2015. február 2., hétfő

Joe Haldeman - Örök béke



Joe Haldeman (1943-)
Jól emlékszem arra, amikor William Gibson úgy méltatta Joe Haldeman Örök háború című korai főművét, mint az irodalomtörténet legszebb és legmegrázóbb háborús regényét. Az 1974-es – HUGO-, Nebula- és Locus-díjat nyert – kötet elolvasása után magam is osztom az író méltató szavait: az Örök háború gyakorlatilag hibátlan regény, aminek folytatására, az Örök békére egészen 1997-ig kellett várnia az olvasóknak. A második rész – ami végre magyarul is olvasható! – pedig folytatta a díjözönt: egy John W. Campbell-emlékdíj és egy Locus-díj jelölés mellett újra bezsebelt a háromból kettő rangos elismerést.

Második rész, mondom ezt cseppet csúsztatva, hisz a kötet nem közvetlen folytatása a klasszikus első résznek (Mandela közlegény kalandjainak közvetlen folytatását ugyanis a harmadik kötet, az 1999-es Forever Free tartalmazza), és nem is előzménykötet, sőt, még az sem jelenthető ki egyértelműen, hogy ugyanabban az univerzumban játszódik mindkettő.  Ez a rész – az író saját szavaival élve – csak új szempontból vizsgálja annak a regénynek egyes kérdéseit.


Az Örök háború mélyűri helyszíneit mellőzve az Örök béke ugyanis a Földön játszódik, ráadásul a mától alig néhány év távolságban, 2043-ban. Főszereplője Julian Class, aki civilben fizikus, és nem mellesleg öngyilkossági szándékot dédelgető, három évre bezupált katona – pontosabban gépész –, aki kifejezetten gyűlöli a katonáskodást. Szakaszának további tagjaival együtt kilenc napot tölt online a harci zónákban (ez Dél-Amerika és Afrika) állomásozó robottesteikhez csatlakoztatva, pusztító mechákat irányítva. Ez idő alatt a szakasz tagjai közvetlen kapcsolatban vannak a többiek tudatával; mindent tudnak, amit a másik tud; érzik egymás gondolatait, sőt, osztoznak minden szakértelmen, nyelvtudáson, tehát mindenen, amit legalább egyikük ismer. A fizikailag is, de főleg pszichésen igen megterhelő bevetések után pár hétre visszatérhetnek a civil elfoglaltságaikhoz.

A ngumi (ők a „barna” ellenség) gerillák műszaki erejéhez képest a Szövetség katonái szinte félisteni tulajdonságokkal rendelkeznek, ám a háború intenzitása ennek ellenére nem lankad, sőt, egyre durvul, a két oldal olyan erőszakos módszereket vet be, ami már elfogadhatatlannak tűnik még a reményteli béke ígérete mellett is. Itt kapcsolódunk be a történetbe, épp akkor, amikor Julian tudós barátai és szerelme felfedezik, hogy a világűrben épített részecskegyorsító beindítása egyben az univerzum végét jelentheti. A Julianre háruló feladat tehát egyértelmű: meg kell mentenie a világegyetemet, és nem mellékesen véget kéne vetnie a háborúnak is. Sajnos azonban a Végzők – kormányhivatalnokokat, katonákat, politikusokat és tudósokat tömörítő – titkos rendje nem osztja főhősünk céljait, ők egy isteni akaratot vélnek a megjósolt apokalipszis hátterében, ezért minden eszközzel a végítélet eljöveteléért szállnak harcba.

„…A részecskegyorsítók sok pénzbe kerülnek – annál többe, minél gyorsabb a részecske –, és a részecskefizika története legalábbis részben megegyezik azzal a történettel, amelyik arról szól, hogy a különböző támogató kormányok mennyire tartották fontosnak a valóban gyors részecskéket.”

Belátom, hogy igencsak nehéz dolga volt a szerzőnek, mikor az Örök háború sikeréhez felérő folytatást kívánt írni. Ahogy látható is a rövid összefoglalóból, megtalálható itt minden kellék, ami már külön-külön is elég lenne egy élvezetes történethez, mégis – díjak ide vagy oda –, az eredmény szerintem felemás lett. Akkor is ezt gondolom, ha egyébként összképét tekintve a regény tetszett. A könyv eleje, az alap kiindulópont, vagyis az ízig-vérig háborús regény a robottestbe zárt katona-tudatokról most is tökéletes. A katonai gondolkodás és látásmód, vagy a terrorizmus és a gerilla-hadviselés alapjainak bemutatása most is igen jól kidolgozott, megmagyarázott; látszik, hogy Haldeman ebben a témában rendkívül erős, szuggesztív író, akinek a kisujjában vannak a harci bevetéseken áteső, megcsömörlött katonákat foglalkoztató morális kérdések, amik a béke rövid napjain még vehemensebben gyötrik őket – elvégre maga is átélte ezeket még Vietnámban – főképp, mert Julan és társai tudják, hogy az igazság nem feltétlenül van az ő oldalukon, vezetőik sok mindent eltitkolnak az egyszerű bakák elől. Az akciójeleneteket is tisztességes számban tartalmazó részekben tehát most sem lehet csalódni.

Ugyancsak „rendben van” a szerző stílusa is, hiszen a könyv komor témáját még humorral is oldotta, de úgy, hogy az nem vett el a mondanivaló súlyából semmit. A regény olvasmányos – igaz, az első és a harmadik személyű elbeszélő módok közt folyton váltakozó narrálás eleinte roppant zavaró volt –, fordulatos és thriller-szerűen izgalmas; a szereplők is úgy hullnak, mint a legyek. A háború embertelen valóságának bemutatásakor a túlságosan finom lelkületű olvasók – bár ők úgyis csak véletlenül vehettek a kezükbe egy katonai sci-fit… – talán úgy is érezhetik majd, hogy a szerző túlontúl pazarlóan bánik a civil lakossággal, de ha figyeltük a világ vezető híreit az elmúlt időszak során, könnyen beláthatjuk, hogy ez sajnos nem így van.

Ugyanígy az is belátható – ki felejtette már el az Öböl-háborús hadiközvetítéseket vagy épp a minap a francia rendőr kivégzését például… –, hogy a katonák bevetéseit a TV-műsorokban élő adásban figyelő rajongók sem feltétlenül szerzői víziók csupán. (Érdekességként említem csak, hogy a regény elején Haldeman felidézi, hogy a regényt először visszautasították, mert a kiadó „képtelenségnek tartotta, hogy valaki olyan amerikai nőkről írjon, akik harcolnak és ütközetben halnak meg”. 1997 előtt talán így volt még, de ha valaki manapság olyan előzetes feltételezésekkel ül neki a könyvnek, hogy ebben majd biztosan számlálatlanul mészárolnak le női katonákat, az nagyot fog csalódni. Egy-kettő női szereplő valóban elhalálozik benne, de mostanában darabszámra szinte bármelyik krimiben találhatunk már ennyi hölgy-corpust. Személy szerint nem is értem igazán a kiadói elutasítást erre az állításra hivatkozva.)

Ezen kívül a szerző által bemutatott jövőkép is hihető, akár a technikai újítások, az izgalmas katonai fejlesztések, vagy a fiktív(?) politikai konfliktus szempontjából vizsgáljuk. (A jóléti állam alapjait jelentő, és így a háborúskodás kiváltó okává avanzsáló mindentjáró-nanoműhely-malmocska persze csak ábránd egyelőre.) Mivel a regény egyik vezérmotívuma az összekapcsolt tudatok kérdésköre – összevetve az össze nem kapcsolt emberek hagyományos, tehát nem annyira szoros kötelékével –, ezért nem meglepő, hogy Haldeman igencsak részletesen körüljárja a témát, számomra néha talán túlságosan is aprólékosan… Jó háborús könyvet még csak-csak találhatunk, de olyat, ami egy kvázi-kaptártudat működését, az általa indukált pszichés változásokat ilyen világosan képes elmagyarázni – és közben kívánatos fejlődési útként bemutatni –, csak igen keveset.

Viszont a homályos gyökerű végítélet-szekta, pontosabban a Végzők titkos csoportja, az Isten Pörölye kicsit már kilógott a szépen komponált képből. Nélkülük is tartogatott elég feszültséget a regény, és itt kifejezetten a részecskegyorsító veszélyességének mélyebb körüljárására, vagy a galaktikus részecskegyorsítót már megépítető idegen fajok témájára gondolok, aminek további kibontására viszont sajnos már nem jutott elég idő.

A regény – persze elődjével együtt – kifejezetten ajánlható a háborús tematika iránt kíváncsiskodó olvasóknak, illetve a közeli jövő lehetséges technikai fejlesztései iránt érdeklődőknek éppúgy, mint azoknak, akik azt szeretik, ha az események gyújtópontjában a főszereplő magánéleti, emberi kapcsolatainak változása áll. Az Örök háborúval viszont inkább ne versenyeztessük!


1 megjegyzés :

  1. Az Örök háború nagy-nagy kedvenc, remélem azért ez sem lesz csalódás. Hamarosan a fórumban referálok róla.:D

    VálaszTörlés