2015. február 6., péntek

China Miéville - Patkánykirály





China Miéville (1972-)
China Miéville művei közül először a Konzulvárost volt szerencsém elolvasni, ami azonnal meg is határozta kapcsolatomat a szerzővel, hiszen egy nagyszerű művet ismerhettem meg „személyében”. Nem is volt kérdés, hogy az angol fenegyerek többi regényét is el fogom-e olvasni. (A Bas-Lag trilógiával – még ha nem is szoros a köztük lévő kapocs – viszont megvárom, hogy végre megjelenjen a harmadik rész, az Iron Council is, addig viszont (fog összeszorítva is, de) hanyagolni fogom…)

Az Agave Könyvek gondozásában a harmadikként megjelenő Miéville-regény a Patkánykirály, ami az egész eddigi életművet figyelembe véve számomra talán a legkevésbé érdekes könyve. Hogy miért? Először is, urban fantasy, ami alapesetben – a sok, régebben elolvasott, hasonló zsánerű, futószalagon gyártott (értsd: rossz) mű kulturális hagyatékaként – nem a szívem csücske, ráadásul a köztünk lévő gyenge lábakon álló kapcsolatot a szintén sokszor városi környezetbe helyezett paranormális vonal képes volt még tovább rontani. Másodsorban, a Patkánykirály Miéville első regénye, tehát még arra is volt (egy csepp) esély, hogy írója 1998-ban még nem találta meg egyéni hangját, és ez a könyv még csak egy kezdő (és névtelen) író bizonytalan útkeresése. Persze, még ha így is lenne valóban, akkor is mindenképpen érdekes lenne elolvasni, látni, honnan indult és hol tart most. Nos, a lényeg, hogy ilyen negatív előítéleteket kellett a regénynek megcáfolnia. (Nagyon azért nem aggódtam, hiszen anno a Krakennel szemben is volt hasonló fenntartásom, aztán milyen nagyszerű könyv lett abból is, plusz olyan nagyon rossz könyveket azért nem szoktak Bram Stoker-díjra sem jelölni!) De inkább nézzük meg, hogy sikerült neki.

Saul Garamond – átlagos fiatalember, közepesen súlyos apa-fiú problémákkal – elveszíti édesapját. Azonnal a gyilkossági nyomozás első számú vádlottja lesz. Gyorsan le is tartóztatják és fogdába zárják az összezavarodott fiút. Elszigeteltségében váratlan látogatót kap egy magas, árnyékos arcú idegen személyében, aki azt állítja, ő a Patkánykirály – igen, konkrétan a patkányok ura –, aki eljött érte, hogy kiszabadítsa és felajánlja neki önzetlen segítségét a valódi gyilkos utáni kutatásában. A hitetlenkedő fiú elfogadja a mentőkötelet és ezzel az ő – és kevés barátja – sorsa meredeken megváltozik. Feltárul előtte London titkos oldala, úgy, ahogy csak a patkányok (meg a madarak és a pókok) ismerhetik.
…és közben végig szól a drum ’n’ bass…

A regény hangulata hamar magával ragadott. Ez igencsak szerencse, hiszen az – eleinte – elég idegesítő főszereplő semmiféle kedvelhető tulajdonsággal nem rendelkezett. Valami más alapot kellett találnom a könyv élvezetéhez. Nem tudtam, hogy ez kitart-e a végéig, de már abban az örömömet leltem, hogy nem voltak vámpír szereplők, és látszólag a többiek – a szokásos pereputty – is hiányoztak. Nem lehet azt mondani, hogy a patkányok szemszögéből elmesélt történetekkel Dunát lehetne rekeszteni, ez az ötlet „viszonylag” eredetinek mondható, a krimi szál szintén érdekes – igaz nem túl fordulatos és nem is izgalmas, hiszen az olvasó végig tudja, ki a tettes –, és a szerző stílusa is szórakoztató, szóval beszippantódtam. Közben Miéville jól ismert politikai beállítottságának (baloldal) finom kis nüanszaira figyeltem. (Ha a könyvet nem ő írta volna, a Lenin kötet helyett biztosan a Bibliát kapja ajándékba Saul az apukájától, a morális mondanivaló akkor sem csorbult volna – :) –, de azt a könyvet a regénybe szőni túl egyszerű lett volna Neki, minden kihívás nélküli feladat.)

Saul – fejlődő, de eleinte – sablonos karakterén túl a többiek remekül sikerültek. Az emberek és az „emberszabásúak” egyaránt. A patkánykirály és társai – a madarak és a pókok királyai – üde színfontjai a könyvnek. Nem is az archaikus beszédmódjuk – vagy épp dominikai akcentusuk – esetleg motivációik miatt érdekesek főleg, hanem mert ezen szereplőkön keresztül egy húgytól, vértől és romlott ételektől bűzlő, mocskos, sötét Londont ismerhetünk meg, amihez kell egy bizonyos fajta (erős) gyomor, hogy ezen a szemétdombon akarjon uralkodni valaki. A patkánykirály uralkodásáról szóló „történelmi” rész különösen tetszett, főleg, mikor végre leesett – pedig egyébként egyértelmű így utólag –, hogy a „jók” ellenfele, vagyis a könyv „fő gonosza” maga a hamelni patkányfogó, aki számomra sosem volt negatív hős-alak, hiszen csak kiállt az ellene összeesküvők ellen. Nos, a Furulyás, a XX. században, hála a csodálatos technikának, már nem csak mágikus hangszerén szeretne játszani, hanem az elektronikus zene többszólamú összhangzattanának segítségével szívesen „megszólítaná” egyszerre több faj egyedeit is. (A furulyaszót hallgatva ugyanis eddig egyszerre csak egy faj képviselőjét tudta agyatlan bábbá bájolni!) Ehhez pedig ideális eszköz Saul barátnője, Natasa, aki egy, csak a drum ’n’ bass-nak élő DJ, aki minden szabadidejét új zenék komponálásával tölti. Noha nem hallgattam sosem ezt a stílust, és azt sem tudom, eszik vagy isszák a jungle terrort – azóta meghallgattam egy-két számot, köztük az ajánlásban is említett Guy Called Gerald The Glok című számát és nem estem hanyatt tőle –, de azok az oldalak, amik a zene komponálásáról, a számok szisztematikus felépítéséről szólnak, a regény legjobb részei. Magasan. Ami a Konzulvárosban a nyelv kulcsszerepe volt, az ebben a zenét illeti. Szuggesztív, varázslatos utazás, ami nem csak az elektronikus zene hallgatóinak tetszhet, hanem bárkinek, aki a zenéket szereti. Igazából erről az aspektusáról a regénynek – amiről olvasás előtt nem tudtam elképzelni, hogyan fog illeszkedni szervesen a történethez – ódákat kéne zengenem, szóval: ITT AZ ÓDA HELYE. A Kraken gonosztevőihez hasonlóan ebben a szürke tónusú regényben is a „sötétség” erői (és így jelenetei) sikerültek emlékezetesebbre.

A Patkánykirály azért hiányérzetet is hagyott bennem néhol. Példának néhány kiragadott kérdés. Fontos szereplő a „három királyok”, de hol maradnak a többiek? Nincs szó róluk egyáltalán, de mi van a csótányok, a macskák vagy akár a kutyák királyával? Miért nem léteznek ők, ha meg mégis vannak, miért nem segítenek a Furulyás elleni harcban? Aztán, az, hogy a sötét London mélyén a hamelni patkányfogó – hullákat hagyva maga után – ősi ellenfele után kutat, még nem elég ahhoz, hogy a kötet gótikus horror legyen, mint ahogy aposztrofálják, maximum horror-light. Félni, ne adj isten rettegni nem fogunk sehol, az biztos. (Nem úgy, mint mondjuk a Szín az űrből című H.P. Lovecraft novellán, amin konkrétan rohadtul beparáztam ifjúkoromban…)

Talán voltak olyanok, aki várták, hogy a könyvet Neil Gaiman Sosehol című alap-könyvével vetem majd össze, hiszen a két regény híres szerzőik, hasonló témájuk és a helyszín miatt is szinte kiált az összehasonlításért, de sajnos a másik könyvet még azóta sem volt időm elolvasni… :( Mea culpa!

A magyar kiadásról néhány szót még ejtenék. Nekem nagyon bejön a Miéville-kötetek minimalista designja, ezzel nincs is semmi bajom, ez is jól sikerült, de miért lett rózsaszín? Gondolom – vagyis inkább próbálom megideologizálni a döntést –, hogy ez patkánybőr-szín akar lenni egyébként, de akkor is… A vonaton olvasni kész gyötrelem volt. :) Jó hír, hogy idén is jön Miéville-könyv! Szerintetek melyik? Gyanítom, a The City & the City lesz a befutó, hiszen a másik kettő regénye Y/A, ezen kívül pedig egy novellás kötete van még. Az Iron Councilra (vagy egy idei Perdido pályaudvar, végállomás újra kiadásra) nem raknék pénzt.


4 megjegyzés :

  1. szerintem jobb lett mint a durván túlírt Kraken és hát jah, az a rózsaszín az borzalmas volt, bár amúgy a konzulváros totálisan jellegtelen borítójánál kicsit jobban sikerült
    (nekem amúgy en block nem tetszik az a dizájn ami a mieville borítókkal csinál az agave, nem a minimalizmus, hanem az arányok meg a színválasztás, az agavéhoz képest félelmetesen igénytelennek hatnak ezek a borítók)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ízlések és pofonok. Nekem a Konzulváros borítója jött be a legjobban eddig. :)

      Törlés
  2. "Talán voltak olyanok, aki várták, hogy a könyvet Neil Gaiman Sosehol című alap-könyvével vetem majd össze.."
    Mi az, hogy voltak? VANNAK! :D

    Az pedig még mindig nagy hiba, hogy nem olvastad a Perdidót. Hiszen, mint azt már említettem, teljesen kerek a sztori és csak minimális, hajszálvékony szál köti össze az Armadával.
    Mondjuk az is igaz, hogy én sem ezt sem a Kraken-t még nem olvastam. :)

    VálaszTörlés