2015. január 15., csütörtök

Patrick Ness - Háború a békéért



Patrick Ness (1971-)
A Chaos Walking trilógia második része, a Válasz és Kérdés után azonnal, pillanatnyi megtorpanás nélkül folytattam Patrick Ness disztópikus sci-fi sorozatának olvasását. Nem hagytam, hogy a történet leülepedjen, „elfelejtődjön”, nem hagytam a két rész közt öt perc szünetet sem. Úgy éreztem, egyszerűen muszáj a további történésekről azon nyomban többet megtudnom. Szinte felesleges is ennél jobban méltatni egy alapvetően csak szórakoztatni vágyó ifjúsági regényt, ami nem a rejtett mondanivalójával kíván többet nyújtani társainál, hanem minőségében és egyéniségében állít a megszokottnál magasabb mércét zsánertársai elé.

A kalandregényből a második részre hamisítatlan háborús sci-fivé vált, amely a Válasz és a Kérdés erőinek ütközetéről szólt. Valahol várható volt, hogy a bolygón – ami a Földtől jó néhány évtizednyi útra van –, az eddig hangoztatott hivatalos verziónak ellentmondva, nem a két pártra szakadt emberi telepes-kolónia az egyetlen domináns erő. Az őslakos faj, a szpakkerek az előző ember-szpakker háború során nem haltak ki, inkább békésebb legelők felé vonultak. A minden erejével a békére törekvő fajt azonban az egyre gusztustalanabb és véresebb háborús technikákat bevető embereknek „végre” sikerült megtörni és háborúba kényszeríteni. Az utolsó emberváros legutolsó túlélőinek – miközben ugye egymással háborúznak – a szpakker-civilizáció egyesített haderejét is le kellene győznie ahhoz, hogy egyáltalán életben maradjon valaki, aki a néhány hónap múlva várható vadonatúj telepes-generációt köszönteni tudná. A lehetetlennek tűnő feladat megoldása a két szerelmesre vár – ők azonban még mindig a harcoló felek ellentétes oldalán állnak. Van a fiatalok számára megváltás vagy a háború őket is könyörtelenül bedarálja, mint az arctalan tömegeket már eddig is?

A Háború a békéért a trilógia leghosszabb része. Több, mint hatszáz oldal, ami egyrészt örömteli, hiszen talán ez a sorozat legjobb része, és bizony bőven van mit olvasni benne a végső katarzis eléréséig. Másrészt viszont ez a regény – talán egyetlen – gyenge pontja is. Az első két részhez képest az a fő változás ugyanis, hogy a két fő szempont-karakter mellé egy harmadik is csatlakozik. Ő az 1017-es számú szpakker, a Visszatérő, aki az őslakosok oldaláról mutatja be az aktuális eseményeket. Kétségtelen, hogy miatta még jobban megérthetjük a mostanra össze-vissza kuszálódott motivációs pókhálót, és a többi szereplőhöz képest totálisan egyéni hangon – még ha ez egy „kaptártudat”-szerű népnél elsőre disszonánsnak is tűnik – kommentálja a történéseket. Ugyanakkor kénytelenek vagyunk néha háromszor is elolvasni egy-egy jelenetet, ami egy idő után bizony nem feltétlenül jelent előnyt – főleg, mikor a két főszereplő egymás utáni epekedése a téma… A regény ettől egy „kicsit” túlírtnak tűnik, ami azért szerencsére nem annyira zavaró, köszönhetően annak, hogy mindhárom karakter képes váratlant húzni és a cselekmény irányát megváltoztatni. Ugyan ez hatványozottan igaz a két „gonosz” fő-mellékszereplőre, a mindig fondorkodó Mesterpolgárra – minden idők egyik legjobb negatív szereplőjére – és a terrorista-szabadságharcos Coyle nővérre, akik egyszerűen képtelenek békét áhító szavaiknak megfelelően cselekedni és mintha csak direkt akarnák tovább rontani a békekötés esélyeit.

A harmadik részt Nagy Boldizsár fordította magyarra, és bár az ő munkájával sincs semmi probléma, az első rész minőségi szintjét ő sem tudja hozni. A mindent betöltő Zaj és a ROBAJ talán kevesebb szerephez is jut most – bár a Hang, vagyis a fegyverként használt Zaj miatt ez nem feltétlenül igaz mindenhol –, így a nyelvi bravúrok és a grafikai trükkök sokkal kevesebb szerepe nem a fordítót minősíti, hanem – írhatnám: a szerzőt... – egyszerűen nem az ilyenféle „mókázás” irányába kanyarodott a történet. Sajnos, bár a végeredmény, vagyis egy epikus háborús regény miatt sincs min fanyalognunk. Külön izgalmas a két utolsó részen végigfutó téma, vagyis, hogy mennyire mehetünk el a végsőkig szerettünk védelme érdekében. Jogunk van arra is vajon, hogy egyetlen ember biztonsága érdekében ezreket (milliókat) pusztítsunk el? Arra, hogy a mindent felemésztő háború – szinte egyedüli – katalizátorává váljunk? Szabad-e öldökölni a szerelem nevében? Kötelességünk-e háborúzni a békéért?


A teljes trilógia elolvasása után is úgy gondolom, hogy a sorozatnak a legjobb Y/A regények közt a helye. Személyes listámon is igen előkelő helyre került, dacára a végére túlságosan is markánssá váló romantikus szálnak. Akit kicsit is érdekelnek a disztópikus regények, nagy hibát – igaz, könnyen jóvá tehetőt – követ el, ha véletlenül kihagyja!

A poszt az ekultura.hu-n is megjelent.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése