Ian McDonald - Brasyl

Gyarmati Gergő :D Ian McDonald

Az Ad Astra kiadóról tudjuk már, hogy szívesen mazsoláznak a hazai nagyközönség számára még jobbára ismeretlen kortárs sci-fi szerzők művei közül. Ian McDonald nálunk bemutatkozónak számító regényét még 2012-ben, a kiadó megalakulása után adták ki. A dervisház az olvasók nagy részét meggyőzte arról, hogy a szerzője mestere a szavaknak – nem volt véletlen a díjeső, amivel elhalmozták a regényt. A könyvről szóló ismertetőmet IDE kattintva elolvashatjátok. Ha így tesztek, láthatjátok, hogy A dervisház és a Brasyl között bizony sok hasonlóság fedezhető fel.

McDonald még mindig inkább költő, mint író. A prózája gyönyörű, virtuóz, túlzás nélkül szépirodalmi. Ezeket a színpompás leírásokat viszont meglehetősen nehéz befogadni. A szépségnek ára van. A történet másodlagossá válik az elkápráztatás mellett, ami pedig az izgalomra sincs pozitív hatással. A Brasyl még A dervisház megfontolt mozgalmasságához sem ér fel, pedig már abban sem pörögtek az események igazán.

A három idősíkban játszódó történet csak a könyv végében ér (egy kicsit) össze, hasonlóan A dervisház különálló történet szálaihoz. Az első idősík főszereplője, ami 2006-ban játszódik – önkényesen ezt nevezném jelennek –, egy tévés producer hölgy, aki az 1950-es foci-vb bűnbakjának kikiáltott, most 85 éves Moacyr Barbosa nyilvános, élő megszégyenítéséről szeretne egy valóság-show-t készíteni. Talán még ez a történet volt a leginkább érdekes, igaz, lehet csak azért érzem így, mert McDonald mellett magam is kedvelem a foutbolt, és érdekes információkat tudhatunk meg a Maracanazo-ról, ami legalább olyan tragikus esemény a brazil történelemben, mint nekünk az Aranycsapat elbukott aranyérme 1954-ből. De ezen túlmenően, még ez a szöveg is – a rengeteg ismeretlen portugál kifejezés miatt – igencsak nehézkesen olvasható. (A könyv végén a szószedet nagyban segíti az olvasást és a megértést, kár, hogy én csak akkor vettem észre, hogy van egy beépített mankó, mikor már kiolvastam a regényt…) A szerző A dervisház írásakor olyan könyvet szeretett volna, ami „törökösebb”, mint ha egy török író írta volna, itt pedig a brazil írókat megszégyenítő részletességgel mutatja be a brazil mindennapokat, a „mániákus” vallás- és tv-sorozat-fetisizmussal, a capoeirával és a zene- és foci-őrülettel együtt. Ez mind szép és jó, de nagyon lassan kerekedik a történet.

A második idősík a jövőben – 2033-ban – játszódik, és a főszereplője egy életművész tolvaj, aki a kvantumrészecskékkel foglalkozó quantumeirák közé keveredik. Az előző bekezdésben olvasható jellemzők ide is illenek, ráadásul az egész nyakon van öntve egy adag cyberpunk-regénybe illő ötletes technikai kütyüvel – emlékszik még valaki a Cyberpunk 2020 szerepjáték monoblade-jére? –, kvantumszámítógépekkel, bűnözőkkel, kvantumfizikával, szuperhős-fétises szex-el és a jövő Sao Paolójának csillogó-villogó, vakító neon ragyogásával. A szöveg a technikai részek miatt talán még nehezebben olvasható, de az igazi bajom az volt, hogy a szereplőket nem sikerült megkedvelnem, és az ígéretesen megfestett, hangulatos városkép pedig teljesen elnyomta a sztorit. Egész egyszerűen unalmas volt. Nem segített az sem, hogy a kvantumszámítógépek és az egymás mellett létező univerzumok csilliárdjainak legelső említésekor azonnal nyilvánvaló volt, hogy a három történet hogyan fog összekapcsolódni. (Ráadásul igazam is lett.) De logikai problémám is volt ezzel a résszel, mégpedig, hogy az örökös megfigyelés angyalai – ezek pont tetszettek egyébként – szinte teljesen kihasználatlanok maradtak. Elvileg mindenkiről mindent tudnak – kamerákkal követik az embert a fizikai világban és követik a digitális lábnyomát az elektronikusban –, mégis, a szereplők mindegyike azt csinált, amit csak akart. Egy álmatlan percet sem okozott egyik – törvényen kívüli! – szereplőnek sem, hogy őket elvileg állandóan megfigyelik. Ennél többre számítottam ezen a téren.

„…olyanok élnek odafenn, akiknek lába soha nem érintette a talajt. De még náluk is magasabban vannak az örökös megfigyelés angyalai. Tiszta, felhőtlen időben könnyű őket észrevenni – rebbenés a látóhatár szélén, akár a szemcsarnok vizében úszkáló elkóborolt sejtek –, ahogy forognak orbitális pályájukon és megcsillan a fény pókhálóvékony szárnyukon. Tizenhat, fohásztörékeny drón kering folyamatosan a troposzféra peremén. A robotrepülők angyalok módjára keringenek szüntelen: soha többé nem kell a földre szállniuk és nem is teszik. Angyalokként belelátnak az ember szívébe, ismerik szándékait. Figyelik és nyomon követik a kétmilliárd rádiófrekvenciás azonosítót: Szent Pál városának huszonkétmilliárd lakosát, kocsijaikat, ruháikat, szórakoztató elektronikai cikkeiket, pénzüket és bankkártyáikat. Húsz kilométerrel az örökös megfigyelés angyalai fölött, háztömb nagyságú ballonok manővereznek a tropopauzában; tartják a földi adatátjátszó-állomásukhoz kötött helyzetüket. Exabitnyi információk tereferéje zajlik közöttük. A kommunikáció varratmentes szövetének szálai ezek, amely nemcsak Brazíliát, hanem az egész bolygót lefedi. Még ennél is feljebb, túl minden érzeten és gondolaton, globális helymeghatározó műholdak bucskáznak tova pályájukon, lépésenként követve minden mozzanatot. Naplóznak minden átutalást, minden realt és centavo-t. Minden felett pedig Isten a trónusán, letekint Brazíliára és háromszázmillió lelkére, és nosztalgiával gondol azokra az időkre, amikor egyedül ő volt mindentudó.”

A harmadik szál a múltban, 1732-ben játszódik. A fókuszban a jezsuita admonitor, Luis Quinn atya áll, aki feladatául kapja, hogy vélhetően eltévelyedett hittestvérének az őserdő mélyén végzett tevékenységét kivizsgálja és akár erővel is visszahurcolja a renegát papot a rend központjába. Társa egy különc francia tudós, aki a Föld kerekségét – avagy ellipszis formáját – szeretné bizonyítani. Őserdei expedíciós-kaland, ami egy véres összecsapás lehetőségét hordozza!? Na, pont ez kell nekem, hogy kicsit kiszellőzzön a fejem a temérdek kvantumuniverzum után! De végül persze ez sem így lett – igaz, az összecsapást azért csak megtartották a végén. Teológiai erőfitogtatást és a portugál-spanyol-indián alá- és fölérendeltségi viszonyokról szóló kiselőadásokat kaptam a kalandok helyett. Néha volt egy-két izgalmasabb rész – ebben legalább lehetett izgulni! – és a szereplők közt is végre akadt kedvelhető, de adrenalin-sokkot azért itt sem kaptam.

Mikor a három rész végre összeér a legvégén, és elmagyarázzák azoknak is, akik eddigre még nem jöttek rá, mi is folyik itt valójában – véget ér a könyv. Ez csak azért dühítő, mert innentől lehetett volna – vagyis eddig is lehetett volna, de sajnos nem lett – igazán fordulatos és érdekes a regény.

Ez most nekem ugyan nem „jött be” annyira, de a Warwick-, Hugo-, Nebula- és Locus-díjra valamint a John W. Campbell-emlékdíjra jelölt kötet 2008-ban elnyerte a BSFA díjat. Lehet, hogy nem vettem észre valami olyan triviálisat – az igen minőségi (de semmiképpen sem olvasóbarát) nyelvezettől eltekintve –, amitől a díjakat odaítélő bírák hanyatt estek. A cyberpunk regényekért rajongóknak azért ajánlom, de csak óvatosan. Kicsit sem olyan, mint William Gibson Neurománc-sorozata. (Amikkel nekem egyébként – szintén – több problémám is volt…)

A könyvért köszönet az Ad Astra Kiadónak!