2015. március 2., hétfő

James S. A. Corey - Abaddon kapuja


Az eddig George R. R. Martin asszisztenseként dolgozó Ty Corey Franck és Daniel Abraham fantasy szerző 2011-ben közös álnév (James S. A. Corey) alatt publikálta társulásuk első regényét, A Térség sorozatuk első részét, a Leviatán ébredését. Az itthon a Fumax Kiadó által gondozott űropera-folyam – aminek külföldön várhatóan idén jelenik meg az ötödik része, a Nemesis Games – gyorsan az olvasók egyik kedvencévé vált. A kalandos, akciójelenetekben gazdag sci-fikhez vonzódó olvasókhoz hasonlóan én is izgatottan vártam, hogyan folytatódik az igazsághoz mindenáron ragaszkodó Holden kapitány – és űrhajóján, a Rocinantén élő lojális legénysége – valamint a titokzatos (és persze az emberiség létét igen komolyan veszélyeztető) protomolekula „küzdelme”. Szerencsére, a második rész, a Kalibán háborúja megjelenése után igazán sokat nem is kellett várnom, hiszen tavaly decemberben a harmadik rész, az Abaddon kapuja is megjelent, és a hírek szerint a folytatás, a Cibola Burn is olvasható lesz még az idén.

Harmadik rész, szóval ez az egy bejegyzés egy kicsit spoileres lehet. Csak óvatosan! Miután Holdenék a gyilkos, „zombisító” anyagot sikeresen a Vénuszba irányították, a kíváncsi emberi szemek elől mérgező gázok által jótékonyan takarva a szubsztancia tette a dolgát, amire készítőik szánták. A tudatlansága miatt rettegő emberek – akik közt egy (kettő) rövid, de véres, három pólusú (Föld–Mars–aszteroidaöv) űrháború is kirobbant időközben – nagy megrökönyödésére a protomolekula nem valami még gyilkosabb formává változott, hanem egy óriási Gyűrűvé, ami a naprendszer széléhez repült, majd megállt. És nem csinált semmit… Az emberi kíváncsiság persze mindig jóval erősebb volt a megfontoltságnál, így csak idő kérdése volt, mikor indítanak a különböző kormányok expedíciókat a Gyűrűhöz, hogy fellebbentsék a fátylat az ott található titkokról. Holdennek és társainak – akik a protomolekula erejét testközelből megtapasztalták már –, hirtelen halaszthatatlan dolga akad a naprendszer a Gyűrűtől legtávolabb eső poros szegletében… de a sorsa ellen ez a kapitány sem tud elmenekülni. Hamarosan ott lebegnek a Gyűrű szomszédságában, sőt – mivel látszólag szinte minden expedíciós fél a halálát akarja – elsőként kénytelen átmenni a Gyűrűn, ami mögött Abaddon birodalma, egy szemmel láthatóan csillagok nélküli univerzum várja. És ez még csak a kaland legeleje…

A könyv megőrizte az eddig ismert érdemeit. Az egyik legnagyobb erőssége, hogy a közeli jövő – ami „most”-tól csak pár száz évre van – a végletekig átgondolt, reális hatást nyújt. A történet főleg különböző űrhajókon játszódik, így a szereplőkre ható fizikai hatások, műszaki fejlesztések most is fontos szerepet kapnak. Nem úgy mozog a súlytalanságban egy, a gravitációs kútban (Föld) felnőtt szereplő, mint egy poszthumán, aki az egész életét töredék gravitációban élte le egy aszteroidán. De az akciójelenteknél is fontos a mesterséges környezetei hatások aktív szerepe. A regényben az ismert fizikai törvények megkérdőjelezhetetlenek – nincs tehát a fénysebességet elérő hajtómű –, így kaphat az emberek mellett főszerepet a távolság is. Ezek kis dolognak tűnnek, de az illúzió, a valóságosság érzésének megteremtéséhez mégis elengedhetetlenek.

Látszólag az előző bekezdésnek ellentmondva – Itt minden annyira valóságos, hogy csak na! –, rögtön itt a protomolekula és az idegen faj, amiről semmit nem tudunk, csak annyit, hogy kétmilliárd éve az emberiség pusztulására tört. Ez az előző részekből ismert horror-anyag természetesen kitaláció. Az „ő” nagysága másban rejlik. A szerzők képesek voltak – a szereplők jellemfejlődéséhez hasonlóan – tovább csűrni a matéria eredendő célját és a jelenlegi eseményekre gyakorolt szerepét. Méghozzá olyan módon, amire szerintem – tuti! – sokan nem fogadtak volna az előző kötetek tömeggyilkos jeleneteit olvasva.

"A történelmet azokról írják, akik a legutóbbi csapást igyekeznek kiheverni."

A harmadik részben egy nagy csokor új szereplőt ismerhetünk meg. Ez egyrészt mindig örvendetes, de a sok remek karakter sokat is fejlődik, változik – kivéve a Rocinante legénysége, akik (szerencsére) egyáltalán semmit –, ennek pedig óhatatlan következménye a belső monológok, moralizálások, önostorozások nagyobb térhez jutása. Ezektől még az egyébként – akár a fegyveres harcok, akár a politikai játszmák vagy a vallási szál miatt (ezt ki is felejtettem…) – végig feszült, mozgalmas történet nem lesz unalmas sehol sem, de néha belassul és nem pörög annyira. Ez a „túlírtság” azért egy kicsit az előző részekre is jellemző volt. Kicsit árnyalja a képet, hogy nem csak „szimpatikus” nézőpontkarakterek, hanem a „gonosz” oldal motivációját is közelről figyelhetjük meg ezen bekezdések segítségével.


A Leviatán ébredése szuper olvasmány volt a horririsztikus aspektus (és az azóta sajnos hanyagolt, a könyvnek noiros hatást adó detektív) miatt, a második rész pedig (például) a csatajelenetek okán. Ez a rész szintén remek, azért (is), mert a történet teljesen váratlanul új irányt vesz. Emiatt pedig a következő rész – nálam – az év egyik legjobban várt sci-fijévé lépett elő! Hoppá! Azt se feledjük el, hogy 2015-ben jön a(z egyelőre) 10 részes tv-sorozat is a Syfy Channel készítésében! Mindenképpen nézős, még akkor is, ha Miller detektíven kívül a többi szereplő castingjától nem estem hanyatt és sajnos maga a tv-csatorna is ébreszt bennem bizonyos kétségeket.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése