Ann Aguirre - Horda

Alig pár nap telt el még csak a Helysőrségről – ami ugye a Pengeföldek sorozat második kötete – szóló poszt óta és máris itt a záró részről, a Hordáról szóló írás. Nem is igen emlékszek az utóbbi időkből olyanra, hogy egymás után két regényt is elolvastam volna egyhuzamban, ami ugyan azon a világon játszódik. Most azonban fel sem merült, hogy ne a Horda szupergyors darájával csökkentsem az előttem álló regények sorát.

Ann Aguirre (?)

A majdnem 500 oldalas művet egy huzamban, kevesebb, mint tíz óra alatt faltam fel. Közben végig a fejemben motoszkált, hogy a frissen, ezzel a könyvvel debütáló „szerencsétlen” fordító-barátom, Holló-Vaskó Péter – az íróról persze nem is beszélve – hosszú hónapokat küzdött azzal, amit nekem már csak villámsebesen (merthogy lassabban nem ment) el kell olvasnom. A fordítás egyébként remekül sikerült, de legalább is kiugró hibákat – magyartalanságot például – biztosan nem tartalmaz, bár az eredeti szöveggel azért persze nem vetettem össze.

A könyv koppra ott kezdődik, ahol az előző véget ért. Pikknek és társainak el kell menniük Menedékből, hogy a többi városka lakóit valahogy mozgósítva megtörje a rájuk támadó, megszámlálhatatlan mutánst magába olvasztó horda ostromgyűrűjét és megakadályozzák Menedék pusztulását. A többi túlélő gerincébe acélt tölteni viszont nem lesz könnyű feladat, tudják ezt Pikkék is, de hogy ennyire reménytelen az ügyük, arra talán mégsem gondoltak. Picinyke szabadcsapatukkal veszik fel a harcot a több százszoros túlerőben lévő haddal.

A Pengeföldek-trilógia eddig is olyan volt, mint amire vágytam. (Leszámítva persze a romantikus részeket, amik most sem érdekeltek, úgy ahogy eddig, felőlem nyugodtan kimaradhatott volna az egész szerelmi háromszögre épülő szál a könyvekből. De ezzel a témával kapcsolatban ennyi elég is.) Az írónő stílusa kitűnő. Könnyű és élvezetes olvasni végig, ettől igazán szórakoztató a regény. A történet véres, helyenként – bár szerintem ilyen nincs, de inkább szólok a széplelkű szenvelgők kedvéért – talán túlságosan is, főleg az utolsó rész. Kalandos, izgalmas, néhol megrázó. A világ háttere tetszetős, igazán poszt-apokaliptikus, ráadásul a kevés túlélő és a visszafejlődő technika szint miatt valamiféle hibrid átmenetnek is tekinthető a fantasy és a sci-fi regények között. Nekem nagyon bejött.

Az első két résztől eltérően a Horda már a háborús fantasy-történeteket keresők érdeklődésére is számot tarthat, hiszen szinte az egész könyv egy nagyszabású gerilla-hadjárat története, amit csak néhol szakít meg egy-két családiasabb, nyugalmasabb hangvételű fejezet – illetve érzelmeskedés, de azt ígértem ezt nem hozom fel többet. Érződik, hogy a szerző a hihető stratégiai részek kedvéért az Amerikai Polgárháború szabadcsapatairól szóló történelmi dokumentumokat is áttanulmányozott. Nem tűnt fel, hogy iszonyú nagy sületlenségek lettek volna írva a taktikáról, stratégiákról szóló részekben, bár nem vagyok a téma avatott ismerője, csak egy érdeklődő kontár. Az akció jelenetek viszont biztosan remekek. Feszesre koreografáltak, érthetőek, nem elnyújtottak a végtelenségig. Pont jók, ami azért egy hölgy szerzőnél mindig kivételes öröm, ha ezt írhatom.

A könyvben – eddig is volt valami, de kevésbé – érdekes etikai kérdések is felmerülnek. Köszönhetően annak, hogy a mutánsok („kicsit” valószínűtlen módon ugyan) gyorsan lépkednek előre az evolúciós fán. Felmerül például, hogy a veszett patkányként farkasként küzdő Pikkéknek vajon van-e bármilyen joguk arra, hogy az egyébként őseik hibája miatt kialakuló mutánsok elől bármit is maguknak követeljenek. Hiszen a mutánsok már csak létszámuk alapján is az új világrend megteremtői, akik joggal követelhetik – vissza – az apáik által megnyomorított Földet a romlatlan emberektől, akik ugye eredendően minden baj forrásai voltak. Az első részek agyatlan zombijaitól hogyan jutunk el ilyen kérdésekig? Nem mondom el, nem lövöm le az egyik nagy poént!

Talán sokan tudjátok már, hogy nálam nagy keletje van a háborús részekkel súlyosbított fantasyknak, ezért talán nem is csoda, hogy szerintem ez a rész volt a legjobb a háromból. Még akkor is úgy gondolom, hogyha a lezárás (nem az Epilógus, hanem csak ennek a történetnek a vége!) azért nem elégített ki teljes mértékben. Az eddig olvasott kilátástalan jövőképpel némiképp szembe menve túlságosan is happyendesre sikerült. Igaz, a szereplők közül nem sokan látják meg azt a jövőt, ami miatt majd néhányan a széplelkű szenvelgők közül, akik elolvassák a trilógiát, garantáltan ki fognak akadni.

A Pengeföldek-trilógia után befejezem a másik, szintén az apokalipszis tematikáját feldolgozó Fumax-os trilógiát, tehát Dan Wells Partials-sorozatából hamarosan érkezik a Romok!