2014. szeptember 15., hétfő

Ben Aaronovitch - London folyói





Ben Aaronovitch (1964-)
Bár a fantasztikus irodalomba tartozó művek kiadását már évtizedek óta próbálom a lehető legközelebbről nyomon követni, és a tv-sorozatok világában sem érzem elveszve magam, de az angol Ben Aaronovitch nevét eddig mégsem ismertem. Mint regényíró, ez talán még érthető is, hiszen első igazi munkája, a Rivers of London – az USA-ban Midnight Riot – csak 2011-ben jelent meg, de tv-sorozatok szerzőjeként a nevéhez kötődik néhány Doctor Who évad (és spin-off), és egyéb sorozatokon – Casualty, Jupiter Moon – is rendszeresen dolgozott a ’80-as évek végétől. Igaz, az ekkor sugárzott műsorok a vakfoltjaimnak számítanak, amiket azóta sem pótoltam, hiszen ekkor nálunk még az volt a nagy szám, hogy végre hétfőn is lett a tévében adás, nem feltétlenül azzal foglalkoztam, hogy nyugatabbra tőlünk milyen műsor megy a tévében… Egy szó mint száz, az urban fantasy-krimi sorozat hibridet – ami megjelenése után rögtön hatalmas sikert aratott világszerte – a GABO kiadó hozta el hozzánk.

Peter Grant közrendőr hosszú távú tervei közt szerepel, hogy a ranglétra aljáról valami kevésbé unalmas pozícióba verekedje fel magát. Rövid távon pedig társa bugyijába szeretne bejutni. Mikor egy hűvös hajnalon egy frissen lecsapott fejű hulla mellett áll őrt és megszólítja egy több száz éve halott ember szelleme, mindkét vágya elérhetetlenül messzinek tűnik. Pedig ez még a bonyodalmak kezdetének csak a legeleje. Peter csakhamar az istenek közt folyó drámázás, nimfák, vámpírok és egy érthetetlenül bonyolult gyilkosságsorozat gyújtópontjában találja magát. A rendőr-akadémián tanultak mellett a mágia igazi mesterévé is kell válnia ahhoz, hogy kiverekedje magát ebből a természetfölötti katyvaszból, amibe került.

„…Lehetett volna bárki a helyemben, vagy ez volt megírva? Amikor ezen töprengek, mindig segít, ha felidézem apám bölcs tanítását, amely így szól: „Ki tudhatja, mi a faszért történik bármi is?””

Aaronovitch stílusát Terry Pratchetthez hasonlítani nem valami elegáns, hiszen túlontúl is egyértelmű ez a párhuzam, de minek vegyek felesleges terheket magamra? (De tessék: Neil Gaiman és China Miéville – hogy az angoloknál maradjak – prózájára is sokszor hasonlít a könyv.) A humor – mint Sir Pratchett könyveiben is – már az első mondatoktól kezdve markánsan jelen van. Öröm olvasni a poénokat, amik fáradhatatlanabbul záporoznak az olvasóra, mint az angliai eső. Igaz, a Korongvilág-regényekben található humor-mennyiséget – ami egyébként nekem már túlontúl is sok, egy idő után egyszerűen beleunok – még így sem sikerült neki elérnie, de ezt nem is bánom, így legalább a krimi-szálra is jutott még elég írói muníció. (Egyébként csak én éreztem azt, hogy körülbelül a közepétől már nem annyira vicces a könyv? Igaz, akkor már igen szépen szaporodnak a hullák, lesz más ok is tehát – és persze a humor sem veszik ki teljesen sehol –, hogy olvassuk tovább a könyvet.)

„…Kísértetvadászathoz kell: termál alsó (ez nagyon fontos); meleg kabát; termosz; türelem; kísértet.”

A regény elején található egyik méltatás Harry Potter és a C.S.I. találkozásaként méltatja a regényt, aminek H.P.-es utalása a normális halandók érzékelésén túl meghúzódó természetfeletti mágikus világ miatt még találó is, de a helyszínelési módszerekről sok érdekeset nem fog belőle megtudni a kíváncsi olvasó. Ezt bőven kompenzálja persze, hogy maga az ügy, a sorozatgyilkos kilétének kiderítése, majd a lezárás is érdekes. Azt mondjuk nem állítom, hogy mindig mindenhol értettem, hogy milyen nyomok segítették épp a detektíveket a nyomozás során, sőt néha még azt se értettem, hogy akkor most ki is a gyilkos – majd meglátjátok, lesz itt annyi csavar, mint égen a csillag. A könyv ezért nekem, mint krimi is nagyon tetszett. Ami viszont meglepő módon annyira nem hozott lázba, az a mágikus tudományok részletezése volt. (Az a rész, mikor arról beszélgetnek, hogy milyen mágikus könyvekben melyik varázsló mit írt, milyen nyelven, satöbbi.) Túlságosan felületesen volt kidolgozva ez az egész mágikus rendszer, ahhoz, hogy igazán érdekelni kezdjen, így, néhány oldalba sűrítve pedig inkább volt unalmas, mint izgalmas. Inkább azonnal elfogadtam, hogy van mágia – meg szörnyek, istenek, szellemek és az egész hóbelebanc, ahogy egy hasonló könyvben dukál –, de csak kevesen tudják használni/érzékelni, több gondolatot nem is pazaroltam rá. (Azért elég rugalmasan tudok reagálni a természetfelettire, ha akarok, nem igaz? :P)

"...Duci, kerek képű nő nyitott ajtót, az a fajta, akiből azért lesz kedélyes személyiség, mert az alternatívája az öngyilkosság."

Sokszor írtam már, hogy az urban fantasyk – a romantikus (fújj!) mellett – nem foglalnak el kiemelt helyet a szívemben. A kivételek viszont – Amerikai istenek, Kraken – arra ösztönöznek, hogy ne hagyjak fel a „rejtett” gyémántok kutatásával ezen a tematikán belül sem. A kivételek egyik erőssége abban rejlett, hogy sikerült olyan misztikus hátteret kreálni a történések mögé, ami megragadta az olvasó fantáziáját. Ez Aaronovitchnak felemásan sikerült – már persze akkor, ha szigorúan szubjektívan vizsgálom a regényt. Leegyszerűsítve: a gonosztevők – vámpírok, gyilkos szellemek és társaik – végig figyelemre méltóak voltak, míg a „jók csapata” – jellemzően a folyó istenei – nem fogott meg magának, pedig akárhogy is nézzük, ők voltak a mű igazán egyedi szereplői. Engem mégis jobban érdekelt, hogy a sierra leone-i felmenőkkel büszkélkedő főszereplő hogyan ússza meg a különféle kutyaszorítókat. Peter Grant konstábler ugyanis igen részletesen megrajzolt, szórakoztató alak, aki könnyedén képes emlékezetessé tenni az egész regényt – és valószínűleg az egész sorozatot, ami jelenleg a negyedik résznél jár már külföldön, de olyan tempóban bővül az univerzum (és rajongótábora), hogy jövőre várhatóan már a hatodik része is megjelenik.

A London folyóit a paranormális urban fantasykért rajongók mellett az izgalmas (misztikus) krimiket szeretőknek is ajánlom, főleg, ha az angol humortól sem idegenkednek. Mellettük azoknak a világutazóknak is tetszhet, akiknek az angol főváros – ebben a részben főleg Covent Garden és Camden Town környéke – valamiért kifejezetten kedves. (Kifogástalan minőségű detektívmunkán alapuló merész tippem: A következő rész – a Moon Over Soho – a Sohoban fog játszódni…) Egy rész után azt mondanám, hogy az átlag paranormális UF-ek közül kiemelkedik magasan a regény, de az előbb emlegetett kedvenceimtől, azért elmarad. Ettől függetlenül a sorozatot – ha megjelenik magyarul – folytatni fogom. Ja, és még egy fontos dolog: a regény teljesen zárt, a folytatás másról fog szólni majd, szóval bármelyik résznél lehet csatlakozni!

A könyvért köszönet a GABO Kiadónak!

2 megjegyzés :

  1. De jó, hogy írtál erről a regényről! Már régóta tervezgetem, hogy beszerzem, de még tudtam rá időt szakítani. Viszont a fenti kritikád megerősített abban, hogy ezt nekem el kell olvasnom. :)

    VálaszTörlés