Ugrás a fő tartalomra

Szakurazaka Hirosi - A holnap határa







Szakurazaka Hiroshi (1970 - )
Nem hiszem, hogy sok itthoni olvasó tudna felsorolni háromnál több japán sci-fi írót, akiről legalább már HALLOTT életében. Én legalábbis tutira nem. Szakurazaka Hirosi neve pedig biztosan nem lett volna a felsoroltak közt. Valószínűnek tartom azt is, hogy ez így is maradt volna, ha abban az átkos hollywoodi álomgyárban valaki (Lehet, hogy pont az évek óta a sci-fikbe beleszerelmesedő Tom Cruise?) fel nem fedezi az 1970-ben született szerző regényét – rosszmájúan mondhatom, hogy vélhetően inkább a könyvből készült manga (képregény) változatot fedezték fel –, és el nem készíti belőle az idei év egyik színes-szagos, cukormázas látványorgiáját. Bevallom, nem láttam még a filmet – persze pótolom hamarosan –, de mivel hallottam, hogy a végét megváltoztatták, hepiendessé varázsolták, ezért szinte garantáltan nem fog tetszeni… (Update: Jobban belegondolva ezt a filmet nem lehet annyira elrontani, hogy ne tetszene...)

A kiadók általában szeretnek olyan könyveket kiadni, amikből éppen film készül – Végjáték, Leviatán ébredése – jó, ebből sorozat lesz –, Csillagainkban a hiba, Trónok harca; ismerősek? –, ezért a GABO húzása, hogy egy teljesen ismeretlen japán író könyvét piacra dobja, nem volt olyan meredek, mint elsőre gondolhatnánk, de ettől még azért mi örülhetünk neki nagyon. Szakurazakától (vagy Hirositól? Ezt sose tudom…) sajnos nem várhatunk a közeljövőben több írást, hiszen egyrészt 2008 óta nem írt semmit, maximum A holnap határának manga-változatán dolgozott, másrészt előtte sem volt túlságosan termékeny, hiszen csak két rövid kisregény jelent meg tőle.

A holnap határa a sci-fik úgynevezett katonai (militáns) alzsánerébe tokozódik be, masszív adag időutazással felturbózva. Militáns. Mennyire rosszul is hangzik az avatatlanok fülében, pedig az ide tartozó könyvek döntő hányada nem azért íródott és nem azért szeretik az olvasóik, mert a háborút dicsőítené, inkább éppen az ellenkezője az igaz. (És nem csak a sci-fi regényekre.) Sem a Végjáték vagy a Csillagközi invázió, sem John Scalzi Vének háborúja vagy Lőrinczy Judit Ingókövekje – és igen, ide írom, Dan Abnett Gaunt Szellemei-regényfolyamja sem – attól lett kiváló regény, hogy az olvasásuk után legszívesebben azonnal mennénk a legközelebbi toborzóirodába, hogy minél hamarabb fegyvert vehessünk a kezünkbe. A háború árnyoldalairól, az értelmetlen pusztításról, mészárlásról, a halálról viszont mindannyian riasztó részletességgel és érzékletesen beszámolnak. A harcoknak azonban van egy-két olyan aspektusa is, ami – véletlenül – nem negatívum. Ezek egyike az elmúlás fenyegetésének árnyékában az idegenek között kialakuló lövészárok-testvériesség, vagy éppen az önfeláldozás. Ezekről pedig egyszerre elszomorító és felemelő érzés olvasni és közben csendben hálát is lehet adni, hogy csak olvasnunk kell ilyesmikről. Én ezt szeretem főleg ebben az alzsánerben – már persze azon túl, hogy rohadtul mozgalmasak, izgalmasak is egyben. De vizsgáljuk meg most a poszt címadó regényét közelebbről.

„…Dühös vagyok a kibaszott parancsnokságra, amelyik a pofátlanul szűken mért légi támogatással akarta kiszúrni a szemünket.
A kibaszott vezérkari irodára, amelyik ezt a kalapszar haditervet kitalálta!
A kibaszott tüzérségre, amelyik lespórolta a bal szárny bombázását!
Arra a kibaszott, smucig állatra, aki képes volt itt meghalni a nyakamon!
De mindenekelőtt erre a kibaszott ellenségre, aki az életemre tör. Tessék, nesze egy kis haraggal hevített acél!”

Ha láttátok Bill Murray legendás filmjét, az Idétlen időkiget (Groundhog Day) – Vajon minden erről a regényről szóló írás meg fogja majd említeni ezt a filmet? –, amiben Murray mindig ugyan azt a kisvárosi nyári napot éli meg, könnyen el tudjátok képzelni, mennyire szar is lehet a regény főszereplőjének, a japán Anti-inváziós Sereg újoncának, a fiatal Tom Cruise-nak… illetve Kirija Keidzsinek, hogy valamiért éppen egy olyan napot kell folyton átélnie, amin meghal.


A könyv tehát egy (két) nap története többször elmesélve. Az in medias res kezdéskor még nem tudjuk, de hamar kiderül, hogy a Föld összevont seregei az iszonyúan erős (majdhogynem legyőzhetetlen) gitaik ellen folytatott harca már évtizedek óta tart, és nyoma sincs annak, hogy ez a közeljövőben megváltozzon. A gitaikkal nem lehet beszélni, ők csak harcolnak és mindenkit megölnek – tipikusan sci-fi regényekbe illő ellenségképek tehát. A néha több szereplő szemszögéből is bemutatott jelenetek miatt a könyv aprólékos, néha talán kicsit szájbarágós hatást kelt, sőt, nagyjából a feléig még logikailag sincs teljesen rendben. (Milyen béna inváziós sereg az, ami az űrből érkezve nem ott támad, ahol akar, hanem szigetről szigetre halad – most épp – Japán központja felé?) Ha bennetek is megfogalmazódnak ehhez hasonló kétségek, ne bánkódjatok, majdnem mindenre – talán egy dolog kivételével – lesz elfogadható magyarázat!

„…Egyszer csak azt vettem észre, hogy én, illetve a csapatom a harctér kellős közepén vagyunk. Nemcsak az ellenfél, hanem a mieink is felénk lövöldöztek. Hallani csupán kiáltásokat, sírást és káromkodást lehetett: – Bassza meg! Bassza meg! Bassza meg! – A szakaszparancsnok rögtön az elején meghalt. A rangidős tizedes szintén. Egy ideje nem hallottam már a támogató helikopter propellerzúgását. A rádiókapcsolat megszakadt. Az osztag szétszóródott.
Én azért maradtam életben, amikor Jonabaru telibe kapta, mert épp hasaltam.
Miközben a többiek teljes erőbedobással küzdöttek, én egy rohampáncél maradványainak rejtekében cidriztem. Az egész testet beborító rohampáncélok a méltán világhíres japán gyártmányú kompozit páncéllapból készülnek. Ha egy réteg nem lenne elég, talán kettő felfogja az ellenséges golyókat – gondoltam jobb ötlet híján.”

A pusztuló világ, az igencsak drámai helyzet, vagyis a kiindulópont tehát rendben van, a háborús kezdőjelenet és a zöldfülű csapongó, rémült gondolatai azonnal beszippantják az olvasót. Ez mihelyst megtörténik, nagyjából letehetetlen lesz a rövidke könyv – aminek egyetlen valódi hibája, hogy 224 oldalba belefért. (Hosszabban lehet, hogy unalmasabb lett volna, így legalább üresjáratnak még helye sincsen, szóval lehet, hogy ez a terjedelem mégsem hiba!) A szereplők sokasága sem fogja összezavarni az olvasót, még az ázsiai nevek ellenére sem, hiszen talán még tízen sincsenek nevesítve az egész könyvben. A két főszereplő közül a hölgy sajnos inkább csak dísz, a született harcos-istenség, aki a Föld szembenállásának szimbóluma. Az a néhány oldalas „eredettörténet”, ami róla olvasható a regényben csak arra jó, hogy felcsigázza az olvasót, hogy többet akarjon megtudni – mert egyébként jó az ő sztorija is! –, de sajnos nem fogunk többet kapni. Hiszen a reflektorfény végig – a fogalmatlan újoncból sebezhetetlen ólomkatonává váló – Keidzsi karakterfejlődésén van. És a rejtélyen persze, hogy miért is történik ez a kéretlen időutazás vele, miért ő lett a kiválasztott, és mire is lett kiválasztva?

„…Kilencvenfokos becsapódási szögnél egyetlen anyag képes megállítani: a tankok frontpáncélja. A tár húsz töltényt bír el, és amikor először meghallottam ezt a számot, azt gondoltam, hogy ha valaki a csatatéren hússzor is karnyújtásnyi távolságba került az ellenféltől, már biztos nincs az élők sorában, de ez meglepő módon nem így van.
Nekem még négy töltényem volt.
Elhasználtam tizenhatot, és talán tizenötször mellélőttem.
Vagy inkább tizenhatszor.”

A szerző stílusára nem lehet panaszunk. Rövid, velős, pattogós mondataival végig fent tartja a figyelmet. A legfurább részeknél humoros mondatait élvezet olvasni, bár néha érezni, hogy egy európai (amerikai) író máshogy fogalmazná meg a mondanivalóját. Ez lehet, hogy csak a fordítás miatt alakult így, bár nem hiszem, mert az egyébként rendben volt, és külön köszönet a szerkesztőnek, hogy a káromkodásokat sem butította le 12 karikásra! Hirtelen nem tudom ezt még példával sem alátámasztani, egyszerűen néhol volt egy ilyen érzésem. Talán nem is a mondatszerkezetekkel volt „gondom”, inkább a szereplő „keleties” gondolatai hatottak rám furcsán. Például, hogy a váratlan nehézségre – mármint, hogy nem halt meg, hanem az ágyában ébredt – a legelső gondolata, hogy na majd most legalább lesz ideje rendesen „kigyúrni magát”, és ő lesz a japán harci isten. Hát, nem tudom…


Itt egyébként van egy olyan alapvető hibája a regénynek, amit muszáj megemlítenem. A szerző szerint, ha megnézzük 100x-200x Bruce Lee-t – itt konkrétan a szuper-harcos hölgyet, a Harctéri Szukát –, akkor olyan jók leszünk, mint ő, sőt akár még jobbak is. Szerintem, ha én eljárnék harcolni tanulni AKÁRHOVÁ 200 napon keresztül – rendesen, lelkiismeretesen, mert TÉNYLEG meg akarom tanulni –, akkor se lenne belőlem még semmi. Ha 10 éven keresztül gyakorolnék, mint egy harcművész-szerzetes, akkor már lehet, hogy nagyon jó lennék, de attól még nem lennék a front legyőzhetetlen harcosa, hiszen épp az a lényeg, hogy nem egy legyőzhetetlen, előre lezsírozott koreográfiát kellett megtanulnia/kiismernie Keidzsinek, hanem minden nap máshogy történtek apró dolgok. Ha X gitait megöl, akkor megváltozik, hogy Y vagy Z ellenfele mit reagál, satöbbi. A változás pedig annál nagyobb lesz, minél jobban beleavatkozik az eseményekbe – vagyis minél több ellenfelet megöl.

A regény alapját képező felvetés tehát – szerintem – sántít kicsit, de könnyen túltettem magam rajta, olyan erős volt a kötet minden egyéb tekintetben. A vége pedig… hát, azt talán spoiler nélkül elmondható róla, hogy ritka szemét, lehúzó, amin majd háborogni ér. :) Biztos, hogy emlékezni fogtok rá évek múlva is! Sajnálom, de nem csodálkozom, hogy Hollywoodnak ilyen formában nem kellett.


Update:
Csak a poszt megírása után néztem meg, ki is volt az a megengedő szerkesztő, Csilla! :P


A kötetért köszönet a GABO kiadónak!
(Kérünk még ilyeneket!)

Megjegyzések

  1. a filmet még nem láttam -ahogy lesz egy kis időm megyek oszt adok egy kis pénz a produkciónak..
    a könyv az elmúlt 5 évben ez volt az egyetlen sci-fi amit kiolvastam nem bántam meg jól szórakoztam rajta .amit apró logikai hiba volt benne túl tudtam tenni magam rajta .100-200-300 nap alatt valaki szuper katona lesz könyves-filmes dolog nem tudom mi lenne ha azt írná hogy 5 évig ébredt ugyan arra a napra akkor az lenne a probléma hogy miért mert örült bele .
    számomra jó pont nincs benne felesleges technó blabla ,mondjuk nem is vagyok sci-fi megszállott -a fizikához,műszaki stb annyit értek hogy tudom hogy létező dolog.
    rossz pont a borító az eredeti nekem jobban tetszett-de tudom a film miatt volt ..
    szóval simán megér 1-2 estét kellemes kikapcsolodás volt.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. nekem az eredeti borító sem tetszik semennyire, és az új sem (bár csak azért, mert ez a film plakátja, és kész, semmi egyedi nincs benne). Más filmes borítók sem tetszenek, még ha egyébként szépek is... Ezen a két borítón kívül más kiadásban - tudtommal - viszont még nem létezik sehol a világon! :P

      Törlés

Megjegyzés küldése