2014. június 18., szerda

James S. A. Corey - Kalibán háborúja






Daniel Abraham és Ty Franck
A Fumax Kiadó jófejségének köszönhetően ezt a könyvüket is néhány héttel a megjelenés előtt olvashattam ki, amiért külön hatalmas köszönet illeti őket. Igaz, a júniusi nyaralásom miatt végül nem sikerült ördögi tervünk, és ezt a posztot csak a könyv kiadása után tudtam megírni. Sajnálom, de öröm az ürömben, hogy így legalább nem rohamtempóban olvastam el ezt a szép vaskos regényt, hanem öregurasan, minden fordulatát kiélvezve. Fordulatokból pedig nem volt hiány most sem…

Bőven nem múlt még el egy év sem azóta, hogy a Térség sorozat első részét, a Leviatán ébredését olvashattam. A James S. A. Corey álnév mögött megbújó szerzőpárról és a könyv világának hátteréről szóló – viszonylag – terjedelmesebb írásom ITT olvasható. Aki nem olvasta még az első részt – de tervezi –, annak azt ajánlom, most inkább álljon le, hiszen ezen írás spoileres lehet, ami nagyban ronthatja a könyvek élvezetét!

Aki vette a fáradságot és elolvasta a Leviatános posztomat, az jól tudja, hogy – több kisebb-nagyobb erénye mellett - két dolog ragadott meg igazán abban a részben. Az első rögtön a szerzők által megálmodott világ, vagyis a naprendszerbe frissen kiszabadult emberiség – csillagközi mértékkel nézve bizony pitiáner – térnyerésre irányuló törekvései és az ebből adódó politikai csatározások és konfliktusok. A több oldalra szakadt emberiség erőviszonyai közel sem voltak kiegyensúlyozottak, és a minden pillanatban kirobbanással fenyegető – talán végső – háború néhol óriási feszültséget adott a könyvnek. A másik pedig a nyomozós szál, azon belül Miller nyomozó „bogartos” karaktere, ami első ránézésre is furcsa, oda nem illőnek tűnő volt, és még sokadik ránézésre is. Egy Philip K. Dick regénybe talán nem lenne ennyire meglepő, de ebben nekem furcsa volt, hogy működött… és hogy ilyen nagyszerűen működött.

„…Nem bízom Nguyenben. Ha megindul az adatforgalom közte és a nagygyűlés bármely tagja között, tudni akarok róla.
Soren megköszörülte a torkát.
– Elnézést, asszonyom. Az imént arra utasított, hogy kémkedjek Nguyen admirális után?
– Nem, mindössze átfogó beszámolót kértem a hálózat teljes adatforgalmáról, és a Nguyen irodáját illető adatokon kívül leszarok mindent.
– Természetesen. Én értettem félre, asszonyom.”

Nos, a második részben Miller nyomozótól könnyes búcsút vehetünk, hiszen a Kalibán háborújában már nincsen krimi-szál. Pontosabban ez így nem igaz, hiszen most is folyik a hajsza egy eltűnt gyermek után, de itt már nem a nyomozáson van a hangsúly, inkább az akción (a drámán) és a kalandokon. A folyton változó politikai- és katonai-erőviszonyok azonban még az eddigieknél is jóval hangsúlyosabb szerepet kapnak. A könyvben Miller nyomozó „helyét átvevő” szereplő, az Egyesült Nemzetek tisztviselője – a „nagymama” – pedig méltó elődjéhez. Talán az ő fejezetei a legszórakoztatóbbak a könyvben, még akkor is, ha (szerintem legalábbis) ezek a részek valószínűleg nem sok rokonságot mutatnak a valósággal, a politikai-gazdasági erővonal mentén kialakuló csoportosulásokkal, a „kéz kezet mos” alapon szerveződő „szürkületi” érdekszövetségekkel. Egyszóval kicsit naiv a kép, amit lefest, de legalább szórakoztató. Ide talán be is szúrom – erről talán még nem is volt szó –, hogy a regény fejezetei a négy nézőpontkarakter között testvériesen vannak elosztva, vagyis egyszer az egyik, másszor a másik szemén keresztül leszünk az események részesei. A gátlástalan mega-társasággal szembe helyezkedő „fő-jófej” karakter, Holden, a Rocinante moralizáló kapitánya persze most sem hiányozhat. Csendes eltüntetéséhez úgy tűnik az sem volt elég, hogy kirobbantott egy több pólusú űrháborút… nem mintha lenne vele valami nagy problémám – vagy egy pillanatig is azt hittem volna, hogy az élete veszélybe kerül (igaz, Holdenről sem hittem ezt…) –, csak kicsit furcsállom, hogy a szerzők ilyen kesztyűs kézzel bántak ezzel a tipikusan boxzsáknak való karakterrel.

„…Kizárólag a Földön – ahol az étel magától megtermett, ahol a levegő csak mindenféle gondozatlan növények mellékterméke volt, ahol bőségesen rendelkezésre álltak a nyersanyagforrások –, csak itt volt elképzelhető, hogy valaki úgy döntsön, semmit sem csinál. Elegendő felesleget termeltek azok, akik szükségét érezték a munkának, hogy jusson belőle a többieknek is. Immár nem a gazdagok és nincstelenek világa volt ez, hanem az elkötelezetteké és a közönyöseké.”

Ha már kiolvastad az első részt és (hozzám hasonlóan) remegve vártad – a lezárás miatt biztosra véve –, hogy a zombi-fertőzött Vénusszal meggyűlik végre a törékeny emberiség baja és kitör egy epikus, fajok közti háború… el kell, hogy keserítselek. Nem hogy a háború nem tör ki még most sem, de még a kedvesnek nem igazán mondható barátainkból sem sok szerepel, ráadásul akkor is csak módjával. A Kalibán háborúja a vezetők „gonoszságáról”, keményfejűségéről, a profitéhségről szól inkább, mint a zombikról. Nincs ezzel semmi baj, egyszerűen csak annyi történt, hogy azt hittem, ez a rész stílust vált és űropera helyett a „keményvonalas” katonai/háborús sci-fik sorába fog inkább beilleni. Végül nem így történt – még akkor sem, ha az egyik fő karakter egy szuper-katona és űrcsata épp úgy van benne, mint „szárazföldi” összecsapás –, de azt azért meg kell mondjam, a második rész így is mozgalmasabb, akciódúsabb lett, mint az első rész. (Hopp, még jó hogy eszembe jutott: A valamit valamiért elve alapján viszont a könyv horror-faktora erősen lecsökkent.)

„…háborús héja volt. Az a fajta kamasz fiú, aki még mindig úgy gondolta, hogy bármilyen probléma megoldható azzal, ha elég sokszor belelő. Minden cselekedete körülbelül annyira tűnt kifinomultnak, mint egy térdkalácsra rácsapott ólomcső…”

Összességében a két rész nagyjából ugyan annyira – gyengébbek kedvéért: nagyon – tetszett, igaz, mindkettő más okok (stílusjegyek) miatt. Ami szerencsére nem változott és megmaradt végig, az az írópáros könnyed, olvasmányos, időként kifejezetten sziporkázó prózája volt. Az Abaddon kapuja pedig remélhetőleg ősszel/télen már a hazai polcokon is ott lehat majd! A második rész lezárása után pedig már biztosra vehető (…he-he-he…), hogy megérkezik a mindent eltörlő zombi-veszedelem a Vénuszról, de hogy abban sem „unalmas” (Macskaköröm, hiszen én ezeket kifejezetten nem unom egyébként…) hadmozdulatokról fogunk majd olvasni, hanem Holden kapitányt és kicsiny csapatát követhetjük végig a civilizációnk majdnem-összeomlásának pokol-kapujáig, az szintén borítékolható. Én ott leszek velük, örömmel!

4 megjegyzés :

  1. Talán ez a kedvenc részem a sorozatban. A harmadik is egész jó, de a Cibola Burn nekem hatalmas csalódás volt. (Többször félbe is akartam hagyni.)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Irigyellek, hogy már ott tartasz (még ha nem is jött be a negyedik rész már). Mi lett benne rosszabb?

      Törlés
  2. Leginkább az volt a gondom, hogy nagyon önismétlővé vált a sorozat. Ez valamilyen szinten eddig is jelen volt, csak pár jó karakter és a politikai játszmák mégis elvitték a történetet a hátukon. Na, most nem voltak ilyenek. Izgalmas tud az lenni, ha a szereplők mindenféle halásos veszedelembe kerülnek és az utolsó pillanatban csodálatos módon megmenekünek, de nagyon hamar elveszíti a súlyát a dolog. Amikor a legutóbbi regényt olvastam éppen ezért már nem is izgultam senki miatt.
    Konkrétumokat sajnos nem tudok írni a spoiler-ek miatt, de egy-két elég nagy hülyeség is volt a történetben, aminél azért jobb ötletekre számítottam ettől a szerzőpárostól.
    Azért ne hidd azt, hogy olyan nagyon rossz a Cibola Burn, inkább csak a sorozat többi részéhez képest az.

    VálaszTörlés