2014. november 29., szombat

Dan Wells - Nem akarlak megölni






Dan Wells (1977-)
Pár napja került fel az oldalra a Szörnyeteg úr fél-poszt, amiben a John Cleaver sorozat második részéről írtam. Azért döntöttem az írás ketté vágása mellett, mert a Szörnyeteg úrról és harmadik részről, a Nem akarlak megölniről nagyjából ugyan azt tudom elmondani, ismétlésnek meg mi értelme van, így legalább ide is maradt még valami újdonság (ha nem is sok). :-) A két részt is szorosan egymás után olvastam ki, hiszen a lezárás után fel sem merült bennem, hogy ne a harmadik részért nyúljak, úgy helyes, hogy a posztok is gyorsan kövessék egymást.

Egy kisváros, egy démoni sorozatgyilkos – gondolnánk naivan, de tudhatjuk jól, hogy a., a baj nem jár egyedül, b., ahol egy van, ott van több is, c., ha egy üzlet beindul és d., a nő bajjal jár… Ha John eleinte nem is ismerte ezeket az aranyigazságokat, hamarosan kénytelen rájönni, hogy nem légből kapottak. Még ki sem hűlt – illetve el sem folyósodott – az első démon, a született démonirtó kisvárosában újra különös események kezdenek történni. Azt, hogy megint egy démon vagy emberi vadász érkezett-e, nem lehet tudni, de az biztos, hogy a fiú hamar az események sűrűjébe kerül. A nyomozás már önmagában is érdekesre sikerült, sokáig nem jöttem rá, ki áll a háttérben, sőt, igazából rá sem jöttem az utolsó pillanatig. Plusz pont. A végjáték – még mindig a második részről beszélek – pedig még a megszokottól – sőt ekkor már: az elvárttól –, is durvábbra sikerült. [A hasonló thrilleres-horroros tematika után érdeklődőknek ajánlom a kultikus A szomszéd lány című könyvet. (18+!!!)] Nem azt mondom, hogy kiverte a biztosítékot, de tipikusan olyan része a könyvnek, ami miatt nem értem, hogy lehetett ezt a sorozatot az ifjúsági olvasmányok közé sorolni… (Főleg, hogy manapság a szülői felügyelő bizottság – vagy mi a fene a neve annak a szervezetnek, akiknek például a tévéadás sarkában látható karikákat is köszönhetjük – mindenbe beleszól, minden kicsit is „gyanúsabb”, rázós témákról szóló könyvet tiltólistára tesznek.) Na, mindegy!

A harmadik részben fordul a kocka. John a préda szerepében főszereplője a regénynek. Ellenfele pedig betegebb, megfoghatatlanabb, érthetetlenebb, mint eddig bármikor. Ez a rész történetileg kicsit gyengébbre sikerült, mint az előző kötet. Egyetlen dologgal tudom ezt alátámasztani, mégpedig azzal, hogy a regény két nagy fordulatára már a könyv legelején világosan ráéreztem, így nem volt váratlan, mikor bebizonyosodott, hogy nem csaltak meg az érzéseim. Ettől függetlenül a könyv nem okozott csalódást. Köszönhetően, hogy a főszereplő jellemfejlődése töretlen. Érdekes megfigyelni, miként válik szociális páriából önjelölt igazságosztóvá John, miközben sötét késztetése előtt többször is – önként – behódol. Ezen túlmenően a nyomozással csak lazán összefüggő párkapcsolati problémái is izgalmasak, szórakoztatóak. (John legnagyobb bánatára.) A szerző stílusa pedig igazán olvasóbarát. A nem épp könnyed, már-már morbid témához jól nyúl hozzá. Sokszor – épp annyira amennyire kell – vicces, de a véres, horror-thrillerbe illő gyilkosságok sosem kerülnek teljesen a háttérbe (igaz a sztori most lassabb, pár hónap alatt jön csak el a „végső csata”). És a vége… Már megint képes volt olyan meglepőt húzni a szerző, amire nem számítottam. Az eredménye pedig: totális paff.

Nem mondhatom, hogy váratlanul ért a John Cleaver sorozat minősége, hiszen már az első részből sejtettem, hogy biztosan tetszeni fognak az új részek is. Így is lett, nem csalódtam, remélem ez azért átjött az írásokon is. Bár a könyv(ek) tényleg rettenetesen szórakoztató(ak), de nem olyan könnyed olvasmány(ok), mint ahogy azt esetleg gondoljátok! Kinek ajánlom akkor a sorozatot? Legalább 18 éves kort betöltött (na jó, legyen 16, hiszen én is utáltam tiniként, ha korlátozni akartak) olvasóknak, akik egy véresebb krimire vágynak, és nem fognak padlót akkor sem, ha egy-két para-szörny is kerül a menüre. Plusz azoknak is, akik valami okból – például mert szakmájukba vág – kíváncsiak arra, milyen rugóra jár egy szociopata agya. Én várom a negyedik részt (The Devil's Only Friend), remélem jön jövőre magyarul, és az is igen örvendetes lenne, ha a Next of Kin novella is belekerülhetne, hiszen pont oda illene időrendben.

Ízlésről persze kár vitatkozni, de azért megemlítem. A sorozat magyar borítói – bár az elsőé ugyan az, mint a külföldi – nagyon nem tetszenek! (Igaz, külföldön se sokkal jobb a többi se.) Nem tudom szebben mondani, egyszerűen gagyinak – gyerekesnek,komolyatalannak – tűnnek tőlük a regények. Ettől ez tipikusan olyan sorozat lesz, amiről ránézésre nem gondolnám, hogy igen, ez biztosan szuper. Márpedig az. Kicsit sem csodálkozom az olvasók magas értékelésein a könyves oldalakon. Ez van, sajnálom, megy ez jobban is, Kedves Fumax! :-) (Kezdem érteni, miért veri ki B-t a hideg veríték a Comic Sans betűtípustól…)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése