2014. november 4., kedd

Catherine Fisher - Sapphique





Catherine Fisher (1957-)
Valamikor réges-régen, egy őrjöngő háború után, amiben a szemben álló felek még a Holdat is szétlőtték, az emberek változást akartak. Betiltották a fejlődést és a tudományokat és idillinek szánt társadalmat alapítottak, aminek a feje a király volt. A királyság hivatalos technikai szintjét nagyjából reneszánszkori állapotokra állították vissza – ez lett a Kor –, és akiknek ez nem tetszett, netán egyébként is a társadalom törvényein kívül éltek, azokat egy élő, szupertitkos börtönbe zárták, ahol a rabok életét egy mesterséges intelligencia felügyelte, fő szempontként az emberek jólétét szem előtt tartva. Így született meg az Odakint és a Börtön (Incarceron), amik közt csak befelé volt átjárás, aminek ellenőrzése az Igazgató hatásköre volt. Pár száz év telt el stagnálással, ami alatt a Kintiek – már aki gondolt egyáltalán az Incarceronra – azt hitték, a Börtönben is olyan Paradicsomi állapotok uralkodnak, mint náluk.

Ám a Börtön már régen beleőrült az emberek viselkedésébe, akik pedig a Bent uralkodó elviselhetetlen állapotok miatt hasonlatosabbá váltak már az állatokhoz, mint önnön emberi mivoltukhoz. Az Incarceron ugyanis nem a rabok érdekét figyelembe véve ügyködik – volt-e valaha is ilyen idő egyáltalán?! –, hanem azon munkálkodik, hogy magának testet építve megszökjön önmagából, ezzel halálra ítélve a belé zárt milliókat!

De Odakint sem olyan rózsás a helyzet, mint elsőre tűnik. A mitológiai alak – Sapphique – után, aki egyedüliként tudott az Incarceronból megszökni, ez Finn-ek is sikerül még az első részben, aki amnéziásan tért eszméletre az Incarceron démoni folyosóin, semmit sem tudva arról, hogy ő az Odakint koronahercege, akit mostohaanyja takarított el az útból. Megmenekülése során azonban cserben hagyta vértestvérét és egyetlen barátját Keirót, amikor hátrahagyta őt a szörnyű Börtön kényére-kedvére. Hűtlenségének tudata kint jobban emészti, mint hogy nap mint nap az őt pusztulásra ítélő mostohája előtt kell hajbókolnia a királyi udvarban. El is határozza, hogy Keirót akkor is kimenti, ha saját magának is kell visszamennie őrült megpróbáltatásai helyszínére.


Catherine Fisher eredetileg tanár és régész foglalkozású angol fantasy írónő és költő, aki 1980 óta több tucat művet jelentetett már meg. Ezek közül többet is rangos irodalmi díjakkal ismertek el. Regényeivel főleg a fiatalabb korosztályt célozza meg, de a két kötetes Incarceron sorozat azonos című első része – 2011-es magyar megjelenésekor – nem csak az én, de még édesanyám tetszését is kivívta magának. Nem csoda tehát, hogy igen vártam már, hogy megtudhassam, hogyan is végződik a Nagy Kaland a börtönből kiszökött és az ott maradottak számára egyaránt. ...ezután eltelt három hosszú év…

Sajnos nem tudom azt mondani, hogy akinek tetszett évekkel ezelőtt az első rész, az biztosan élvezni fogja a folytatást, mert ez nem így van. Én legalább is biztosan nem élveztem ezt most annyira, sőt egy idő elteltével kifejezetten untam is, szívesebben olvastam volna valami mást, ennél egy árnyalattal sötétebb történetet inkább. A folytatásra egész egyszerűen túl sokat kellett várni, és az évek során az olvasó belefuthatott néhány kimagaslóan jó ifjúsági fantasybe is, vagy csak az ízlése változik meg – esetleg felnő közben, bár rám nem ez az igaz… –, vagy csak rájön, hogy nem mehet el szó nélkül a történet alapvető logikai hibái mellett.

Hogyan róható fel egy fantasy-regénynek a logikátlanság? Mennyire logikus például, hogy Középfölde megmenekülésének a kulcsa, ha Frodó bedobja az Egy Gyűrűt a vulkánba, vagy akár az északi élőholtak és a Targaryen-sárkányok puszta létének a Trónok harcában? Persze, semmi, de azok fantasy regények, és ha az lenne a valóság, akkor mégis lenne az ott olvasott dolgoknak is némi értelme. Lehetnének ott elfek, törpék és minden más fura szerzet, akiket elfogadtunk és akik miatt szeretjük a zsánert. De az Incarceron-sorozatban – és igen, ez a hiba az első részben ugyanúgy észlelhető már – sem a szörnyekkel van a probléma.

(A következő bekezdésben apróbb spoilerek elképzelhetők.)

Míg az simán elmegy, hogy az Incarceron egy miniatűr kocka-amulett, ami egy láncon fityeg és a benne lakó rabok csak programok / az eredeti személyek végtelenül lekicsinyített másai / személyiségük eltárolásai, akiket egy M.I. felügyel, és még az is megmagyarázható, hogy innen valahogy mégis ki lehet jutni, addig az Odakint, ami első látásra semmi elképzelhetetlen dolgot nem tartogat, teljesen hiteltelen. A reneszánsz kor látszatát drótokkal és energiával érik el, tökéletes illúziót teremtve maguk köré. A lakosok nem tudják, hogy ami körülveszi őket abból mennyi van ott valóban és mi hamis látszat csupán. Amikor aztán elmegy az áram, és meglátják a lakosok, mik is rejtőztek az ügyes illúziók mögött, onnantól teljesen hiteltelenné válik az egész világ. Az érthető, hogy az épületek a karbantartás hiányától a századok alatt teljesen lerongyolódtak és a felszerelések, ruhaneműk és minden más szintúgy. Ezeknek a változásoknak az eltakarása könnyedén megmagyarázható valami random sci-fis kütyü révén, no de mit ettek évszázadokig?!? Az áramingadozásokkor, mikor a szereplők meglátják a Kor látszata mögött meghúzódó valóságot, a könyv érzékletes leírások során mutatja be, hogy bizony nem valószínű, hogy sokszor vettek volna magukhoz igazi ételt…

A sorozat első része igen szórakoztatóra sikerült, megnyerte magának az olvasóit. Népmesékbe illő szereplők és csodás kalandok mellett az írónő olvasmányos, a fiatalabb korosztályt megszólító stílusa is hozta az elvárt magas szintet, és ezek az írói eszközök a második részre sem változtak szerencsére. Amennyiben szereted a fantáziadús, könnyedebb hangvételű (nem úgy értem, hogy vicces…), kalandokban dúskáló és akciójelenetekben sem szűkölködő disztópiákat, a párhuzamos világokra épülő tematikát és nem volt még szerencséd a sorozathoz, egyben kiolvasva a két rész biztosan remek élményt nyújt majd, hiszen a két kötet közt minőségbeli eltérés gyakorlatilag nincsen, ráadásul a két rész eleve egy könyv lett volna, csak túl hosszúnak találta az angol kiadó. A kiadványon lévő jelzés, miszerint tizenöt éves kortól ajánlott, talán kicsit túlzás, 12-13 éves korban már abszolút élvezhető. Furcsa, de végig olyan érzésem volt, hogy ez inkább mese, mint fantasy – sőt, ha már itt tartunk, inkább sci-fi, mint fantasy. Egyáltalán, hol van köztük a határ?

(Amennyiben kiderült volna biztosan – vagy lett volna erre utaló jel legalább –, hogy az odakinti királyság is a Börtönben van, vagy egy másik Börtönben akár, akkor visszavonom a logikátlanságról szóló megállapításom. Akkor egyértelműen nem probléma, hogy a népek nem ettek semmi valóban létezőt soha életükben! Sőt, ez egy elég jó csavar lett volna a könyv végére, vagy nem?)

A poszt az ekultura.hu-n is olvasható!

5 megjegyzés :

  1. z első kötetet olvastam, de nem is tudtam, hogy megjelent a második. Az a baj, hogy már nem nagyon emlékszem az elsőre. Még nem is hagyott bennem mély nyomokat.
    Ismered az agavenál megjelenő Alagutak sorozatot? Na az tényleg sötét ifjúsági sci-fi(?). 14 év alatt nem ajánlott.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én ismerem. Nagyon jó! Köszi, hogy eszembe juttattad mert a harmadikat még nem olvastam.
      Egyébként hány kötet összesen?

      Törlés
    2. nem ismerem. De mivel ajánlod, rákeresek majd!
      Köszi!

      Törlés
    3. Ahogy nézem, angolul hat, magyarul eddig (?) négy.

      Törlés
    4. Igen, eddig négy. Szívesen kölcsönadom.

      Törlés