2015. március 12., csütörtök

Ann Leckie - Mellékes igazság





Ann Leckie (1966- )
Ann Leckie, aki addig csak novellákat írt, első regényével (!!!) a Mellékes igazsággal megnyerte – több másik mellett – a HUGO-, a Nebula-, a Locus-, az Arthur C. Clarke- és a BSFA-díjat is 2014-ben. Egyszerűen muszáj volt utána járnom, mennyire megérdemelt ez a masszív díjeső, amit ha jól tudom, eddig még senkinek sem sikerült abszolválnia – soha.

Már a regény elején éreztem, hogy nem lesz bajunk egymással. Az írónő az in medias res kezdést választotta és a szöveg olvasmányossága azonnal magával ragadott, köszönhetően az egyes szám első személyű narrálásnak is. Nem tudtam még, ki kicsoda, a történetről meg végképp semmit – a szokásos „vaksággal” kezdtem bele ebbe is –, de már az első fejezetben is érezhető a későbbi kalandok lehetőségéből, feszültségéből valami. (Itt most a 15. oldalon járunk…)

A 16. oldaltól kezdve azonban óriási a változás – igaz, nem minőségbeli, szerencsére. Kiderül, hogy a főszereplő egy űrhajó, helyesebben annak mesterséges intelligenciája, ami képes irányítani több ezer (hadifogságba esett) emberekből átalakított „klón-hadsereget” – vagyis mellékest. Mivel a testek neurális kapcsolatban vannak, egy időben több helyen is cselekedni tud, több dolognak is szem- és fültanúja lehet, és a megszerzett információnak az összes egyed rögtön a birtokába kerül. Ezzel a váltással egy időben a „sima” lineáris történetmesélésnek is búcsút mondhatunk. A jelen eseményeihez képest húsz évet, majd még ezer évet is ugrálunk fejezetenként oda-vissza az időben. Azt is észrevesszük hamar, hogy a sokáig névtelen főszereplő – Breq – ezentúl a Toren Igazsága (mint űrhajó) illetve Esk Egyes-től az Esk Tizenkilences-ig (mint személy) terjedő skálán több néven is szerepelni fog. Nem volt egyszerű ezt megszokni, nagyon zavaró volt jó ideig ez a skizofrén nézőpont, aztán egyszerűsítettem magamban – minden mellékes szereplő ő volt – oszt jónapot! –, bár ez nem volt mindig igaz azért, hiszen más űrhajókat (és mellékeseiket) más M.I.-k irányítottak.


Rengeteg vitathatatlan erénye mellett – ezekről később – az írónő kicsit talán túl sokat kívánt nyújtani az olvasóknak. Sikertelenül – mármint intellektuális értelemben. Arra gondolok, hogy – főleg a regény elején – sokszor „hosszú” gondolatokat fordít arra, hogy arról meséljen, milyen fontos, hogy a különböző bolygókon a lakók nemét – a beszélt nyelvben a rájuk alkalmazott udvarias formulát – eltaláljuk és ez általában mennyire nem egyértelmű. (A külső nemi jegyek például már nem adnak erre vonatkozóan semmiféle biztos támpontot.) Ennek az aspektusnak a fontosságára még a könyv elején lévő fordítói jegyzet is felhívja a figyelmet, de tényleg nem értem, miért kellett (volna) ennek valami grandiózus dolognak lennie (vagy hol?). Arra mondjuk jó volt, hogy a szereplőket csak nagyon óvatosan tudtam magam elé vizionálni, mert sokszor még az se volt biztos, hogy az illető most nő vagy férfi – esetleg semleges nemű (?) –, sőt, néha még az is kérdéses volt számomra, hogy egy adott bolygó népe ember(i gyökerekkel rendelkező transzhumán) vagy egyszerűen egy idegen faj. A nyelv, a lingvisztika szerepét China Miéville Konzulváros és Ursula K. LeGuin A rege című szenzációs műveikben sikeresen tették központi témájukká, itt kicsiny hangulati elemként funkcionált maximum, de inkább teljesen fölösleges adalék csak, aminek egyik jelenetben sem lett végül jelentősége, pedig direkt vártam már. (Nem olyan részekre gondolok, amikor két szereplő szándékosan olyan nyelvet használt, amit a harmadik társuk nem értett! Annak többször is esszenciális szerepe volt.) Nos, ennyi lenne, amit nehezményeztem a könyvben… (Ja, igen, és a bénácska mondókákat…)

Egy teljesen elhibázott borító
Ennél már sokkal jobban sikerült próbálkozása volt a kultúrák különbözőségének, furcsaságainak folyamatos szemléltetésére a mozdulatok, gesztusok, a mimika és a divatra adott utalások, magyarázatok sokasága. Ezeknek a kis plusz jelzéseknek sokszor volt igen nagy hatása az eseményekre és ténylegesen sokkal hangulatosabbá tették a könyvet, mint nélkülük lett volna. A radachaii (ide tartozik a nem mellékes szereplők többsége) fapofa/közömbösség mögött lapuló érzelmek feltárása különösen érdekes volt, még ha a most „megszerzett tudás” a gyakorlatban (beépített érzékelők híján) használhatatlannak is bizonyulna. Mindenesetre én nagyon csíptem, ahogy a kis politikai csipkelődések is mindig izgalmasak, így most is azok voltak. A könyv ráadásul a cselekmény nyomán igen érdekes kérdéseket feszeget – például – a gyarmatosítás szükségszerűségéről, a szabad akarat létéről vagy a cselekvési kényszerről. Újabb plusz pontok!

De ezek a kisebb dolgok nem lennének annyira fontosak, ha az alap hiányozna mögülük. De nem hiányzik, minden meg van benne, ami egy szinte tökéletes, szórakoztató, karakterközpontú űroperához kellhet. Nagyszerű ötletek halmaza egy kicsit még elnagyolt univerzumhoz – ez nem probléma, majd a trilógia következő két kötetében tovább tisztul a kép –, amiben az emberiség űrbe rajzásának története már a múlt ködébe vész. Már a Föld nevét is elfeledték, ahogy a helyét is. A valaha volt legnagyobb emberi birodalom (mert hogy vannak nem emberiek is, természetesen), a Radch Birodalom már évezredek óta folytatja hódításait – mellékesek seregeivel – egy „örökéletű”, egyszerre több (klón) testben létező uralkodó, Anaander Mianaai vezetése alatt. A folyamatos annektálások következménye – az ókori római birodalomhoz hasonlóan –, hogy az erőszakosan civilizálttá tett népek tagjai állampolgárrá is válnak egy rövid átmeneti (és általában igen véres) periódust követően. Kívülálló szemmel nézve a Radch egy könyörtelen, agymosottakból álló katonai diktatúra, de ha már benne vagy, látható, hogy egy radachaii polgárnak valódi, elidegeníthetetlen jogai vannak. Soha nem kell nélkülöznie, gondoskodnak róla, a tisztelet megkerülhetetlenül fontos része a mindennapoknak és a terjeszkedés sem az anyagi javakért folyik, hanem hogy az elmaradt bolygók lakosainak elhozzák a civilizáció fényét és magukhoz emeljék őket. (Bár az istenek tiszteletét kicsit túl fontosnak tarják – szerintem – egy technokrata űrbirodalomhoz képest legalábbis. Egyébként hasonlóan, mint a Warhammer 40.000 univerzumban játszódó regényekben, csak azokban egyistenhit van az embereknél.)

Egyszóval látszólag minden rendben van a Radchon belül, amikor váratlanul addig elképzelhetetlen (sokak szerint zavaróan haladó szellemiségű) reformokat vezetnek be, például leállítják a sikeres hódító gépezetet és a mellékeseket emberi katonákra cserélik. Vajon miért? És hogy kapcsolódik ehhez egy ezer éve gyökerestül kiirtott nép, egy hadnagy és egy bosszúra szomjazó M.I.? Erre, és rengeteg más kérdésre is választ kap az olvasó a Mellékes igazságból, amiben kicsit kevesebb háborús rész van, mint ahogy vártam, viszont romantikus rész sem volt benne. Hogy maradok-e a második részre, a Mellékes háborúra? Biztos, hogy még a harmadikra is, már most izgatottan várom! Nagyszerű könyv, amit öröm volt olvasni. Titkok titok hátán! Sajnálom, hogy 2014-ben Az Idő Kereke-sorozat végül nem nyerte el a HUGO-díjat, de az nem kérdés, hogy Ann Leckie könyve is megérdemelte. (Kíváncsi vagyok, az ehhez a sorozathoz tartozó novellák – Night’s Slow Poison, She Commands Me And I Obey – vajon jönnek-e majd magyarul valamilyen formában? Remélem.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése