2014. április 17., csütörtök

Kim Stanley Robinson - 2312





Kim Stanley Robinson (1952 - )
2014 előtt három Kim Stanley Robinson kötet jelent meg hazánkban, amik közül eddig egyedül a – minimum – zseniális A rizs és a só évei címűt volt szerencsém elolvasni. A másik két kötet – a Vörös Mars és az Árral szemben – el nem olvasására remek mentségem van! Azok egy-egy trilógia első részei, amiknek a folytatására eddig hiába vártunk – az eredeti kiadóktól valószínűleg sosem kapjuk ezeket kézhez, főleg mivel az egyikük már meg is szűnt –, de mivel az Agave az előzetes tervek szerint (nagyon helyesen) életmű-kiadásban gondolkozik, ezért talán majd azokat is elolvashatjuk egyszer, bár a szerzőnek ezekon kívül is rengeteg érdekesnek tűnő műve jelent már meg.

A hithű buddhista Kim Stanley Robinson – aki egyébként az irodalom doktora – könyvei ugyanis megérdemlik az olvasók maximális figyelmét. Nem is feltétlenül azért, mert a szerző regényei általában a zsáner egy-két rangosabb díját – HUGO-, Nebula-, Locus-, John W. Campbell-, World Fantasy-díj – rendre elnyeri, hanem azért is, mert a szerző képes olyan pluszt nyújtani, amire sokan mások egyszerűen képtelenek. Konkrétan arra gondolok, hogy bár se az A rizs…, se a 2312 nem tekinthető igazán könnyű olvasmánynak – és akkor bizony roppant finom és nőies voltam –, de Robinson intellektusa – igazából nyugodtan kimondható: szellemi fölénye –, vallási, kulturális, geopolitikai, társadalmi és lenyűgözően szerteágazó tudományos tájékozottsága párját ritkítja. Ez a tudás kombinálva egy művelt irodalmár stílusával, választékos szóhasználatával és a vággyal, hogy a sokszor csak pongyolának tartott zsáner kereteiből sikeresen kitörjön, olyan egyéni elegyet képez, ami mellett szó nélkül elmenni egyszerűen nem lehet.


A napokban olvastam egy friss interjút, amit a szerzővel készített egy netes oldal, amiben a kedvenc (vagy a legkevésbé szeretett?) sci-fi tematikája iránt érdeklődtek. A válasz egyrészt meglepetés volt, másrészt a naivitásomra is fényt derített – nem is értem, miért gondoltam máshogy –, miszerint bár alapvetően minden művet kedvel, ami sci-fi, de legkevésbé az űroperákat szereti (és a szingularitás túlzott dicsőítését). [Nekem egyébként az űroperák a kedvenceim, szóval…] Szerinte a szingularitás csak a történelmi felelősség feladása, míg az űroperák egyszerűen nem mutatnak elég realisztikus jövőképet. Ez a két félmondat remekül jellemezheti a 2312-t is. Ha űrcsatákra és akciójelenetekre, lézerkardokra és a fizika törvényeit meghazudtoló / figyelmen kívül hagyó űrutazásra vágysz, akkor sajnos valószínűleg nem ez lesz a Te könyved.

„…Thomas Carlyle Francia forradalmán mindig érdemes elmerengeni.
[…]
– Mi az ő elmélete, dióhéjban?
– Hogy az emberek ostobák és gonoszak, különösen a franciák, és mindig elcsábítja őket a hatalom és az elmebaj, tehát szerencsések, ha bármilyen társadalmi rendet el tudnak érni, de minél keményebbet, annál jobb.
– Rendben, akkor mi a szintézis?
– Hogy a legjobb önérdek az univerzális jólét. Az emberek ostobák és bolondok, de bizonyos dolgokra eléggé vágynak ahhoz, hogy megdolgozzanak értük. Amikor az önérdeket teljesen izomorfnak látják az általános jóléttel, a rossz emberek is mindent elkövetnek az általános jólétért.
– Akár forradalmat is csinálnak.
– Igen.”

Az űrbe kirajzott emberiség javában veszi birtokába éppen a naprendszer jelentősebb méretű objektumait (bolygók, holdak, aszteroidák, jégsziklák), de az űrben, a jobbára lakatlan területeken alkalmazott terraformálási módszerek nem alkalmasak arra, hogy a Föld összeomlóban lévő ökoszisztémáját a segítségükkel meg tudnák menteni. Az űrbe „menekült” védtelen űrlakók és a Földön maradt szerencsétlen „cserbenhagyottak” közt a viszony egyre feszültebbé válik. A Merkúr egyik vezetőjének halála után annak unokája és egy vénuszi kerül a világok jövőjéről döntő események középpontjába.

Robinson első szándéka szerint a társadalmi- és környezetvédelmi-problémák alatt nyögő Föld történetét akarta csak megírni – két szerelmes transzhumán szemszögéből –, de a kiadó kérte, hogy bővítse ki a regény perspektíváját és mutassa be az egész naprendszert meghatározó tényezőket, eseményeket is. Emiatt az egyszerű kérés miatt nem tudok a könyvről néhány szóban rövid véleményt alkotni. A regény ugyanis fejezetről-fejezetre folyton változik.

Az alaptörténet (általában) a szereplők nevével jelzett fejezetekben halad előre – természetesen ezekből van a legtöbb –, de igazán mozgalmasnak ezeket a részeket sem nevezném. Ellenben az olvasás közben sokszor kedvet kaptam Beethovent hallgatni – nagy mennyiségben –, a szereplőkkel együtt füttykoncertet adni, madár DNS-t beültetni az agyamba, a Szaturnusz gyűrűin szörfözni, a Merkúron a napimádók szektájához csatlakozni, a testemből abramovicsokat készíteni, a Titánon kutatásokat végezni, a Marson új városokat emelni, idegen baktériumokat fogyasztani, férfiként szülni, nőként megtermékenyíteni. Aztán hatalmas, aszteroidákból kifaragott és különböző flóráknak és faunáknak otthont adó (vagy épp egyenesen szex-) terráriumokban repkedni bolygóról-bolygóra szinte cél nélkül, godsworthyket állítani a leglehetetlenebb helyeken szerte a naprendszerben, macskaként dorombolni, gépi intelligenciát kapcsolni az agyamhoz, egy méteresre összemenni, három méteresre megnőni, farkasokkal együtt vadászni… több száz évig élni. Ezek a részek leginkább varázslatos hangulatukkal, költészetükkel bilincselik az oldalak elé az erre fogékony olvasókat, nem a csavaros történettel. [A kedvenc képem, mikor a lassan forgó Merkúron a halálos napfelkelte előtt néhány lépéssel sétálnak a napjárók körbe az egész bolygón. …meg az, amikor belefutnak a felszínt elárasztó napsugarak vakító ragyogásába. …és amikor leengedik az űrből a buborékba zárt vadállatok hordáját… meg a vízbe merült New-York… egyszóval telis-tele van emlékezetes jelenetekkel a könyv.] Ez a rész tehát maximálisan rendben van, annyi a lényeg, hogy azt (és úgy) fogadjuk el, amit adni akar, és ne olyat kérjünk rajta számon, amiről nem kíván szólni.

A magasröptű párbeszédek – például mikor apró szemantikai problémákon vitatkoznak – viszont sokszor nehezen követhetők, hovatovább értelmező kéziszótár nélkül megfejthetetlenek, ezért ennek a műnek az élvezetéhez bizony némi intelligencia és műveltség is melegen ajánlott, nem is olyan kevés. [És ezzel még véletlenül sem akarom azt a látszatot kelteni, hogy én minden beszélgetésnél felfogtam az adott társalgás számos utalását, megértettem minden rejtett fordulatot vagy észrevettem minden allegorikus példát benne. Nem, ez bizony elég távol állna az igazságtól!]

„...Körülbelül egy órával hajnal előtt meghallotta az üvöltésüket maga előtt. A hajnali kórusét. A farkasok üvölteni szoktak a felkelő Vénusz látványára, mert tudják, hogy nem sokkal utána felkel a nap is. Swan látta, hogy mire üvöltenek, de az Orionhoz képest való helyzetéből tudta, hogy az nem a Vénusz, hanem a Szíriusz. A farkasokat ismét bolonddá tették; a pawnee indiánok pont emiatt nevezték el a Szíriuszt úgy, hogy Ő-Aki-Becsapja-A-Farkasokat. Amikor körülbelül fél óra múlva a Vénusz is felkelt, csak egyetlen zavart négylábú asztronómus emelte fel ismét a hangját, hogy kiüvöltse magából, hogy valami nincs rendben. Swan nevetett, amikor meghallotta. Most már más, nyugatabbra lévő farkasok is átveszik majd a hajnali üvöltést. Észak-Amerikában hosszú ideig létezett egy üvöltő farkasokból álló terminátorzóna hajnalonként, amely végigfutott az egész kontinensen nyugat felé, a napfelkeltével együtt.”

A fejezetek másik típusa – ezek hivatottak kitágítani a történet perspektíváját – a Kivonatok, amik se eleje, se vége mondattöredékek, jobb esetben rövid, kiragadott szemelvények egyazon tematika köré építve. Témájukat tekintve szerteágazóak. Két Kivonatok-fejezet között kapcsolat nincsen – vagy csak nem jöttem rá, mi az. Helytelen szóhasználattal élve minőségük – hiszen milyen minősége lehet egy félmondatnak? – ingadozó. A hosszabb kivonatok, amik egy témát jobban körbejárnak – például, hogy hogyan alakítsunk ki egy aszteroidában önfenntartó biomot – a könyv jó részei közé tartoznak, hiszen tudományosan megalapozottak, az egész színtiszta science, semmi fiction. Mindazonáltal ezek a részek olyan egyszerűen vannak elmagyarázva, hogy az olvasó úgy érzi, hogy ő is simán megbírózna a feladattal, csak egy aszteroida kellene hozzá. A rövidebb szemelvények viszont hiába tartalmaztak adatokat erről-arról a témáról, engem inkább kizökkentettek, mint hogy igazából értékelni tudtam volna őket.
 
A következő fejezettípus a Listák, ami – nevéből is adódóan – egy rövid felsorolás mindenfajta magyarázat nélkül változatos témákban. Betegségek, állatok, bakancslista, kráternevek, satöbbi. Fogalmam sincs ezek miért kelletttek, látszólag semmihez nem kapcsolódtak a regényben – illetve csak érintőlegesen, ha nagyon akarom, bele tudnám magyarázni. Majd világosítson fel egy nálam okosabb nyugodtan!

A Kvantumséta két (illetve több) gépi értelem beszélgetésének átirata. Semmi központozás, írásjel vagy sortörés nem segíti a csapongó intelligenciák társalgásának megértését – talán a kettő vagy három space karakter a beszélgető felek váltása közt egy kis mankónak fogható fel –, pedig a történet szempontjából igencsak jelentős események vannak ide eldugva. Szóval gatyát felkötni! [Csak eszembe jutott egy minap esett baráti beszélgetésem az olvasás és a gyorsolvasás témakörében. Állítólag a gyorsolvasók a szöveg x %-át (jó sokat, csak nem akarok hülyeséget írni) képesek azonnal, egy pillantás alatt felfogni. Kíváncsi lennék, hogy a Kvantumséta-teszten mit produkálnának…]

Az utolsó típusa a fejezeteknek egy helyszín (általában egy égitest) nevét viselik. Jellemzően azét, ahová a szereplők hamarosan megérkeznek. A néhány oldalas, csillagászati érdekességeket, tényeket tartalmazó mini-fejezetek voltak a személyes kedvenceim. Ezek a tudományos részek jobban tetszettek, mint maga a központ rész, amire a poszt elején azt írtam, sok helyütt varázslatos. Ezek a gyönyörű leíró képeket használó részek viszont maguk voltak a tudományba oltott művészet. Lírai hard sci-fi.

„…Ezen az istenverte Földön a felgyűlt hagyományok, törvények és szokások sokkal fojtogatóbbak voltak bármilyen fűzőnél; az embereket az elméjük fogta le, adott rájuk kényszerzubbonyt, kényszerítette őket arra, hogy ugyanolyan nevetségesen betokosodott szokások szerint éljenek, mint mindenki más. Itt vannak, az egyetlen bolygófelszínen, amelyen szabadon sétálhat az ember, meztelenül a szél és a nap alatt, erre, amikor választhatnak, dobozokban ülnek és még kisebb dobozokat bámulnak, éppen úgy, mintha nem lenne választásuk – mintha egy űrállomáson lennének – mintha a ketrecbe zárt évszázadok régi csúf napjai soha nem múltak volna el. Esténként még csak fel sem néztek a csillagokra. Miközben Swan közöttük sétált, látta, hogy ez így van. Ez persze logikus, mert ha olyan emberek lennének, akiket érdekelnek a csillagok, akkor nem lennének még mindig itt. Ott, felettük állt az Orion ferdén, „a leggyönyörűbb dolog, amelyet valaha bármelyikünk látni fog a világon, szétterülve az égbolton, mint egy igazi isten, akiben muszáj hinni egy kicsit”. De senki fel sem nézett.”

A 2312 tehát egy nagyszerű, talán egyenesen látnoki könyv, ami több réteggel is rendelkezik – hiszen nem beszéltem például a benne található allegóriákról egyáltalán és a gazdasági, társadalmi nehézségek megoldásának lehetőségéről sem, pedig ez egy fontos és igen jól elmagyarázott része a könyvnek (mint ahogy nem beszéltem a szereplőkről, érzelmeikről, a karakterfejlődésről sem...) –, ám egyértelműen nem való mindenkinek. [Én például a szereplőket nem kedveltem meg egyáltalán, főleg Swant.] Mindenfajta nehézség nélkül megértem a Nebula-díját éppúgy, mint a KSR többi regényétől elmaradó értékeléseket. Én várom a következő Agavés Robinson művet! (A Shamannal simán ki is egyeznék.)

23 megjegyzés :

  1. Én éppen most (illetve már hetek óta) olvasom, és elképesztő módon szenvedek. :)
    Értem én azt, hogy mit is akart és miért is így akarta az író, de a regény tálalása így egy kicsit félrement a kiadó részéről szerintem (ezt nem bántásból írom, nagyon kedvelem, amit és ahogy csinálnak). Bár elképzelhető, hogy akkor jóval kevesebben veszik meg, valahogy meg kellett alapozni üzleti szempontból is Robinson újra itthon.

    Ugyanakkor egyet kell értsek veled, nekem is a kedvenceim voltak és nagyon élveztem a fő történettől elkülönülő, a tiszta fiction részeket (bolygók, sőt a kivonatok is). Viszont nem erre számítottam a regénytől, és pl. a többek által ilyen-olyan fórumokon nagyon dicsért a Merkúr szervizalagútjaiban tett sétát borzasztóan untam. És az is sokat elmond, hogy közben már két másik könyvet is elolvastam.

    Szóval én annyira nem vagyok kíváncsi több Robinsonra, de majd meglátjuk, hogy mit adnak még ki, hátha azok közelebb állnak majd az én ízlésemhez is.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A rizst mindenképp olvasd el, ha kimaradt. Abban a történet is olyan, hogy eldobtam az agyam.
      Itt nekem is a lenyűgöző fantáziájú és csodaszépen megírt sci-fi részek voltak a kedvenceim, nem is a sztori maga (hogy ezeket a poszthumánokat ne is mondjam...), aminek a megoldását olvasás nélkül is borítékolni tudtam volna szinte.
      (Sose olvasok tartalmat), szóval engem is meglepett a könyv, mikor belekezdtem, méghozzá durván. Azt hittem, jóval Föld-közelibb lesz és a környezetünk (az időjárás, felmelegedés és társai) tönkremenése ellen folytatott végső harcról fog szólni. Aztán persze arról IS szólt, csak sokkal tágabb keretek között és nagyobb távlatokból.
      Nekem is birkózni kellett vele néhol, de megérte mindenképp. (Megszerzek pár Beethoven albumot is az tuti!) :D

      Törlés
  2. Akkor végül is nagyjából egyetértünk, és azt mindenképp elérted az írásoddal, hogy be fogom fejezni, pedig már többször megfordult a fejemben, hogy hagyom a francba. :)
    Olvasás közben egyébként én is hallgattam egy kis Beethovent. :)
    A "rizses" ajánlást köszi, lehet, hogy próbát teszek vele majd.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kitartást. Ha rájössz, hogy a listák micsodák, oszd meg nyugodtan. ;)

      Törlés
    2. A listák szerintem ugyanúgy a mesterséges intelligenciák cuccai, mint a kvantumséták, mintha azt szedegetnék össze, hogy mit tudnak a világról és mire lehet szükség egy humán mintán alapuló kvabus-közösségben (az is sejthető a könyv vége alapján, hogy melyik ez a közösség). Nekem ezt erősíti, hogy a listák 'stílusa' nagyon hasonló a kvantumsétákéhoz + az utolsó lista utolsó mondata az, hogy "ez minden, amire szükségünk van".

      Törlés
    3. Ez jó megfejtésnek tűnik, valószínűleg igazad lesz. Köszi!

      Törlés
    4. Köszi a megfejtést, már ennek ismeretében olvastam, és valószínűleg igazad van. Így szerintem a kivonatok is ehhez a közösséghez kapcsolhatók, nem? Egyébként melyik közösség sejthető ki véleményed szerint a könyv vége alapján?

      Törlés
    5. Mire gondolsz? Hogy kik csinálták az emberi MI-ket? Vagy hogy kik írták a listákat?

      Törlés
    6. Arra, amit itt fentebb sepi írt:
      "mire lehet szükség egy humán mintán alapuló kvabus-közösségben (az is sejthető a könyv vége alapján, hogy melyik ez a közösség)"

      Törlés
    7. :)
      Az a baj, hogy az ilyen "olvass a sorok között" típusú dolgokban gyenge vagyok. Illetve lenne ötletem, csak kíváncsi vagyok annak a véleményére is, aki úgy érzi, hogy ezt már megfejtette.

      Törlés
    8. Ez spoiler nélkül nem fog menni, szóval spoiler jön :D






      A könyv végén a hőzöngő kvabunoidokat ugye kilövik egy egyébként lakható aszteroidán (mert kiirtani őket durva lenne), és asszem dumálnak is róla, hogy ők ott valahogy be fognak rendezkedni és még az is lehet, hogy egyszer visszajönnek és akkor az emberiségnek szembe kell néznie velük. Szerintem vagy erre a berendezkedésre vonatkoznak a listák/kivonatok, de én is csak spekulálok.

      Törlés
    9. Igen, ez mondjuk tényleg adja magát. Köszi! :)

      Törlés
  3. Hát elolvasva a könyvet,elég vegyes érzéseim vannak. A világ,amit az író megálmodott,megjósolt,az tényleg nagyon egyedi,és simán elképzelhetőnek tartom,hogy a világ a 300 év múlva hasonló lesz. Viszont a történet és a karakterek azok kifejezetten gyengék voltak,leginkább a történet,ami sablonos, az epilógus pedig meglehetősen cukormázas,szappanoperás. Ezt a könyvet,ha úgy értelmezem,mint egy hosszan leírt elméletet arról,hogy milyen lehet a világ 300 év múlva,akkor tudom értékelni mondjuk 7/10 pontra.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én is annyit adtam neki a molyon. De azért érezni benne - az íróban - a potenciált, nem? A történetet és a szereplôket figyelmen kívül hagyva - igaz, ennek i rendben kellene lennie egy regényben -, ...látnoki vízió az egész. A narráció is csodálatos.

      Törlés
    2. Persze,potenciál van a szerzőben,nem is kevés. Ha mondjuk a következő regényeiben a "látnoki képesség" mellé még összedob egy jó sztorit érdekes,többdimenziós karakterekkel,akkor lesz még néhány Robinson kötet a könyvespolcomon.

      Törlés
    3. A rizst neked is tudom ajanlani, ha jo sztorit es erdekes karaktereket keresel. :)

      Törlés
  4. Felírtam a listámra (ami folyamatosan csak duzzad),mert utána olvasva érdekesnek tűnik.

    VálaszTörlés
  5. Elolvastam, és örülök neki. A vége sokkal jobban tetszett, és köszi a lelkesítést, az is hozzájárult, hogy folytassam. Nagyon szép pillanatai vannak a történetnek, szinte más szépirodalmi igényességgel megírt regény. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én is örülök, hogy végül sikerült elolvasni. :) Eléggé embert próbáló a könyv, ezt belátom én is. :P

      Törlés
  6. Én kockának éreztem a torkomban, alig ment le. A könyv stílusában, irodalmi nyelvezetében zseniális, de szó szerint nagyon nehéz mű. A könyv szép kivitelű, tetszett a fogása, és szerintem nagyon jó lett a borítója. Swan nekem sem lett a kedvencem, de azt éreztem, hogy a szereplők nem is ezért vannak a könyvben. Egy mögöttes érzésem szerint a világ bemutatása volt a legnagyobb cél: ez vár rátok emberek! Hangulatban tényleg volt nem is egy élményszerű, és szép. Nem tudom a többi könyve milyen, de ez nagyon súlyos volt, de azért örülök, hogy kitartottam és elolvastam. Megpróbálom a többit is.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A Rizs és só éveit ajánlom neked is (a többi könyvét még nem olvastam én sem, hiszen egyiknek sem jelent meg a lezárása), az elképesztően ötletes és élvezetes - ráadásul kicsit könnyedebb is.

      Törlés