2015. január 26., hétfő

Robert E. Howard - Fekete Turlogh és a kelták

Bár bevallottan az aktuálisan is futó könyvsorozatok közül a Delta Vision MesterMűvek sorozata a kedvencem, mégis elég régen volt poszt ide tartozó könyvekről, legyenek azok akár a sci-fi, akár a fantasy akár a klasszikus alfolyamba tartozók, mint a legújabb Robert E. Howard kötet, amiről most lesz szó.

Robert E. Howard (1906-1936)
A klasszikus al-sorozat kilencedik része a Fekete Turlogh és a kelták, ami egyben a negyedik Howard novellagyűjtemény is. Ebbe a könyvbe a kultikus fantasy szerző (persze más műfajban is alkotott) híres-hírhedt kelta alakjai – Turlogh Dubh O’Brian, Cahal Ruadh O’Donnell és Donald MacDeesa – körül kialakult novellafüzéreket válogatták egybe a kiadó, a MesterMűvek mellett a végsőkig elkötelezett munkatársai és a szerkesztő. (A súlyos betegségben szenvedő Kornya Zsoltnak pedig innen is mielőbbi gyógyulást kívánok!) Mint eddig is, most is kiváló munkát végeztek. A novellák száznál is több lábjegyzettel lettek kibővítve, és mindegyik írás mellé jár egy szerkesztői kísérőszöveg is a novella keletkezésének idejéről és körülményeiről. Egy fantasy fanatikusnak Kornya Zsolt novellatörténeti kutatómunkája igazi hiánypótló. Minden fantasy szeretőnek „kötelező olvasmány” kéne, hogy legyen – ha más nem –, legalább a MesterMűvek klasszikus al-sorozata. Valódi kincsesbánya az Előszóban található Robert E. Howard és Howard Phillips Lovecraft (Legnagyobb kedvencem!) közti néhány levél fordítása is, amiben a két legenda a keltákról folytat igen izgalmas és tanulságos eszmecserét. A kötet összesen tizenkét írást tartalmaz, ám ezek közt vers és novella-töredék épp úgy megtalálható, mint valóban teljes, befejezett mű.

A könyv első nagy egysége a Clontarf síkján. Az itt található írások valahogy mind a clontarfi csatához kapcsolhatók. Az 1014.04.23-ai ütközetben az egyesített kelta sereg megsemmisítő vereséget mért az addig szinte legyőzhetetlen viking hódítókra, megtörve Odin választott népének uralmát a térségben – valamint elveszítették a legnagyobb kelta királyt, Brian Borut. Ez a csata olyan jelentőségű az íreknek, mint nekünk mondjuk az egri várostrom – vagy inkább a mohácsi csata, de ott kikaptunk, szóval összességében elég rossz példa lett volna…

Dermod veszte
Egy rövid, romantikus hangulatú, lassú, melankólikus kísértettörténettel nyit a kötet. Igazából nem olyan alkotás, ami önmagában kiemelkedne a hasonló írások közül – nem is teszi azt. Ettől függetlenül érezni rajta a howard-i stílust, jóleső érzés olvasni, ahogy a többi művét szintén. Kapunk a nyakunkba jó néhány kelta nevet – nem kell őket megjegyeznünk –, amelyek arra biztosan jók lesznek, hogy hangulatba kerüljünk. A többi műben is rengeteg hosszú, furcsa kelta névre számíthatunk majd, ráadásul azokat már illik megjegyezni is, feltéve, ha követni is akarjuk a csaták forgatagában a név-örvényt.

Kőhalom a hegyfokon
A clontarfi csata megidézése horrorisztikus megközelítésben. Két modernkori sírrabló arra készül, hogy a valamikori csata helyszínén állított sírt megdézsmálja. Egyikük egy álom következtében megtudja, milyen titok is rejtőzködik a sír mélyén.
Mivel a titokzatos sír tartalma nem is igazán meglepetés (az olvasónak), ezért egészen a legvégéig biztos voltam benne, hogy a novella lezárása „el lesz szúrva”, de szerencsére nem ez történt. Howard volt olyan tökös, hogy a sötétebb – és ezért sokkal jobb – lezárást válassza művéhez. (Ez ekkor még meglepett, a kötet végére érve be kellett látnom, hogy nála – ezeknél az írásoknál mindenképpen – ez a default állapot.) Sajnos Howard nem igazán következetes mesélő. Ebben az írásban a csata közben Odin, a Szürke Ember – az emberalakot öltött viking isten – elbukik, míg a testvér-novellában, A szürke isten tovatűnikben pedig hollószárnyon menekül el a csatatérről. Ezért az egy dologért „kárhoztatom” a szerzőt a válogatás egészét tekintve.

A háború híre
A korabeli kiadói visszautasítások miatt az eredeti – történelmi – novella, A clontarf lándzsáit többször is át kellett írnia. (Ezért született meg a Kőhalom a hegyfokon is.) A szürke isten tovatűnik is annak a novellának a fantasy-asított verziója. A háború híre pedig A clontarf lándzsáinak előzmény-fejezete, ami A szürke isten tovatűnikből hiányzik. Ez Conn, a főszereplő motivációit, eredettörténetét világítja meg, egyfajta előhangként a következő novellához. Igazi kuriózum tehát. (Egy kalandos szabadulás története egyébként.)

A szürke isten tovatűnik
Nem meglepő módon az eddigi leghosszabb írás a clontarfi csata véres borzalmairól, ami a háborús történelmi fantasy-k minden fontos ismérvét magán viseli. A csata roppant véres, heroikus. Borzalmas mennyiségű alak szerepel – és hullik el – benne. Az ütközetben szereplő feleket emiatt – pontosabban a furcsa neveik miatt – igen nehéz követni, de mindenképpen megéri az erőfeszítést. Howard – jó értelemben véve – naiv, amatőr író. Írásait valószínűleg sosem fogják egy kalap alatt emlegetni egyik szépirodalmi szerzővel sem. Ez azonban nem jelenti azt, hogy leírásai, képei ne lennének teljesen magával ragadóak, sodró lendületűek. Életszerűek. Van valami tiltott gyümölcshöz hasonlóan bizsergető, izgató abban, hogyha a háború borzalmairól olvasunk. Howard pedig ennek – az erőszak bemutatásának – igazi nagymestere volt. Nem vitás, hogy sokaknak ennyi már talán túl sok is a „jóból”:

„…Kegyelmet nem kért és nem kapott senki. Egy sebesült viking magával rántotta a földre ellenfelét és két marokkal morzsolta szét a torkát, noha az közben újra meg újra az oldalába döfte a kést. Az egyik sötét idegen megragadott egy gyermeket, aki kiabálva rohant ki egy oldalhelyiségből, és a falhoz csapva loccsantotta ki az agyvelejét. Egy másik az aranyhajánál fogva lódított térdre egy viking asszonyt, aki az arcába köpött, miközben ő elvágta a torkát. Senki sem sikoltott félelmében, senki sem könyörgött irgalomért; férfiak, nők és gyerekek – mind verekedve és vicsorogva haltak meg, utolsó lélegzetük dühödt zihálás vagy gyűlölködő hördülés.”

Igen, vannak hiányosságai a novelláinak, de azokat nem a hősi, nem a harci jelenetekben fogjuk meglelni, mint ahogyan a borongós leírásokban és a Howard által előszeretettel használt komor, festők ecsetére kívánkozó képekben sem lehet kivetnivalót találni. Hallga csak:

„…a fekete hajú gael a legharsányabb üdvrivalgás közepette is úgy érezte, hogy a kürtszó, a dobpergés, a kiabálás mind visszhang nélkül hal el az örökkévalóság szürke csendjében és porában. A királyságok és birodalmak elenyésznek, mint a tengerparti köd, gondolta Turlogh; a nép ujjong és triumfál, de Belsazár lakomája közben a médek betörik Babilon kapuit.”

A második nagyobb egység, a Turlogh Dubh, amiben szintén négy írás szerepel. Ezek mind Fekete Turlogh, a száműzött kelta harcos titokzatos alakjához kapcsolódnak.

Mac Kir foglya
Néhány oldalas novellakezdemény, aminek még az előtt vége is szakad, hogy a cselekmény bármennyire is belendülne. Pont annyira elég csak, hogy szomorkodjunk a végén azon, hogy ebből már sosem lesz semmi…

A Fekete Ember
Az írás A sötét bálvány címen már egyszer megjelent, most új, javított formában olvashatjuk újra. Közepesen hosszú, kalandos, akciódús írás, amiben Turlogh, a clontarfi csata után nem sokkal, mint kitagadott kelta járja az északi vizeket, csak azért, hogy viking vérrel csillapítsa sosem nyugvó dühét. Egy nevenincs szigeten egy bálványra lel, ami mintha segítené utazása során. Az írás vége – nem túl meglepő módon – vérgőzbe fullad; elvágott torkok, lemészárolt viking hullák halomban. Az igazi meglepetést az adja, hogy nem mindenki hagyja ott a fogát. Jó kis írás ez is, mint a többi.

Bal-Sagoth istenei
Igen szerencsétlen csillagzat alatt született írás, ami után több Turlogh novellát nem is fejezett már be Howard. Turlogh és viking ellensége/”barátja” kénytelen közös erővel kivágni magukat ebből a vérbeli kalandból, mellékesen megdönteni egy egész birodalmat pokoli főpapjának és véres isteneik elnyomása alól. Az istenek legnagyobb mulatságára – mindezt a semmiért.
Na, jó, ennek az írásnak az első fejezetet követő része nem egy nagy durranás. A két főszereplő két kardcsapással levág egy szörnyeteg madarat a szigeten, amit addig – évszázadokon keresztül – senki (hadseregek sem) tudtak legyőzni? Biztosan megöregedett, vagy a szigetlakók kifejezetten bénák voltak generációkon keresztül. De csak kötözködök, hiszen egyébként is csak ettől a ponttól válik majd igazából izgalmassá az írás.

Attila árnyéka
Újabb töredék, szerencsére már elég hosszú is, ezért látni, miről is akart volna szólni a történet, ha egyszer befejezte volna, ami persze nem történt meg. Turlogh és a viking Æthelstane keletre akarnak hajózni, mikor kiderül, hogy száműzetése alatt Turlogh már megfordult igen távoli helyeken is, ezért történetet történetbe majd álomba fűzve megismerhetünk néhány random kalandjának töredékét. Valószínűleg a végére Howard is belezavarodott a történetbe már egy kicsit. Ha befejezi – mert vége lett még a NAGY CSATA előtt –, olyasmi kerekedett volna belőle, mint Jack London Kóbor csillaga. Igazán kár érte.

A harmadik és utolsó egység a Kelet ködében című. Az ide tartozó négy történetben a kelta főszereplők a közeli és távoli Kelet országaiba vetődnek el. Jellemzően Jeruzsálembe, de a tatárokkal és a törökökkel is összetűzésbe kerülnek. Ezek a történetek a tatárjárás körül – majd után – játszódnak, tehát legalább két évszázadot ugrottunk az időben. A valós, jól behatárolt helyszínek, a korabeli neves szereplők (királyok, császárok, hadvezérek, nemesek), a történelmi ütközetek és a természetfeletti (a fantasztikum) hiánya miatt ezek a történetek inkább (alternatív) történelmi írások már, mint fantasy novellák. [Egyébként miért nincs egyszerűen olyan al-zsáner, hogy történelmi fantasy? Miért kell mindig körülírni – alternatív történelem, történelmi fikció, epikus fantasy, háborús fantasy, és a többi – ennyire?] Előzetesen egyébként ez volt az az etap, ami annyira nem csigázott fel. Hamar kiderült azonban, hogy a legjobb írások itt találhatóak!

Ki mennydörgést vet
1244-ben, Cahal Ruadh O’Donnell (Rőt Cahal) megérkezik a Szentföldre, hogy ott felejtse el szerelmi búját. Hamar kiderül, hogy sorsa végérvényesen összefonódott Bajbarsszal, Egyiptom tatár származású hadvezérével. Rőt Cahal utazása Alexandriából Jeruzsálembe veszélyekkel teli ugyan, de a későbbi eseményekkel összevetve akár eseménytelennek is mondhatnánk. Ami először Ázsia szívébe indított rabló-hadjáratnak indult, hirtelen fejvesztett meneküléssé válik a számára a tatár hordák nyomása miatt szintén visszahúzódó hvárezmik elől – ez tehát a Hvárezmi Birodalom bukásának a története is. A hvárezmik megállíthatatlanul hömpölyögnek elő Ázsia sztyeppéiről, és útjukat tűzvihar követi. Az egymásnak feszülő erők – hvárezmik, egyiptomiak és Jeruzsálem városának maroknyi keresztény és muzulmán védelmezője, valamint Outremer (a lovagállam) piciny keresztes-serege – végül La Forbie-nél összecsap és kő kövön nem marad.
Erről mit mondjak? A vége annyira brutális, hogy csak néztem, hogy is van ez. Szerepel benne például David Gemmell örökké felejthetetlen karakterének, Legendás Drussnak, a Csatabárdok Urának valódi hús-vér változata – persze, csak romantikus lelki szemeim előtt az, valójában a fene sem tudja… –, a 66 éves korában csatába lovagló Armand de Périgord, a kereszteslovagok nagymestere. Olyan hősies, hangulatos az egész kaotikus csatának az elmesélése, hogy hiába tudja az ember a történelem órákról, hogy baromság, nem teljesen úgy volt az, nem gáncsnélküli hősök voltak azok a keresztes lovagok, ettől függetlenül a mágia mégis működik. A keresztesek a szenvedő, az elnyomott, kisebbségben lévő fél, ezért egyszerűen drukkolni kell nekik, elvégre mégis csak egy epikus fantasyt olvas az ember. Büszkén olvassa az ember, hogy milyen hősiesen tartották magukat a vértes „hősök” – minden eséllyel dacolva. Baromság, tudom. Mégis nagyon jó volt a novella.

A skót
Egy fél oldalnyi rövidke írás. Se füle se farka még. Egy újabb vasembert ismerhettünk volna meg benne a vas korából. Egy klémort forgató felföldit. Elfért.

Szamarkand ura
Újabb laza kétszáz évet ugrunk és egy új kelta ex-uralkodósarjat ismerünk meg. Ő Donald MacDeesa, aki az 1396-os Nikápolyi csatában a vesztes (tehát a magyar sereggel azonos) oldalon harcolt, és a török császár, I. Bajazid esküdt ellenségévé vált, miután végighallgatta több tízezer hadifogoly kivégzésének hangjait. Bosszúja távolra, egészen a tatár birodalom szívéig vezette és évekig húzódott.
A Ki menydörgést vetben főleg a csata leírása volt brutális, de maga a történet annyira nem. Ebben már az alaptörténet is tartogat meglepetéseket és véres fordulatokat. De mire az olvasó idáig eljut a könyvben, már nem is fog rajtuk igazán meglepődni. Ismételni sem akarom magam, szóval inkább egy új gondolat:
Egy Howard novellát elolvasni mondjuk a nikápolyi csatáról sokkal többet ért, mint bármelyik történelem óra, amin részt vettem életemben. (Igen, ez az órákat is minősíti, meg talán engem is.) Ezek a novellák persze nem hitelesek történelmi szempontból, de a pontatlanságokat jól kijavította a gondos szerkesztő a lábjegyzetekben, az pedig biztos, hogy sokkal érzékletesebbek, figyelemfelkeltőbbek és izgalmasabbak, mint az évszámok és a száraz statisztikai adatok, amiket anno bifláznunk kellett. Már a kötet olvasása közben a neten lógtam és olvastam pluszban háttér cikkeket a novellákban található ütközetekről, birodalmakról, uralkodókról – és persze kutattam a szerző informális tévedéseit keresve. E nélkül a könyv nélkül sosem merül fel bennem, hogy utána olvassak többek között például Krak des Chaveliers-nek, a a Homszi-szorosban  lévő Lovagvárnak, Robert von Nantes-nak, Jeruzsálem pátriárkájának vagy az előbb a török ellen, majd a török mellett szolgáló szerb Lazarevics családnak. Nem is beszélve a kelta (ír) mítoszokról! Különösen ajánlom hozzá Augusta Gregory Ír mítoszok és legendák valamint Istenek és harcosok című könyveit.

Timur Lenk
Rövid, mindössze egy versszakos szösszenet minden idők legnagyobb birodalmának uralkodójáról.
Ez a vers konkrétan annyira nem tetszett nekem, de a kötetben található néhány Howard versrészlet is – általában a novellák fejezeteinek elején –, amiknek fordítása (Kornya Zsolt) kifejezetten jól sikerült.


3 megjegyzés :

  1. Ez volt az egyik szülinapi ajim. :D Na de előbb még el kell olvasnom a 2-es és 3-as köteteket is.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szerintem ezekben a könyvekben igencsak bajosan lehet csalódni. :)

      Ami egyébként érdekes, hiszen Howard Conan novelláinak nagy részét - régen - kétszer is olvastam, de igazából kedvenc sosem lett Conan alakja miatt. (Nem mintha lett volna vele bármi különleges bajom, egyszerűen csak így alakult.) Ezek a kisebb ciklusok viszont nagyon bejöttek tőle.

      Törlés
    2. Ja, és boldog szülinapot!!! :)

      Törlés