2014. május 27., kedd

Arthur C. Clarke & Michael Paul Kube-McDowell – Tűzszünet I-II.




Arthur C. Clarke (1917.12.16 - 2008.03.19)
A Metropolis Media legújabb – két különálló részben, Ravasz és Béklyó címen megjelenő – Arthur C. Clarke kötete a Michael P. Kube-McDowellel 1999-ben közösen írt Tűzszünet című sci-fi / politikai-thriller. A két szerző közül a már életében klasszikussá vált Clarke talán nem szorul különösebb bemutatásra, de a páros másik tagja ennyire messze nem híres. Az 1954-ben született amerikai író 1985-2002 között alkotott, ez után felhagyott mesterségével. Tizenhét év alatt így is több mint egy tucat regényt írt, amik közül magyarul eddig csak egy Star Wars-trilógia és az Isaac Asimov Robotváros-univerzumában játszódó Odüsszeia volt olvasható. A – Tűzszüneten kívüli – legfontosabb írásműveit, a ’80-as évek közepétől megjelenő The Trigon Disunity trilógiát (Philip K. Dick- és Locus-díj jelölés) és az 1990-es The Quiet Pools-t (HUGO-díj jelölés) azonban még nem adták ki idehaza.

Michael P. Kube-McDowell (1954- )
A Tűzszünet valahol a XXI. század derekán játszódik. A Föld népessége a mostanit éppen csak egy kicsit meghaladó technikai szinten él. A minket is aggasztó mindennapi problémák – bűnözés, globális felmelegedés, satöbbi – bűvkörében. Ekkor egy csapat fizikus a semmiből, véletlenül olyan szerkezetet találnak fel, aminek jelentősége mellett talán még az atomenergia felfedezése is elhalványul. Gépezetük papírnehezékké változtatja a fegyvereket – helyesebben a beléjük való tölteteket –, ezzel egy csapásra a nemzetek békés együttélésének kora kézzel fogható közelségbe kerül. De vajon mindenki szerint pozitív ez a találmány valamint az a jövő, ami így elérhetővé válik?

A válasz nem igazán meglepő módon: közel sem örül mindenki. A tudósokat is megdöbbenti, mennyi buktató nehezíti a humánusabb, erőszak nélküli jövő elérésére tett törekvéseiket. Kicsit talán túlzott szerzői optimizmusról (és patriotizmusról) árulkodva – a tudósokat az amerikai politikai elit is lelkesen támogatja és a katonai vezetés sem akadékoskodik túlságosan a leszerelés ellen. Amerikában azonban az átlagember nem igazán örül annak, ha valaki csorbítani szándékozik az Alkotmányban rögzített szabadságjogait, még akkor sem, ha azt az ő érdekei védelmében tenné. A világ legjobban felfegyverkezett nemzetének lakossági haragjával szemben még maga az amerikai kormány is szinte tehetetlen.

"...Tökéletesen igaz, hogy néhány férfi közülük... meg persze néhány nő is... bele van zúgva az erőbe. Nagy harci gépek, gyorsak, mennydörgő hangok, a pusztítás képessége. Jó hecc. Az ember bálványozhatja a háborús gépezetet anélkül, hogy egyszer is vért látna."

Bár a Tűzszünet (Trigger) eredetileg egy kötet – kivéve Japánban és Franciaországban –, de azon a ponton, ahol a magyar kiadást kettévették, egy valóban nagy tartalmi törés is felfedezhető. Amíg a Ravasz egy Feltaláló-a-Világ-ellen-stílusú általános sci-fi tematika, érdekes tudományos tényekkel (főként a kémia és fizika témaköréből), kísérletekkel, amikből mindent megtudhatunk a különböző robbanóanyagokról, katalizátorokról, lőszerekről, kézifegyverekről és egyéb hadászati anyagokról. Igazi fiús téma, nem vitás, ráadásul izgalmasan, érdekfeszítően megírva. A könyv technikai szlengje a kezdő sci-fi olvasókat sem teszi próbára. A szereplők elég kidolgozatlanok, másodhegedűsök csupán a történet mellett, de szerintem nem is igen fogjuk igényelni a behatóbb ismerkedést.


A jóval rövidebb Béklyó ezzel szemben szakít az eddigre megkedvelt laborjelenetekkel, és a szereplőktől is még inkább eltávolodik. A tudományos és technikai részek is sokkal kevesebb súlyt képviselnek benne. Amennyiben magában is értelmezhető lenne a kötet, a sci-fi jelzőt is üggyel-bajjal lehetne csak ráhúzni. A természettudományok helyét a politika veszi át. A szabad fegyvertartásért lobbizó különböző csoportokról, a milíciákról és polgárőrségekről kapunk átfogó képet. A szervezetek felépítése, a tagok gondolkodásmódja vagy a polgári engedetlenségi módszereik sajnos messze nem annyira érdekfeszítőek, mint a könyv első része.

"...nem ok nélkül tanítjuk a katonákat, hogy szeressék a fegyverüket [...]. Mindig is úgy gondoltam, hogy ha ma átkovácsolod ekevassá a kardokat, azt fogod látni, hogy holnap mindenki ekevasakkal harcol. Ennyi erővel meg is lehet tartani a kardot, különösen, ha már jól tudod forgatni."

A regény második részét szinte csak két – meglepően nagy vonalakban – kidolgozott téma ment meg az unalomtól. Az első, hogy sehol nem részrehajló (bár az mindenképpen igaz, hogy a fegyverpárti szereplők mindegyike tősgyökeres redneck-klisé karikatúra), és sikeresen világítja meg a másik oldal – a fegyverükért a végsőkig küzdők – nézőpontját is. A lőfegyverek „halála” ugyanis nem jelenti automatikusan az erőszak csökkenését, sőt. A másik pedig, hogy megfigyelhetjük, hogy a gyújtóanyagokat nélkülöző fegyveres erőszakszervezetek kéretlenül végbemenő mesterséges evolúciója milyen új/régi technikákon alapuló alternatív eszközöket hoz létre, így alapjaiban (és azonnal) megváltoztatva a jövőbeni háborúk menetét és a globális erőviszonyokat szintén.

Bár a tudósok több száz oldalon keresztül valóban keményen küzdenek eszközük elterjesztéséért és a nehézségek legyőzésén, de a regény valahogy még így sem tűnik túlságosan reálisnak. Nem elsődlegesen a persze magában is utópisztikusnak tűnő eszköz miatt, hanem az amerikai kormány – ez egy thrillerben főleg elképzelhetetlen! – segítőkészsége és a világ többi vezető hatalmainak teljesen elmaradt reakciói miatt.

Kiknek ajánlom:
– A politikai felhangú társadalmi üzeneteket hordozó könyveket kedvelőknek;
– Arthur C. Clarke rajongóinak;
– akiket érdekel, hogy egy lőfegyverek nélküli világ a földi paradicsomot jelenti-e, vagy még a mostani állapotoknál is sokkal rosszabb viszonyokat hozna;
– akik szeretik, ha egy könyvben nincs egy gonosz főellenség kiemelve, hiszen az emberiség önmaga legnagyobb ellenfele.

A poszt a Fantazmo.hu-n is megjelent!

1 megjegyzés :

  1. Erről a könyvről Ray Bradbury: Egy darab fa című írása jutott az eszembe.

    VálaszTörlés