2015. március 30., hétfő

Piers Anthony - A mágia forrása


Piers Anthony (1934-)
Piers Anthony évtizedekkel ezelőtt elkezdett Xanth-sorozatának első részéről, a Varázslat Kaméleonnak-ról már írtam pár sort. Ott bővebben olvashat az érdeklődő Xanth mágikus csodáiról és lehetetlen lakóiról. (Sajnos egy-két lényegtelenebb tévedés is került abba a posztba, például az, hogy a regények nem függenek szorosan össze és a szereplői is mások az egyes részeknek. Lehet, hogy ilyen is lesz majd, de A mágia forrása bizony klasszikus folytatása az első résznek, jórészt ugyan azokkal a szereplőkkel, akikhez persze újak is csapódtak…)

Szóval az első rész ott ért véget, hogy Bink megtudta, hogy mi a varázsképessége, ami sokáig rejtőzött előle, és így elismert polgára lehetett végre a Xanth Birodalomnak, ahol – a kentaurokon kívül – mindenki rendelkezik valami csodás tulajdonsággal, és nem kell a varázsmentes „övezetben”, Xanth határain kívül, a mundániai birodalomban élnie a száműzöttek keserű életét. Sőt, Bink mostanra a király megbecsült tanácsadója lett, aki azt a feladatot kapja, hogy jöjjön rá, honnan ered az ország mérhetetlen varázsereje, vagyis hogy találja meg a mágia forrását. Bink kapva kap az alkalmon – felesége, Kaméleon ugyanis éppen a rohadtul ronda és egyben szörnyen okos fázisban leledzik – és társaival nekivág a kalandoknak.

"– Badarságot beszélsz, vénasszony – legyintett Crombie a szokásos, nők iránti tapintatával."

Régen volt, mikor utoljára humoros fantasyt olvastam – leszámítva az első részt – és felhőtlenül élveztem is. Régen a Skandar Graun-os könyveket imádtam (gondolom azok még ma is tetszenének), de aztán beleuntam kicsit – a nyíltan főleg humoros írásokat, Herry Kóklert és társait meg hagyjuk is inkább! – és nyilván azokban az időkben a Pratchett-könyvek is nagyon tetszettek, de azokba még hamarabb fáradtam bele. Fergeteges poénok voltak bennük, néha egy oldalon több is, de ez a fajta humor nagyon tömény volt megfeküdte a gyomrom. Két Pratchett – Nyugodjék békében! – könyv egymás utáni elolvasása egy komolyabb kínzással is felér, az arcizmom általában már görcsben maradt a végén.

Piers Anthony Xanth-sorozata nem ilyen fárasztó. Teli vannak bődületes ökörségekkel ezek a regények is – papucsokat termő bokor és társaik –, végig nevetgélhetnek az olvasók, de alig „poénkodnak” bennük csak úgy egyszerűen. Sokkal többet nevethetünk a szerző szarkasztikus (és sokszor cinikus) beszólásain. (Szarkasztikusnak azt hívom, mikor valaki olyan – népszerűtlen – örökigazságokat mond ki, ami sokakat megbánthat.) Ezeknek sokszor direkt célpontja van – általában a nőkön köszörüli a nyelvét. Persze ugyan ebben a részben a túlságosan is szexcentrikus gondolkodású férfiúi nem is megkapja a magáét. Ez így kerek, egyik fél sem tökéletes, hiába hiszi mindkettő azt magáról. Különösen jól működik ez a fajta humor, mikor a becsületesség mintaképe, Bink van pellengérre állítva, aki folyton olyan helyzetekben találja magát, amiket ő maga sem kívánt volna.

"– Bink, csak úgy elméleti érdeklődésként: tényleg szükségük van a férfiaknak rá, hogy vadállatnak érezhessék magukat?
– Hát, néha – válaszolt Bink, és közben Kaméleonra gondolt. Amikor az asszonya ostoba-szépséges fázisában volt, akkor mintha csak azért élt volna, hogy Binknek örömet szerezzen, és ettől Bink nagyon férfiasnak érezte magát. Csúf-eszes fázisában viszont teljesen ki tudta magából ábrándítani a fiút, éles nyelvével éppúgy, mint a kinézetével. Ebben az értelemben buta állapotában bölcsebb volt, mint bölcs fázisában."

Talán azért is, mert a szexista humor önmagában azért nem elég ahhoz, hogy teljesen kitöltsön egy egész könyv(sorozatot), és mivel a fantasy amúgy is kéz a kézben jár a kalandregényekkel, ezért szükség volt most is egy (nem annyira hősies) küldetésre, pár mini-kalandra lebontva, amit hőseink – Bink, a főszereplő; egy valódi életre vágyó minigólem; egy kakaskodásra hajlamos kentaur; egy griffé változtatott katona és egy folyton unatkozó, vonakodó birodalmi gnóm-főmágus – útjuk során rendre szállítanak is. Az első részben kiemeltem, hogy akkor a kalandok jórészét intellektusuknak hála sikerült inkább túlélni, mintsem a kardforgatásban való jártasságuknak köszönhetően. Most – vagy akkor is, csak nem vettem észre? – a szerző még tovább ment. Vándorlásuk során – a teljesség igénye nélkül – le kell győzniük sárkányt, ördögöt, démont, szirént, de ezen feladatok SOSEM olyan egyszerűek, mint általában más regényekben szoktak lenni. (Öld le/lopd el/surranj el mellette – aztán jöhet is a következő feladat.) A kalandok most mind ilyen-olyan, de mindig valami komoly erkölcsi dilemmát okoznak a szereplőknek, amikre legritkább esetben megoldás a kard (vagy a mágia), többször is csak a morális paradoxonokra adott – érett – válasszal folytatódhat az utazás és a nyomozás a mágia titokzatos – és halálos – forrása után.

A regény egyébként önmagában is megáll a lábán, érthető az első rész ismerete nélkül is. Éppen csak annyi visszautalás van, amennyi kell az ismétléshez illetve az új olvasók felzárkóztatásához. Ezen kívül ez a rész is egy lezárt sztori, a harmadik kötetben – Roogna-kastély – egészen másról lesz majd szó – én biztosan maradok rá –, de annak is Bink lesz az egyik központi alakja, ez már a lezárás olvasása után biztossá vált.

"...És ezzel úgy látom, megoldottunk minden problémát, bár elég unalmas volt..."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése