Ugrás a fő tartalomra

Pierce Brown - Vörös lázadás




Persze inkább örülök neki, hogy így alakul mostanában, de lassan már olyan posztot is kéne írnom, amiben egy nekem nem tetsző könyvet ekézhetnék – de úgy igazán. De nem Pierce Brown első regénye lesz az, ahol ezt megtehetném.

Pierce Brown ()
A bosszantóan fiatal (26 éves) amerikai szerző eddig nem az írásból élt, hanem mindenféle kulimunkát elvállalt, amit ajánlottak neki. Volt ő már sok minden, talán csak tinédzserként Pokolfúró nem a Marson, mint könyve főszereplője. A regény egyébként az epikus disztópiák közé tartozik, és a tizenéves szereplők miatt írhatnám, hogy Y/A kötet és ez még valahol talán igaz is lenne, de valahogy nekem a Y/A kitétel elég negatív csengésű. Ez a mű viszont nem igazán ifjúsági, és mindenképpen az olvasásra ajánlott-kategória mindazok számára is, akik a klasszikus sci-fi vonalat szeretik és/vagy a szereplők karakterfejlődését is fontosnak tartják az izgalmas történet mellett.

Pedig igazság szerint nem találta fel a spanyolviaszt, egyszerűen (és csúnyán fogalmazva) jó helyekről nyúlt és jól – sőt, és ettől lesz zseniális! – , kijavította az eredeti forrásművek hibáit! Mert miről is szól a könyv?

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy kis bányászközösség, akik gépiesen, elnyomásukba beletörődve/mit sem tudva robotolnak egy távoli szép jövő ígéretével beetetve. Sorsuk eleve elrendeltetett, a változás szinte elképzelhetetlen, míg egy kislány mártírhalála alaposan felpezsdíti a körülötte élők életét. (Éhezők viadala, de nem is főleg a történet, hanem a hangulata és a világ háttere miatt.) A Társadalom élesen elkülönülő kasztokra oszlik, amit a könnyebb megjegyezhetőség kedvéért különböző színekkel jeleznek is. (A beavatott) Egy rabszolga sorban élő bányászfiú elhatározza, hogy esélytelensége dacára is szembeszáll a rendszerrel és megdönti azt. Célja eléréséhez azonban embert próbálóan kemény kiképzésen kell átesnie, (Végjáték) aminek egyik lépcsőfoka, hogy az egymás ellen marakodó Házakat egyesítenie kell. (Egy csomó epikus fantasy regény, de legyen a Trónok harca, mert azt mindenki ismeri…)

Talán nem titok, hogy – a többséggel szemben – nekem az egész Éhezők viadala-trilógiából csak az első 100-150 oldala tetszett, és persze Jennifer Lawrence. Annak az elején még azt gondoltam, remek könyv lesz, sötét, kemény, lehangoló, aztán (számomra) olyan nevetséges irányba ment el a történet, hogy már nem is mozgatott meg, plusz egy nagy csomó szereplő kifejezetten irritált benne. A Vörös lázadás első része – A Rabszolga – ugyan ilyen jó, csak a helyszín a Mars, mélyen a felszín alatt. A helyszín miatt a regény (eleje) klausztrofóbikusabb, ráadásul szerencsétlen Vörösök (rabszolgák) felháborító helyzete és a szerző olvasmányos stílusa miatt – a melodrámára fogékony olvasók – azonnal és menthetetlenül az események hatása alá kerülnek. Én libabőrösen – …és néha párás szemmel… – olvastam végig. Nagyszerű kezdés, de ehhez persze egy szerethető főhős is kellett még. (Minőségileg, bár majdhogynem kikerülhetetlen – ezért nem is próbálkoztam vele –, mégis szinte sértő a két könyvet összehasonlítani.)

A második részre – Újjászületés – (egyébként egészen a könyv legvégéig) a regény az összes eddigi erényét megtartotta, mégis megijedtem kicsit, azt hittem, szokásosabb bosszúregényként folytatódik majd a mű, gerilla-harcokkal, terrorista-sejtekkel, satöbbi és a hússzobrász vonal megrettentett, hogy esetleg leül majd miatta a történet. De nem így lett. Ebben tudunk meg egy csomó mindent a Társadalom történelméről és a kasztok tagozódásáról. A beavatott „gyerekes” jövőképéhez hasonlóan (Bátrak, Barátságosak, Műveltek, Önfeláldozók) az emberiséget itt színek (gyakorlatilag szakmák) szerint osztották fel. A Szürkék a rendőrök, a Barnák a katonák, a Sárgák az orvosok, a Vörösök a rabszolgák, a Zöldek a technikusok, a Lilák a művészek – és így tovább –, míg az Aranyak a vezetők, akik emberfeletti tulajdonságokkal rendelkeznek. Közülük is kiemelkednek a Páratlan Sebhelyesek, mint kasztjuk legkiválóbb példányai. Elsőre ez a kasztrendszer bizony ugyan annyira béna, mint A beavatottban, de jobban belegondolva miért ne? Most nem ugyan így van – sőt még jobban leegyszerűsítve? A társadalmunk szegényekre és gazdagokra osztott egy vészesen zsugorodó középréteggel tarkítva. (De ennyi az aktuálpolitikáról elég is lesz.) Veronica Roth könyve csak a kasztrendszere és a hasonló tematikája miatt kerülhetett ide, nem azért, mintha a két könyv mindenképpen ugyan azoknak az olvasóknak szólna. (Persze, nem vitatom, hogy másnak A beavatott is tetszhet!)

A harmadik résztől a regény nagyszerűen keresztezi az Orson Scott Card klasszikus Végjátékának döntő részét kitevő kiképzéses jelenetek feszültségét, karakterközpontúságát és George R. R. Martin – hogy maradjunk a példánál – Trónok harca című könyvének fordulatosságát és rideg kegyetlenségét. Martint persze semmilyen téren nem haladja meg Brown, de nem is marad el tőle, aminél többet nem is kívánhatunk szerintem – főleg egy első könyves szerzőtől. OSC-nél viszont annyiban „több”, hogy nála nem csak egy szereplő fejlődik sokat, hanem majdnem mindegyik, sőt, mintha annak a jeleit látnám, hogy a későbbi részekben sem fegyverek által, erőszakkal fogja a betokosodott Társadalmat megváltoztatni Darrow (a főszereplő), hanem jóval finomabb eszközökkel. (Mert hogy a célját el fogja érni, az nem kérdés…) Ezen kívül különösen nagy öröm volt számomra, hogy a regényben SENKI SEM EGYDIMENZIÓS KARAKTER!

Azért van olyan rész, ami kicsit csalódást okozott. Nagyon keményen sulykolja Brown az olvasóba, hogy az Aranyak mennyire gyönyörűek, szuper-erejűek, szuper-intelligensek, kegyetlenek, céltudatosak. Egy-kettő szereplő valóban ilyen volt illetve ilyen lett, de az általános arany szuper-intelligenciának azért nem sok nyomát láttam. A vörös főszereplő, igaz, neki erőssége volt az elfogadottól eltérő – extrapoláló – gondolkodás, mindegyiküket alázta. Azt reméltem, az ellenfeleitől is várható egy-egy nem várt stratégiai megmozdulás, de volt olyan Ház, akik konkrétan semmit nem csináltak. Rendben, hogy az ő erejük nem a nyers katonai erő volt, mint Darrowék Mars Házának, na de akkor is Aranyak voltak, mikor látják, hogy nagy baj van, valami váratlant azért léphettek volna. Igaz, ami hiányzott stratégiai vonalon egynéhány Aranyban, azt bőven pótolták más – kegyetlenebb, aljasabb, (szemetebb) – eszközökkel, szóval unatkozni sosem fogunk olvasás közben.

A Vörös lázadás egyéb erényei közé vegyük még a kiszámíthatatlanságot is oda nyugodtan – persze nem a végeredményt tekintve… –, hiszen ebben sincsen senki biztonságban egy másodpercig sem, hasonlóan Martin bácsi könyveihez. A remek ritmusú harci jeleneteket és a kiképzés alatt végig érezhető …nem is tudom… hősiességet. Szerencsétlenek annyi problémával küszködnek, az egész világ ellenük van és mégis (vagy pont ezért) micsoda csapattá kovácsolódnak! Felemelő volt, de tudom, hogy én az átlagosnál tényleg jobban szeretem az ilyen melodrámába hajló romantikus témákat, jeleneteket. Ez van. :) Megemlékeznék még vesszőparipámról, a nagyon utált, mégis kihagyhatatlan szerelmi szálról. Van benne, mit tagadjam, ráadásul nem is egy, de teljesen emészthető – rövid – formában. Igaz, az ehhez a részhez szánt meglepő nagy fordulat – talán egyetlenként a regényben – már messziről kiszagolható volt sajnos.

Nagyon várom már most!
A Vörös lázadás az egyik legmozgalmasabb és legszórakoztatóbb disztópikus regény, amit valaha olvastam. Mivel a mű legnagyobb része egy „„nomád” iskolában” – látod a DUPLA macskakörmöt, ugye? nem véletlen! – játszódik, inkább sima fiction, mint science. Nem azoknak fog tetszeni, akik a tudományos okfejtésekért lelkesednek, de ez gondolom már eddig is lejött. Persze, azért van benne génmódosítás és egyéb űrtechnikák is, szóval kétségbe nem kell esni. A könyv folytatása, a Golden Son angolul is csak jövőre fog kijönni, de bízok az Agave kiadóban és remélem, mostani szokásukhoz hűek lesznek, és a világpremierrel egy időben szállítják majd nekünk is az új kötetet! (Olyan nagyon messze van még…) A filmjogok elkeltek, valami – várhatóan egy felhígított, béna, PG-13-as verzió – majd érkezik a mozikba is belőle. Mindenképpen nézős, bármilyen is lesz!


Bár a történethez igazán sok köze nincs, szerintem ez az egyik legszebb Agavés könyvborító – és a gerincen az a Marsos logó…! Imádom. Annyira menő volt utazás közben olvasni.:)

Ezen a linkek pedig megtudhatjátok, Ti melyik Házba illenétek a legjobban.

Megjegyzések

  1. Köszönöm az ajánlót. Még mindig nem csigázott fel ez a regény, de majd egyszer talán kézbe veszem.
    Érdekes: a borítót nagyon sokan dicsérik, de bennem az sem mozgat meg semmit, pedig sok Agave könyvet épp azért vettem meg, az vonzott, hogy nagyon szép külsővel rendelkeztek.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Gondold át újra! :D (Olvasd el az első három fejezetét - bár persze messze nem azok a legjobb részek, SŐT, de a stílusra ráérezhetsz -, szerintem valahol fenn van az Agave oldalán.) Ne az Y/A vonalra koncentrálj, az kb 80 oldal után elmúlik, inkább akkor ajánlom, ha a Végjáték és az epikus/dark fantasy vonal bejön.

      Fekete-vörös minimal? LIKE!
      Az eredeti, a fél szárnnyl mondjuk jobb, de a mienk meg szimbolikusabb, ahogy a bányász felkapaszkodik a "pokolból".

      Törlés
    2. A magyar borítón is ott a fél szárny. Még vörös is, mint az eredetin.

      Törlés
  2. Na, nekem is megvolt, és nagyon-nagyon nem tetszett. :(
    Számomra bosszantó volt a történet, a sok-sok "nyúlás" más könyvekből (pedig az Éhezők viadala-sorozat első részét szerettem), nagyon egysíkú volt nekem a főhős karaktere. És épp az első rész tetszett igazán, az Intézetben játszódó rész dögunalmas volt, kivéve az utolsó 80 oldalt, az hangulatos és pörgős volt.
    Valahogy nem rezonáltam együtt a könyvvel, pedig szerettem volna, ha ez jó lesz, de sajnos nem. :(

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sajnálom! :(
      Én nagyon várom már a folytatást. Azonnal el is fogom olvasni. :)

      Törlés
  3. Hát én még jobban sajnálom. :)
    Remélem az Arany háború hasonló élmény lesz neked. És persze az arról írt kritikádat nagyon várom, mert azért kíváncsi vagyok. :)

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése