2014. november 25., kedd

Dan Wells - Szörnyeteg úr






Dan Wells (1977-)
Dan Wells könyvei közül már többről is írtam a blogon. Nem oly régen fejeztem be a Részlegesek trilógiáját, de valamikor az ősidőkben volt már szó John Cleaverről is, mégpedig a Nem vagyok sorozatgyilkos című sorozatkezdő regény kapcsán, aki, ha még emlékeztek ennyire, egy olyan szociopata tini, aki képes a legelvetemültebb sorozatgyilkosok agyával gondolkozni. Bár már akkor tudtam, hogy a könyv trilógia – most már pentalógia, hisz 2015-ben jön a folytatása, a The Devil's Only Friend, plusz még egy extra novellával is bővült a sorozat –, mégis elmaradtam a folytatásokkal, aminek nem a minőség volt az oka, sokkal inkább az időhiány.

Az első részben John Clevaver – mint egy mini-Dexter – a városában garázdálkodó sorozatgyilkos után ered, akiről egy hirtelen és váratlan csavarral – előre is bocsánat a visszamenőleges SPOILERért! – kiderül, hogy szó szerint egy emberi formát öltött démon. A fiú, aki egyébként folyamatos harcban áll belső késztetésével, ami sötét tettekre sarkallja, elhatározza, hogy (szabályrendszerét némiképp felrúgva) a gyilkossági vágyainak tiltása nem is annyira vonatkozik pokolbeli gyilkosokra, és vadászni kezd a démonra. De John nem gáncs nélküli „supernaturálos” démonirtó. Harcában minden eszköz használata megengedett, még az emberi életek sem számítanak – még a szeretteié sem. Ők csak eldobható szerszámok számára.

„…Ijesztő, hogy mennyire nem ismernek az emberek.”

Szerintem Wells eme könyve sokkal jobb, élvezetesebb, izgalmasabb, mint a Részlegesek-sorozata, amiben azért könnyen találtam olyan momentumokat, részeket, amikbe bele tudtam kötni, illetve nem ragadtak annyira magukkal, mint John története. A Szörnyeteg úr és a Nem akarlak megölni kettőse egy-egy nap alatt lett kiolvasva, annyira sodró lendület jellemzi a regényeket. Unalomnak, üresjáratnak nyoma sincs bennük.

Már az első kötetnél is fenn akadtam kicsit, hogy a regényt az ifjúsági kategóriába sorolták. Persze, gyerek (egy tizenöt éves tini fiú) a főszereplő, de a jelző mégis nagyjából annyira illik a könyvre, mintha A Legyek Urára annyit mondanánk, hogy sima ifjúsági irodalom. Szerintem iszonyú durva, horrorisztikus dolgok történnek a könyvben. Nem nagyon örülnék, ha a lányaimnak középiskola előtt a kezükbe kerülne a sorozat.

Vagyis nem is a történet annyira szörnyű, hiszen ennél találhatunk „sokkal” vérfagyasztóbb horror könyveket a piacon, vagy egy random sikítófrászos-japán-horrorfilm is hangosabb sikolyokat válthat ki belőlünk, mint a Szörnyeteg úr. A démoni jelenlét talán még enyhíti is kicsit a regényt, hiszen a pszicho-horror helyett a paranormális fantasyk, tehát gyakorlatilag a mesék irányába billenti a mérleget. DE! John személyisége abszolút profin van kidolgozva. Karaktere szerethető – ne feledjük: közben arról fantáziál, hogy megöli az anyját és/vagy bebalzsamozza a barátnőjét! –, ráadásul motivációi is (meg)érthetőek. Gondolatmenete világos, valahol talán még csábító is. (Persze nem a gyilkossági vágyról vagy az állatkínzásról szóló gondolatok, hanem hogy milyen nyugalmat, szabadságot ad neki ez a fajta analitikus, embertelen gondolkodásmód, amivel még a legnagyobb zűröket – konkrétan: gyilkosságokat – is röhögve megúszik.) Nekem ettől lett igazán borzasztó, borzongató a könyv. Hovatovább azt lehet mondani, hogy még jó, hogy az átlagos tinédzser megbolondul pár évre, és az energiáit az esztelen csajozásban/pasizásban vezeti le.

Ahogy egyébként Johnt is eléri ez a probléma, mikor – az első rész után – a magának való különc fiú hirtelen a helyi hős bőrében találja magát, és rögtön a suli második legszebb lányának az oldalán. (Akire persze napjában csak kétszer lehet ránéznie, különben félő, hogy elkezdene utána járkálni, követni… majd kitudja… a lányka végül még valami jófajta boncasztalra kerülne fel, mint valami freaky piedesztálra és vélhetően különféle éles szerszámok is főszerephez jutnának… Jobb lesz nem kockáztatni és inkább rá sem nézni a szépséges hölgyeményre…) Öt szóval: a szerelmi szál nem romantikus. Kicsit sem. Jöhet!

A folytatás – formabontó módon –, ugyanis nem volt kedvem ugyan azokat a (magasztosító) jelzőket külön-külön leírni újra mindkét cikknél, pár nap múlva következik a Nem akarlak megölni című posztban!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése