2015. január 20., kedd

Adrian Barnes - Álmatlanok


Adrian Barnes
Adrian Barnesról nagyjából annyi információ lelhető fel a világhálón, hogy kanadai lakos, aki Angliában született. A selkirki főiskolán oktat angolt és kreatív írást. Első – és eddig egyetlen – könyve az Álmatlanok, amit 2013-ban Arthur C. Clarke-díjra jelöltek. Nem sok, de néha az igaz szerelemhez még ennyi se kell. Az Álmatlanok ugyanis az a könyv, amit öröm ajánlani, amiért igazán megéri könyves blogot vezetni. Nem nagy dolog azt mondani január első napjaiban – mikor a posztot írom –, hogy az év eddigi legjobb könyve, ezért azt mondom inkább, hogy az egyik legjobb Agavés könyv, több nagyszerű mellett, amit olvastam.

„…Amikor másnap reggel felébredtem, már hétágra sütött a nap, és az ágy másik oldala Tanya hiányának ravatala volt. Tanyát a nappaliban találtam. Míg előző reggel olyannak tűnt, mint aki nem kívánt tudással terhes, ekkor úgy nézett ki, mint aki lebabázott, lerakta valahova a kicsit, és az egész éjszakát azzal töltötte, hogy eszelősen gondolkozott azon, hova is tehette. A hűtőbe? A szennyeskosárba? A mikróba?”

Az Álmatlanok egyúttal az a regény is, ami – már ha hihetünk a nagyobb könyves portálok értékeléseinek – az olvasóit itthon és külföldön egyaránt igencsak megosztotta. Nem véletlenül, ugyanis a regény az apokalipszis alatt játszódó vérfagyasztó horror és egy intellektuális „nyelvkönyv” (csak az olvasói értékeléseket nézve: nem igazán) szerencsés ötvözete. A könyv felütése az az igencsak hihetetlen világvége elképzelés – messze tromfolva egy zombi-apokalipszis eljövetelének valószerűtlenségét is –, miszerint az emberek egyszer csak képtelenek elaludni. A pár napos álomittas kóválygás után a test hamar romlásnak indul, néhány héten belül pedig a halál jön el mindenkiért. Nincs kivétel, nincs csodatévő vakcina. Nincs megmagyarázható ok, kivéve az eddig csak spirituális, elvi síkon létező könyörtelen isteni végítélet.

„…Minden vallás életében eljön az a természetes szakasz, amikor a próféta előbb kellemetlenséggé válik, majd lehetséges veszélyforrássá. Képzeljük csak el, amint Jézus besétál egy evangélikus templomba, miközben éppen körbeadják az adományos tálkát – vagy egy katolikus lelkész szobájába, miközben a ministráns fiú köpenye fel van húzva a feje fölé. Van egy pont, ahol a prófétának elkerülhetetlenül el kell tűnnie. Ha az ember megáll, és elgondolkozik egy kicsit, ez az egész Újtestamentum üzenete: el a prófétával.”

A horrorisztikus látomáson túl a regény másik arcát a főszereplő – aki a szerzőhöz hasonlító módon maga is a szavak mestereként keresi a betevőre valót – filozofikus hangulatú narratívája szolgáltatja, aki épp Nód című könyvén dolgozik, amikor elszabadul a pokol Vancouverben (és a világ más tájain egyaránt), és nem mellesleg a maroknyi ember egyike, akik még képesek aludni. A Nód gyakorlatilag egy nyelvkönyv – és egyben az Álmok Földje, valamint Ábel megölés után erre a helyre száműzte az Úr Káint, az Édentől keletre… –, amit írója a régi szavak és kifejezések tiszteletére ír, valószínűleg néhány hozzá hasonlóan kockafejű irodalmáron kívül jobbára csak magának. A Nód azonban véletlenül a világvége átélőinek Bibliájává válik, amit – tisztára mint az igazit… – mindenki úgy értelmez, ahogy neki tetszik. A főszereplőre, az addig igencsak tesze-tosza Paulra pedig a Messiás szerepe – majd kéretlen vége vár. Bizonyos, hogy ez a bibliai és nyelvészeti vonulat, aminek szürreális szimbolikája konzekvensen végigvonul az egész könyvön, sokaknál kicsaphatta a biztosítékot.

„…Tanya anélkül, hogy megvárta volna a választ, bemasírozott a hálószobába, és levetkőzött. Én haboztam egy kicsit az ajtóban, miközben ő a kezét maga előtt összekulcsolva, homlokát az öklén nyugtatva letérdelt a matracra, felkínálva sápadt fenekét. Úgy nézett ki, mint egy pantomimló: a hátulja félig-meddig készen a közösülésre, az eleje látszólag imádkozik. Én, a kócos nemi szervével és a szigorúan összeráncolt segglyukával szembesülve, az alsó ajkamba haraptam, és elkaptam a pillantásom. Senki nem akarja, hogy a szex meztelen legyen. Teljesen meztelen. Az egy rettenetes pillanat volt, majdnem elég rettenetes ahhoz, hogy kitörölje az összes többi szebb emlékét a szeretkezéseinknek.”

Még anno gimnazistaként pár barátommal elmentünk Veszprémbe (esetleg Tatára?) valamilyen asztali szerepjáték-versenyre. (...természetesen megnyertük...) Brahiból elhatároztuk, hogy nem alszunk a táborban egyáltalán, tehát öt napig (bár valószínűbb, hogy csak három nap volt, de már nem emlékszem pontosan). Arra viszont tisztán emlékszem, hogy a hazaúton konkrétan hallucináltam az álmosságtól. A vasúti sínek szabályosan hullámzottak, a szerelvényt a sínhez képest merőlegesen láttam magam felé dőlni, fájt a fénytől a szemem és ezer más kisebb lehetetlenséget figyeltem meg, míg hazaértem – majd a kádban elaludtam. Tisztára, mint egy drogos, de azért persze jó buli volt! Három (esetleg öt) nap alvásmegvonás tehát ezt teszi a szervezettel. A regény 24 álmatlanul töltött napot mesél el! Az érzékletes leírások és erőteljes képek során keresztül ott érezhetjük magunkat abban a vegytiszta őrületben, amiben az emberekről fokozatosan lehullik a civilizáltság vékony burka. Az első napok feszült bosszankodását hamarosan hagymázas látomások, szürreális alakok, bizarr, vallásos felbuzdulások veszik át. Az addig hétköznapi életet élő emberek mosolyai mögül kiszabadulnak végre a vicsorgó, zárt osztályra való pszichopaták, akik eddig csendben, kisebb-nagyobb sikerrel elzárva lapultak csak. Valami kiútért, feloldozásért, de legalább valamifajta üdvözülésért esengve hiábavalóan, miközben vérivó, gyilkos kannibálokká fejlődnek vissza.

„…Miközben ott feküdtem, lelki szemeimmel az előző esti anyát és fiát láttam, mögöttük pedig a Safeway mögötti anyát és lányát. Olyan kép ez, amely évszázadokat, kultúrákat, sőt, faji különbségeket átívelve szólít meg bennünket. Anya és gyermeke, amint megtanulnak a legnehezebb hangszeren játszani, kesztyűbe dudálni.”

Nem feltétlenül szerettem bele a regénybe én sem az első oldalak olvasása alatt. (Azt például végképp nem tudom, miért kellett bevezető gyanánt rögtön a 18. nap képeivel nyitni, majd a következő fejezettől már időrendben mesélni el az eseményeket, az első naptól kezdve…) Furcsa – azt mondanám –, néhol bizony tudálékos stílusa miatt eleinte nehezen ment le a torkomon, aztán azt vettem észre, hogy minden oldalon bejelölök egy-két velősen megfogalmazott dolgot, ami valamiért megfogott, vagy amit idézésre méltónak gondolok. Adrian Barnes igazi tanárhoz méltóan a nyelv mestere és ezt érezni – sőt, látni – is a könyvén! (Esetleg a fordítás sikerült igen jól…) Szépirodalmi nyelvezetűnek talán túlzás lenne nevezni – bár, ha Stephen King néha az, márpedig szerintem igen, akkor nem túlzás mégsem –, de a fogalmazásmódja vitán felül kiváló, átlagon felüli. Egyszerűen öröm olvasni még véres, vagy szókimondása miatt polgárpukkasztásra is használható szörnyű leírásait és szóképeit is. [Lásd: szinte bármelyik idézetet!] Emellett szerencsére igen olvasóbarát is, hiszen sosem próbálja az olvasót érthetetlen mondatszörnyekkel feleslegesen fárasztani. Egyetlen hibája – talán pont emiatt (?) –, hogy kicsit túlságosan is vékonyka, alig 220 oldal az egész.

„…Az igazi romantikusok soha nem azok, akiknek könnyed és megnyerő a modora; az igazi romantikusok mindig a tartózkodó emberek, a paranoidak és az aggodalmaskodók, az összevont szemöldökűek a koffeines reszketéssel. Végtére is, bárkinek, aki nyitott szemmel látja a világot, amit mi hoztunk létre, megvan az oka arra, hogy aggódjon.”

Nagyon várom a szerző következő regényét, a Neverhasbeent ami – angolul legalább is – 2015-ben jelenik majd meg. Remélem, magyarul is jön, bár erről jelenleg nincs információm.

„Időnként mindenki elgondolkozik azon, hogy vajon milyen mélyen van eltemetve a megvetés a barátai és szerelmei mosolyának felszíne alatt; a legtöbben azt gyanítjuk – szerintem jogosan –, hogy sekély sírhant borítja csak, hogy ott kapkod levegő után a jó modor és az önuralom nyirkos mulcsa alatt.”





Alessandro Bavari rövidfilmje inspirálta a szerzőt az Álmatlanok megírása közben. A regény filmváltozatának jogai egyébként már elkeltek (20th Century Fox), és Barnes bevallottan valami hasonló látványban reménykedik. Beteg. :)

4 megjegyzés :

  1. Beleolvastam a regénybe, és néhány oldal után épp az ellenkezőjét éreztem: annyira depresszív, kilátástalan volt, hogy egyáltalán nem szeretném tovább olvasni. Más kérdés, hogy a nyelvezet is túl filozofikus az én ízlésemnek (vagy már elkényelmesedtem az egyszerűbb szövegek miatt - és ez nem pejoratívan értendő).
    És igaz, hogy máshol is olvastam már ilyen lelkes, dicsérő mondatokat a könyvről, úgy érzem, hogy ez nekem a fenti okok miatt kimarad. Vagy majd a könyvtárból kölcsönözve mélyedek el benne.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Valóban igen depresszív és kilátástalan. Pont ez (is) tetszett benne olyan nagyon. :)

      Törlés
  2. Én főleg éjszaka olvastam, így egészen különleges bukét adott a sztorinak az álmatlanok szenvedéseibe történő *belealvás* :)
    Hozzád hasonlóan én is pörgettem egy három napos alvás nélküli etapot fiatalon, abszolút el tudtam képzelni a leírtakat (érdekes mennyire tisztán emlékszem arra a három napra…)

    Az első fejezetnek narratíva szempontjából van jelentősége, láttatja hova fogunk jutni az őrületben, megágyaz az elvárásainknak. Érdemes a könyv végeztével újraolvasni, mert ez a valódi összegzés, az igazi tanulság (a kronológiai végszavak inkább melankolikusak).

    A szépirodalmi jelzőt nyugodtan használhatod a művel kapcsolatban, nagyon nagy erénye a nyelvezet, a briliáns, minőségi fogalmazás – és a humorról se feledkezzünk meg -, ami sci-fi esetén egészen unikális. Nekem Rothfuss ugrott be a fantasy zsánerből.

    Egyetlen kritikám, a vékony tartalom: természetesen a célig végiggyepálja az olvasót Barnes, abszolút meg van a mondanivaló, de ezt a témát, világot pazarlás volt nem kibányászni jobban. Ez így inkább novella, nincs rajta egy deka zsír sem, csinoska, de érzed, hogy hiányzik valami fognivaló rajta :)

    De valóban, nagyon klassz könyv, ami így január elején engem is szíven ütött: szeretem, ha nyílt a verseny, és a Nod most ezen nagyot rontott :)

    VálaszTörlés
  3. Örülök, hogy másnak is tetszett. :)

    Értem, hogy mi értelme a 18. fejezetnek, csak nem szeretem, mikor előre ellövik, merre felé tart a történet - itt persze nagyjából egyértelmű már az elején, hogy mi lesz a közepe/vége fele az emberekkel, de akkor is!

    VálaszTörlés