2014. február 17., hétfő

Pierrot - Gábor Endre - Magister M





A magyar gyökerekkel rendelkező, de azért amerikai Indiana Jones – Jonathan Hunt, újságíró – kalandjait elmesélő sorozat harmadik része is megjelent 2013 decemberében.

Gábor Endre és Pierrot
Mikor a Pierrot ötletéből/közreműködésével életre kelt könyvek első részét, a Gárdonyi Géza Egri csillagokjának új dimenziókat adó Jumurdzsák gyűrűjét elolvastam, meg csak a könyv logójából – Jonathan Hunt kalandjai – sejtettem, hogy a történelmi nyomozós regény egyben egy nagyszabású sorozat első része lesz, azt pedig tényleg csak remélni mertem, hogy jó lesz és érdekelni fognak a folytatásai is.  (A második rész Az ördög köve volt.) Aztán persze így lett – igaz, nem azért, mert nem lehetett bennük hibát találni –, ezért is örültem meg a harmadik rész láttán.

(Az írás innentől spoilereket tartalmazhat az előzményeket nem ismerők számára, ezért azok, akik az első részeket még csak most akarják elolvasni, csak óvatosan olvassák tovább a posztot.)

Jonathan Hunt ebben a részben a Pécs alatti katakombákban rejtező római kori kincs után nyomoz, amihez a kulcsot egy vélhetőleg Janus Pannonius által szignózott kőfelirat nyújtja. Hogy hogyan kapcsolódik ehhez a Mátyás-korabeli ügyhöz egy budai várba falazott csontváz, aki a kőbe karcolt felirat szerint hamarabb halt meg, mint ahogy megszületett volna? A sorozat előző köteteinek ismerete után ez sajnos már a regény olvasása nélkül is könnyedén kitalálható. (Ellenben, ha valaki ezzel a résszel kezdene elmerülni J. H. kalandjaiban, az ugorjon egy-két bekezdést, mert ütős spoiler következik.) Nem tévedünk nagyot, ha az Ábray Pál által kiképzett és a múltba visszaküldött időügynököt sejtünk a rejtélyes eset hátterében. A nyomozós szál éppen ezért kicsit laposabb most, hiszen inkább csak arra összpontosít, hogy ki is lehetett az időügynök, nem pedig, hogy hogyan is lehetséges ez a fordított születési adat.

A nyomozás részletekbe menő taglalása – levéltári-antikváriumi-múzeumi-internetes kutakodás, magángyűjtemények feltúrása különféle kéziratok után, ásatások, és a többi – a megszokott minőséget képviseli. Sokat meg lehet tudni belőle a „kincsvadászok”, a tényfeltáró nyomozati munka módszereiről, nehézségeiről. (Hogy ezek a módszerek mennyire autentikusak, azt persze nem tudom, de egy regényben könnyedén megállták a helyüket.)

Janus Pannonius (1434-1472)
Viszont talán ideje lenne már ezt az időügynökös témát kicsit hanyagolni – nem a változatosság miatt, hiszen nincsen elegem az „időutazásos” történetekből, inkább a magasabb kiszámíthatatlansági faktor miatt. Ha mindegyik részbe kell is valami misztikus vonal, akkor jöjjenek szellemek vagy UFO-k vagy bármi más. Persze az az út is nyitva áll – és jó is lenne szerintem –, hogy megtudjuk, J. Hunt és csapata hogyan gyűjti össze a múltban ragadt időügynököket, vagy hogy mit is fog kezdeni az újjáépített időgéppel.

Az egyik Mátyás Corvina egy oldala
A történések pontos menetét több idősíkból (2010 / 1900-as évek eleje / Mátyás kora / az ókor végének „Magyarországa”) ismerhetjük meg, míg végül összeáll a kép. Nekem a legjobban egyébként a bevezető római kora tetszett, amiben az idős római (a birodalom, nem a város!) polgár esélytelenül is dacol egyedül a portyázókkal. Emelkedett hangulatú és sötét történetecske volt, amik rám mindig hatnak, most is így történt. A jelenben és a századfordulón játszódó jelenetek (ezek nagy része ugye a nyomozás volt) is igényesen, érdekesen és izgalmasan voltak tálalva, ám itt már volt, ami szúrta a szemem. Mint eddig sajnos minden részben, a két szereplő közti párbeszédes részek – mit szépítsem? – most is elég bénák voltak. Az 1900-as években játszódó részekben még csak-csak elmegy ez a fajta merev, formális magázódás – „Gyere velem vacsorázni, igazgató úr!” vagy „Nagyon tetszett a nyilatkozatod a tévében, kedves barátom!” –, de mostanában így már senki nem beszél. (Nekem is van egy felettes igazgató-asszonyom, akit úgy hívok, hogy „Gyere már ide, légy szíves!” és úgy köszöntöm, hogy „Helló!”) Csak azért nem volt roppant fárasztó ezeket az idétlen párbeszédeket olvasni, mert nem vettem komolyan a dolgot és csak mosolyogtam magamban kajánul, de igazából nálam az írás eme aspektusa jelentette a könyv(ek) mélypontját.

A mű másik betegsége – Pocok, a zseni. A kisfiú karaktere aranyos, simán elmegy bármelyik ifjúsági regényben – sőt, ebben is a jobban megformált szereplők közé tartozik –, de [spoiler] hogy egy random kisgyerek (aki ráadásul még pont pécsi is) egy megbuherált számítógéppel és néhány pár ezer forintos számítástechnikai alkatrésszel újra feltalálja és megépítse az időgépet – egy óra alatt –, az nálam finoman szólva is kiverte a biztosítékot. Ehhez képest az előző részek tisztán tudományos művek voltak. Ezért a deus ex machina szerű megoldásért úgy gondolom kár volt.

Ami viszont most is nagyon tetszett, hogy sok érdekességet tudhatunk meg, sok helyi nevezetességet ismerhetünk meg egy-egy városról. Pécsen eddig egyszer voltam, még valamikor egy általános iskolai kirándulás alkalmából (Vagy az Szeged volt? Még az is lehet.), de most kedvet kaptam rá, hogy ellátogassak oda és megnézzem a hely történelmi emlékeit, amikre J. Hunt nyomozása felhívta a figyelmemet.


…és végül, az érdeklődők kedvéért megjegyzem, ebből a részből sem maradhatott ki a „romantika”, és Hunt most is becsajozik egy kicsit.

A könyvet a történelmi rejtélyek iránt olthatatlan érdeklődést mutató olvasóknak ajánlom, akiket nem zavar, ha a történetnek egy légből kapott fikció nyújt alapot.

A könyvet köszönöm az Alexandra Kiadónak!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése