőkkel, szerelmekkel és a zsáner szokásos kliséivel, de akiket ezek eleve tántorítottak, gondolom nem is jutottak el eddig a poszt olvasásában, nem is beszélve arról a gondolatról, hogy pont ezt a sorozatot akarnák elolvasni…

Azt hiszem, sikerült felfedeznem a könyvben egy-két lényegtelenebb logikai bukfencet. (Ó, az a fránya óriási laptop… nekem is kéne egy olyan…) Néhány izgalmas kérdés is megfogalmazódott bennem, amikre könnyen lehet, hogy a további négy rész egyikében választ is kapok majd, most viszont még értetlenül állok előttük. (PLD: Ha Ferdinánd olyan öreg, miért nincs Amyéknek vagy száz testvére még? Hogy lehet, hogy a tesitanár nem tudja, hogy Kim pengetáncos, mikor ott gyakorol a suli erdejében reggelente? A suliban lévő Halhatatlanokról egy ember sem sejtette meg – régebben, még Will előtt –, hogy valami nincs rendben velük? Pedig külön esznek, külön órákra járnak, stb…) Egy olyan hibát is gonoszul megmosolyogtam, ami csak egy olyan szerkesztőnek szúrt volna szemet, aki elég jól ismeri a World of Warcraft világát. (Amúgy is a horda a kedvenc fajom, bár azon belül taurennel nyomom. – A horda az frakció, nem faj! Ej-ej!)
Na, akkor ennyit – jó szőrös szívűen – a „negatívumokról”. :)

„…Maga Beowulf, vagy a neki megfeleltethető személy pedig négyszáz évvel korábban született, és az északi népek meséiben hősként maradt fenn az emléke.
– Én úgy hallottam, hogy ő olyan, mint Artúr király, azaz nem tudjuk, élt-e egyáltalán – jelentkezett egy tizenegyedikes fiú.
– Igazán, Dyllian fiam? Én pedig mindkettejüket személyesen ismertem, úgyhogy a vita lezárva.”

Lea...
Az első rész után a folytatásban iszonyúan felpörögnek az események. A brutális gyilkosságot a gyerekek nehezen tudják feldolgozni – a regény sötétebb tónusokban pompázik tovább – és azonnal nyomozásba is kezdenek, ki/mi ragadta el osztálytársukat/testvérüket. Így a magánéleti szálak eléggé háttérbe kerülnek, ahogy a zenélés is csak fél gőzzel folyik immár – összesen két rövid koncert- és néhány próbajelenet erejéig –, de a „metálos” életérzés ettől függetlenül ugyan úgy jellemzi a könyvet. Ez egyebek mellett a remek dalszövegeknek is köszönhető, amiket igazság szerint nem tudom biztosan, hogy a szerző írt-e (ha igen, akkor süveg előtte, mert például az Engem akar eszméletlenül jól sikerült), vagy csak fordította (de ezt nem hiszem, bár a metál szcénában nem vagyok otthon, azt hiszem ezt ki lehet jelenteni). A Moonshadowt övező titkokkal teli világból végre elég sok mindent megtudunk. Bepillantást nyerünk a két egymással rivalizáló elf faj – ők nem más fantasy regények elfjeinek szolgai másolatai, hanem igazán egyediek – történelmébe, jelenébe és próféciáiba. Különféle rémségek tizedelik tovább a tanulók állományát, így lesz feszült és izgalmas a könyv, amit számos akciójelenet is tarkít. Rengeteg apró színes részlet és a világ kidolgozott, egyedi mitológiája miatt az egész könyv igen varázslatos hangulatot áraszt. Igen jópofa dolog volt például különböző neves történelmi személyeket aktív szereplőként viszontlátni (az örökéletű elfek miatt ennek elhagyása elszalasztott lehetőség lett volna, amit Aranth jó szemmel vett észre). Én az imitt-amott felbukkanó beszélő neveken is jól szórakoztam, ezekből elfért volna még több is talán.

A szerző olvasmányos prózája, remek leírásai, humora (igaz a sötétebb tónus miatt ilyen szempontból ez a rész kevésbé lett szórakoztató – bár az idézetek pont nem ezt bizonyítják…) és kedvelhető karakterei persze változatlanul megmaradtak. (Igazgató úr – még mindig – for president!) A Y/A regényeknél általános tévhit, hogy a tinik élvezhetik csak igazán. Ez egyszerűen nem – mindig – igaz! Öröm olyan ifjúsági regényt olvasni, ami nem nézi ifjabb olvasóit sem gyereknek, hanem annak, amik, ifjú felnőtteknek, és nem próbál nekik valami hamis biztonságérzetet sugalmazni. Ez egy az ilyen „keményebb típusú” fantasy regények közül, amit bátran ajánlok a kísérletezésre vágyó felnőtt olvasóknak is, nem csak azoknak, akik konkrétan a „célcsoportjai” lennének. (Húsvét alkalmából volt nálunk egy összejövetel, ahol megmutattam egy barátomnak a könyvet – és a szíves dedikálást és a Köszönetnyilvánítást, amiben meg van említve a PL is (Köszönet ezért az örök emlékért!) –, mire az iránt érdeklődött teljesen jogos szkepticizmussal, hogy vajon ez is vámpíros-e. Nos, ez egy NEM vámpíros könyv!) :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése