2014. november 8., szombat

Dan Wells - Romok








Biztosan észrevettétek, hogy besűrűsödtek mostanában a poszt-apokaliptikus (és/vagy ifjúsági) tematikára épülő bejegyzések a blogon. Éppen itt volt tehát az ideje, hogy befejezzem a másfél éve elkezdett Részlegesek-trilógiát is, aminek előző két részéről szóló posztokat ITT és ITT találjátok a szerző munkásságáról szóló bővebb összefoglalóval egyetemben.

Dan Wells (1977-)
Bár az előző kötet, a Töredékek nem is túl régen került fel az oldalra, azért röviden összefoglalom, miről is szól ez a sorozat. Tehát. Volt egyszer egy háború, amit az emberek már nem szerettek volna maguk megvívni, hanem génmanipulált, harcra tenyésztett fél-(szuper)emberekre bízták volna. Ők voltak a részlegesek, akik a háború megnyerése után megrendelőik szándéka szerint mentek is volna egyenesen a kukába. Az őket megalkotó tudósok egy csoportja – a Tröszt – azonban máshogy gondolta. Nem akartak hozzájárulni, hogy ezeket a fejlesztett embereket (Human v2.0) egyszerűen eltüntessék, de azt is tudták, hogy a két „faj” nem fog egy csapásra békésen egymás mellett éldegélni, ezért biztonsági intézkedésként két „vírust” is beleépítettek a részlegesekbe. Az egyik sajnos túl jól sikerült, és – az ember vs. részleges háborval együtt – kiirtotta az emberiség 99,99%-át, plusz az újszülöttek is születésük után maximum három nappal elhaláloznak. A háború vége óta, ami majdnem húsz év, nem maradt kisbaba életben. A másik biztonsági intézkedés hatására a részlegesek húsz év szolgálat élet után elpusztulnak. Egyik ezred szépen a másik után. Belőlük is már csak pár tízezer van. A Romok történései idején az emberi túlélők cirka 35.000 főt számláló csoportja élet-halál harcát vívja az őket Long Islandra beszorító részlegesek utolsó csoportjával, akiknek már szintén alig van hátra valami a lejárati idejükből. Mindkét oldal napjai (szó szerint) meg vannak számlálva, a túlélésükre egyetlen halvány reménysugár Kira, az emberek közt felnövő (titkos) részleges lány, aki mindent feltesz arra, hogy a két csoport bajára egyaránt valami gyógyírt találjon.

Ennyire közel olvasva a Romokat a Razorland-trilógia lezárásához, inkább nem is harcolok az ellen a késztetés ellen, hogy a kettőt hasonlítgassam egymáshoz, a Horda eseményei és a könyvről alkotott gondolataim még egyébként is frissek, tehát túl könnyű dolgom van most ahhoz, hogy kihagyjam ezt a kínálkozó lehetőséget. A legfontosabb leszögeznem azt, hogy a regények „minősége” – a macskaköröm azért, mert ez ugye csak egy szubjektív értékelés! – között nem nagy, inkább csak nüansznyi különbségek vannak, szóval akinek az egyik bejött, annak valószínűleg tetszhet a másik is.

Ha a könyveket szimplán a szórakoztatás foka szerint nézem – a leíró (…khm… szóval az unalmasabb…) részek írói stílusa, a humor-faktora szerint vagy hogy a regény mennyire rántott be magával olvasás közben –, azt kell mondanom, hogy nekem Ann Aguirre írásmódja összességében kicsit jobban feküdt. Mindkét könyv humorszintje erőteljesen tendál a nulla felé, de amíg a Romokban kicsit hosszabbak voltak a kelleténél a leíró részek (már ahol voltak, mert azért jellemzően ebben sem azok domináltak), addig a Hordában a kalandos-akciós részek sodortak előre megállíthatatlanul, így sikerült majdnem rekord idő alatt elolvasnom. Ezen kívül a Romokban furcsa módon benne maradt egy akkora baki is, amekkorát ritkán hagynak benne a gondos szerkesztők és lektorok a regényekben. Nevezetesen, hogy két részleges katona szereplő egyszerűen eltűnik (!!!) a könyvből, miután elkapják a regény egyik kulcsfiguráját. A következő fejezetben a szereplő újra szabad… Ilyet azért elég ritkán látni.

A történeteket vizsgálva megállapítható, hogy mindkettő azonos tematikára épülő, érdekes és izgalmas volt, de ugye míg az egyik „zombis” addig a másik csak ember-hibrides, itt sem kétséges, hogy melyik pártján állok inkább. A Romokkal ezen felül még annyi problémám volt, hogy bár a történet itt is non-stop harcokat, kétségbeesett háborúskodást sejtetett, de végül kiderült, hogy ezek a részek csak kevéssé dominálnak a könyvben – legalábbis a Hordával összehasonlítva. Nagy várakozással készültem Sam és társai visszaútjára a távoli nyugatról a keleti szigetre – az odaút ugyebár a Töredékek majd egészét kitette! –, de erről írd és mondd  semmi nincs a könyvben. Azt viszont meg kell hagynom, hogy a történet vége felé haladva az események most is bedurvulnak, köszönhetően például a regény egyik legnagyobb fordulópontjának, de a szinte semmiből behozott „misztikus” – a véremberes – szál is jót tett a történetnek. A trilógia végső lezárása is sokkal jobban tetszett, mint a Razorland-sorozaté. Messze nem lett annyira szirupos, mint a zombis vége.

A szereplőket és a romantikus szálakat nézve viszont ismét egyszerű a dolgom. A Részlegesek sorozatban végig bajom volt a szereplőkkel, és ez most is megmaradt. Egyszerűen a történet mellett annyira nem érdekelt egyik egyéni sorsa sem, hogy az már szinte fájt. Ha a főszereplők már az elején meghalnak, az sem zökkentett volna ki a nyugalmamból. Pár mellékszereplő sokkal érdekesebbre sikerült náluk. A Razorland kötetek főszereplője is egy ifjú lány, de ő – és társai – sokkal közelebb kerültek hozzám, még akkor is, ha azoknál a könyveknél meg folyton azon bosszankodtam, hogy állandóan a romantikus problémák miatt ment a picsogás. Ezt mindenképpen a Romok Pros” oszlopába kell írnom: itt nincs időt (és idegeket) húzó nyáladzás. Szinte szó sem esik a szerelmesek érzéseiről.(Pedig készültem rá előre!) Mega-Like!


Nem búcsúzok még az Y/A könyvektől, hiszen hamarosan még jön egy pár belőlük – például Dan Wells John Clever-trilógiájának utolsó két része, amivel évek óta adós vagyok már –, de a következő poszt egy vérbeli hungarikum lesz, egy hazai sci-fi szerző, vagyis Markovics Botond – alias Brandon Hackett – könyve, Az időutazás napja. (Igen, előre vettem, mert szeretném elolvasni még megjelenése előtt a folytatását! Baj?) ;-)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése