2014. július 19., szombat

Robert Jordan & Brandon Sanderson - A Fény emlékezete I-II.











Ennek a dobnak nincsen ütője
A kútnak nincsen kereke.
Nem szól a hang a dalban,
mégis az enyém, mondom halkan.
Mégis az enyém, mondom halkan.

Brandon Sanderson (1975 - )
Nem szokásom minden könyvajánló megírásakor túlzásokba esni, de úgy érzem, most eljött az ideje, hogy az objektív tények mellé egy jó adag rajongó (s persze némileg búsuló) ömlengést is csempésszek: idén ugyanis a sorozat tizenötödik részével, ami A fény emlékezete címre hallgat, véget ért az Idő Kereke-ciklus. A könyvek rajongói az első rész 1998-as megjelenése óta (tehát tizenhat hosszú éve) várják, hogy megtudják, hogyan alakul Rand, a parasztfiú küzdelme a Sötét Úrral – nos, most végre megtudtuk, és… hát…

Esküszöm a kegyelemre és a lehullott zászlókra”, hogy a sorozat messze a legjobb részével zárult! Talán elfogult vagyok kicsit ezzel az epikus történettel, de tény, hogy már a bevezető olvasása közben éreztem a lelkemet elöntő pátoszt, sőt, a szemem egy-két jelenet alatt szabályosan bekönnyezett. Ha már olvastátok az előző részeket – ez körülbelül tizennégyezer oldalnyi kötődést jelent –, nem kell magyarázkodnom, miként eshetett meg ilyen csúfság egy tapasztalt fantasy-fogyasztóval. Ha pedig még nem volt szerencsétek egy részhez sem, akkor hiába is magyarázkodnék. Persze azért megteszem.

A fantasy zsánerén belül a nagyszabású epikus történetek a kedvenceim – hogy mágia van-e, vagy nincs benne, az nem is számít –, amikben sziklakemény elkötelezettségű, megingathatatlan (általában) hétköznapi hősök apró csoportja száll szembe a legyőzhetetlennek tűnő akadályokkal. A történet előrehaladtával a kalandok sokasodnak, a kilátástalanság elviselhetetlen mértékűvé duzzad, miközben a hősök csapata lassan elfogy. Amennyiben a szerző a történetet képes hihetően, tökéletesen megalkotott szereplőkkel és egy élő, lélegző, történelemmel, legendákkal és próféciákkal rendelkező világban életre kelteni, akkor engem megfogott. Ezen tovább javíthat, ha még a stílusa sem ponyva, sőt, humora egy kicsit sötét, és a feszültséget sem béna akciójelenetekkel kívánja fenntartani, hanem vagy „intellektuális” (politikai) csatározásokkal, amik csak a háttérben folynak, az olvasó számára épphogy csak érzékelhetően; vagy valami brutális háborúba kalauzol el, amit aztán filmszerűen képes is életre kelteni a lelki szemeim előtt. Eme kívánalmaimat kiszolgáló szerzők – David Gemmell, Steven Erikson, Frank Herbert, Mark Lawrence vagy éppen Robert Jordan – válnak aztán a kedvenceimmé. Az Idő Kereke sorozat első tizennégy részének végigolvasása után nem féltem, hogy csalódás lesz a lezárás, de A fény emlékezete minden várakozásomat felülmúlta.

A több helyszínen játszódó, egyszerre száznál is több szereplőt mozgató történet szálai végre összeérnek. „És eljön a pillanat, amikor minden szilánkokra hasad, mit az ember megalkotott. Ráborul az Árnyék a korok Mintájára, és az ember világa ismét magán érzi a Sötét Úr érintését. A világ nemzeteit úgy szakítják cafatokra, mint a rohadó vásznat. Semmi sem marad talpon, semmi sem kerüli el a vészt.” A világ tucatnyi országának harcosai és civil lakosai egyesült erővel vonulnak az Utolsó Csatába. A korszak négy legendás képességű hadvezére megérkezik a sötétség erőivel szemben felállított négy frontra, de az emberiség egyesített ereje még így is csak töredéke az ellenségének. A Sötét Úr megszámlálhatatlan óriási bestiából, árnybarátokból és démoni hatalmat birtokló Kitaszítottakból álló haderejéhez további mesebeli alakok – a Vad Falka, álomjárók, megrontott férfi varázstudók, hitehagyott aiel fókuszálók és még sokan mások – csatlakoznak. A helyzet eddig is kétségbeejtő volt – az acél sárrá vált, „Árnyék borult a földekre, a világ pedig elkezdett kőről kőre darabokra hullani. Az óceánok menekülni próbáltak és elnyelték a hegyeket.” –, de a Tarmon Gai’don előestéjére egyenesen kilátástalanná vált. A frontbeli hadmozdulatokat nem nélkülöző fantasyket szerető olvasók ebben a dupla kötetben mindent megtalálnak, amit csak várhatnak egy igazán epikus regénytől.

A könyv eseményei olyan szinten a maximumra vannak pörgetve, hogy az első háromszáz oldal egyetlen nap – a felvonulás napjának – történetét meséli el, és csak két-három helyszínen játszódik. A következő kilencszáz oldalon a Fény és a Sötétség erőinek többfrontos összecsapásáról olvashatunk, míg az utolsó háromszáz oldalon (egyetlen monumentális fejezetbe sűrítve) maga a vérben ázó, korlezáró, a Sátán uralmát vizionáló, brutális Utolsó Csata elevenedik meg a szemeink előtt, amiben a legegyszerűbb közemberek hősiességére, az országukat elvesztő határ menti népek halált megvető önfeláldozására – „…Haljunk meg támadás közben, úgy, hogy a kardunk a szülőföldünk felé mutat.” – éppúgy égető szükség van, mint ahogy a régi korok letűnt hőseinek visszatérésére. Ebben a részben tehát meglehetősen kevés kalandozásra jut idő, bár persze Perrin, a farkaslelkű kovácslegény az álomföldeken keresztül-kasul vezető vadászata választott testvérei (a farkasok) mészárosa után azért tartogat még szokványosabb („kardos-varázslatos” regényekben megszokott) meglepetéseket, fordulatokat is.

Az eddigi részekben tucatjával hullottak a szereplők, ami talán csak azért nem volt annyira feltűnő – mint itt –, mert a szerző(k) pótolták a hiányzókat és folyton új karaktereket szőttek bele a végtelennek tűnő történetfolyamba. „Sajnálatos módon” – nem is tudom, az idézőjel használata helyes-e itt, hiszen valóban sajnálom, hogy nem tudhatok meg már több részletet erről a világról, ami annyira hozzám nőtt az évek során – ez az utolsó rész, ami egy irtózatos vérfürdőről szól. Ebben pedig – eléggé el nem ítélhető módon – tényleg számolatlanul hullnak el a szívünknek oly kedves mesealakok. Tisztességes lezárásra már nem is nagyon futja belőlük…



Robert Jordan 2007-ben bekövetkezett halála miatt a három utolsó rész megírását – bár akkor még csak egy kötetben gondolkodtak, de egy ötezer oldalas lezáró kötet azért elég durva lett volna – Brandon Sanderson vette a kezébe, és azt kell mondanom, hogy vagy Jordan jegyzetei voltak részletekbe menően aprólékosak, vagy Sanderson végzett tökéletes munkát, de ebben a regényben hiba nincs, mint ahogy az előző két, szintén Sanderson által írt részben sem volt. Ráadásul, mivel ez a kötet minden – még élő – szereplőt felvonultat, mindenki történetét rövidre zárja, ezért bármilyen furcsa is, mégis úgy gondolom, önmagában – az előzmények ismerete nélkül is – élvezhető. Néhány utalás persze a semmibe lóg majd, de ha valaki nem akar mélyen elmerülni az Idő Kereke sorozatban, de igazi háborús fantasyt akar olvasni, nyugodtan tegyen vele egy próbát, szerintem nem bánja meg! Fantasy rajongóknak pedig természetesen kötelező olvasmány, hiszen A fény emlékezete a sorozat méltó lezárása. Az eddigi kötetek közt bizony volt egy pár, ami nem került be a kedvenc könyveim közé, de erre örökké emlékezni fogok. A legjobb fantasyk között van a helye!


A poszt az ekultura.hu-n is megjelent!

2 megjegyzés :

  1. véget ért egy remek korszak ,egyrészt vártam már ,mi is lesz a vége 16-év hosszú idő ,
    minden percét élveztem. .igazából már mindent leírtál amit érdemes volt .nem is tudom mihez kezdjek.most .
    mit is fogok olvasni /na jó van bőven ,nem kell megijedni /......
    brandon-sanderson- eddig is imádtam remek író...jól vittem tovább a megkezdet fonalat.persze voltak jegyzetek,volt egyéb segítség -akkor is remek amit írt...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Bizony hogy remek volt. :)
      Csak rövid.................

      Törlés