Richard Stark - Nem futhatsz örökké

Richard Stark (1933.06.12 - 2008.12.31)

Úgy tűnik, ha nem fantasztikus könyvet (vagy westernt) olvasok véletlenül, akkor Richard Stark – ő ugyebár Donald E. Westlake írói álneve – egyik Parker-krimijét. Nos, ez nem csak így tűnik, hanem ez a nagy büdös igazság. :)

Rövid időn belül már a negyedik Stark-könyvet fogyasztottam el. A Nem futhatsz örökké a Parker-sorozat 22-ik része – a 24-ből. Magyarul persze nem mind jelent meg. A klasszikus Visszavágón kívül még az Agave Könyvkiadó kiadott egy kötetben két részt, mostanában pedig a Sorozat Könyvek Kiadó próbálkozik az elnyűhetetlen gengszter kalandjainak gondozásával. Ők eddig három részt jelentettek meg, de még véletlenül sem a sorozat régebbi (állítólag sokkal jobb) részei közül, hanem a 19-ik és a 21-ik részt. A 21-es még érthető is az aktuális Jason Staham-féle filmfeldolgozás miatt, de hogy nem sorban jönnek a részek – és hogy kimaradt a 20-ik kötet –, az azért kicsit furcsa. Szerencsére nem nagy a probléma, hiszen a részek közt sok összefüggés általában nincs, mindegyik önmagában is teljesen élvezhető. (...és két bekezdés múlva mindjárt meg is cáfolom magam.)

Ebben a részben Parker egy pénzszállító autókonvojt akar kirabolni néhány társával, de a vérprofi bűnözők után már valaki szaglászik és egy fejvadász is a nyomukba ered. Ezen kívül a balhét lezsírozó banki alkalmazottra – és ismerőseire – még véletlenül sem illik a profi jelző. Olyan naiv amatőrök inkább, akik miatt a tapasztalt bűnözők le szoktak bukni, ezért Parkeréknek még őket is folyamatosan figyelniük kell. A rajtaütés a gondos előkészületek mellett sem a tervek szerint sikerül.

Richard Stark könyvei vékonyak, sűrűn tagolva rövid fejezetekre, pörgősek és letehetetlenek. Szinte az egész szöveg végig párbeszéd, sehol egy felesleges szószaporítás. Ezért (is) szeretem őket nagyon. De ennél a résznél azért volt pár problémám.

Parker igazi kemény-legény, most is profibb a profinál, de már kicsit eljárt felette az idő. A Visszavágóban rendezett irtóhadjárathoz képest most összesen egy hullát írhatunk a számlájára, igaz, azt már az első oldalon. Nem a vért keveslem – egyébként abból sincs sok egyáltalán –, hanem a következetességet. Eddig ha valaki Parkerrel szembe helyezkedett, az meghalt – ennyire egyszerű volt. Ha el akart érni valamit, akkor fegyverrel kényszerítette együttműködésre kiszemelt áldozatát még akkor is, ha csak egy egyszerű járókelő volt. Most összesen egyszer verbálisan megfenyegetett egy nőt (vagy kétszer). Azért ez elég nagy jellembeli változás, aminek annyira nem örültem, még ha ugye pozitív is, hiszen minden előjel nélkül jött. (Sőt, ami még nagyobb bajom, hogy sajnos az eddig jellemző noir-os hangulatot sem éreztem sehol.)

Másik, hogy a történet maga sem volt valami nagyon izgalmas. A rablás előkészülete, a tervezés elvitte a könyv kétharmadát, aztán a rablás – egy hosszú fejezet össze-vissza ugrálva az összes szereplő között – pillanatok alatt lezajlott, majd lapulás a könyv végéig. Az utolsó fejezetben pedig az elmaradhatatlan menekülés. Itt jegyezném meg, hogy nem ajánlom a könyv elolvasását addig, amíg nincs kint a folytatás, a Kérdezd a papagájt, különben az egyszeri olvasó úgy fog járni, mint én. A regénynek ugyanis nagyon hirtelen van vége – pontosabban egy óriási cliffhanger a vége! –, a történet magasan legizgalmasabb részénél. [SPOILER] Parker a rendőrkutyák elől fut fel a hegyre. [SPOILER VÉGE] A következő rész pedig pontosan itt veszi majd fel az események fonalát, én meg várhatok ki tudja még mennyit, hogy megtudjam, hogyan vágja ki magát Parker ebből a reménytelen helyzetből is. A két könyv tehát végeredményben egyetlen történetet mesél el! (Ha jól tudom, ez az egyetlen ilyen félbevágott mű a Parker-regények között.)

Nem olvasok sok krimit, így nem nagyon tudom elhelyezni a Parker-sorozatot a krimik toplistáján. Lehet – biztos –, hogy vannak ennél jobb sorozatok. Agatha Christie vagy Raymond Chandler könyveitől mondjuk tudom, hogy fiatalabb koromban a falat kapartam, de például a skandináv krimik, Lawrence Block vagy Dennis Lehane könyvei (azért őket emelem ki, mert tervben vannak – majd valamikor) is kimaradtak még sajnos, de az biztos, hogy Richard Stark és a régi nagy kedvenc Ed McBain falatnyi krimijei nekem nagyon bejönnek. Jó velük lazítani egy-egy csillagtúra vagy sárkánytámadás szünetében. Próbáljátok ki! (Az első részt, ne ezt!) Én azért biztosan maradok még a következő részekre is.