2014. február 5., szerda

Justin Cronin - A Tizenkettek



 
Justin Cronin (1962 - )
Két és fél évvel ezelőtt a trilógia első része olvasása után/miatt határoztam el, hogy egy saját blogot fogok indítani, amit a fantasztikus könyveknek fogok szentelni. Mai szemmel már látom, hogy a poszt szinte olvasásra sem érdemes (ide se linkelem inkább), de hát valahol el kellett kezdeni, és az a könyv egy tökéletes kezdőpont volt. Sokáig tartotta a „Legjobb könyv” képzeletbeli első díját is, amit azóta is csak egy könyv tudott túlszárnyalni, méghozzá Orson Scott Card A kegyelem ára című műve, ami nálam 2012-ben egyszerűen „mindent vitt”.

Azok szemében, akik nyomon követik az írásaimat egy ideje, külön súlyt adhat méltató szavaimnak az is, hogy jól tudhatják már, a vámpíros (főleg a paranormális–romantikus vámpíros) írásokkal engem ki lehet kergetni a világból. Egyáltalán nem tudnak felcsigázni a vérszopók, ami már csak azért is mulatságos egy kicsit, mert a tőlük semmivel sem különb zombi-seregek viszont könnyűszerrel megteszik ugyanezt. Az okát ennek nem tudom és egy ideje már nem is keresem. Egyszerűen így van és kész. A szabadulás első megpillantásakor sem arra gondoltam, hogy ezt mindenképpen el kell olvasnom, de aztán ellenállásomat legyőzte a könyv poszt-apokaliptikus háttérvilága és végül adtam neki egy esélyt. Szerencsére.

Köszi Fantazmo, a legjobbkor jött a kép! :D
A vámpíroknak a mostanában uralkodó divatkönyvek (filmek) szerint két fajtája van. Az egyik csoportba a romos erdélyi várakban éldegélő avítt, unalmas pedofilok, a másik csoportba az amerikai középiskolák környékén éldegélő ficsúrok tartoznak. A vérszíváson és az anatómiai felépítésükön kívül annyi csak a közös bennük, hogy a hölgy olvasókról vagy így vagy úgy, de csak lecsúszik a bugyi, ha szóba kerülnek. Cronin vámpírjai – már ha helyes egyáltalán ezt az elcsépelt szót használni arra a sátáni vámpír-zombi-fenevad kombóra, ami a Szabadulás-regények ellenségképét szolgáltatja – semmiben sem hajaznak ezekre a kicsit blőd sztereotípiákra.

A trilógia előre láthatólag ezer év történetét fogja elmesélni. A nulladik évben (201X) egy Bolíviából elszabadult vírus nyomán az átváltozott egyedek napok alatt pusztították ki az amerikai kontinens – a Föld egyéb helyeiről nincs információ – szinte teljes lakosságát. A szörnyek kontrollálatlanul tomboló falási és vérivási kedve valamint a szinte elpusztíthatatlan fizikai felépítésük miatt a járvány halálozási rátája közel 100%-os volt. Egy-két kisebb-nagyobb emberi kolónia élte csak túl a pokoli pandémiát és tengődik minden jövőkép nélküli kilátástalan életük maradványaiban.

Az első kötet nagy részében a Kolónia kilencvenhat – ebből persze csak körülbelül tíznek volt jelentős szerepe – túlélőjének életét ismerhettük meg, az emberi civilizáció pusztulásától kezdve a kilencvenkettedik évig bezáróan. Ne legyenek illúzióink, a történet végig epikus, kegyetlen, felkavaró, véres, félelmetes és reménytelen volt, ahogy az egy igazán jó világvége könyvhöz nagyon is illik, de ezeken kívül egy pár jelző még jobban illett rá. Okos és következetes volt. Ismerőseim közül meglepően sokan olvasták el – jóval többen, mint egyéb, általam (is) ajánlott könyveket szoktak – és mindegyik leesett állal ámult a könyv végén. Általános volt a vélekedés, miszerint attól volt kiemelkedően hatásos a könyv, hogy elhagyta a horror-filmek, horror-könyvek jól ismert (és utált) sablonjait (hülyeségeit) – „Váljunk szét, úgy nagyobb területet tudunk bejárni!”; „Hagyjad, már biztosan meghalt!” – és helyette a szereplők úgy viselkedtek mindig, ahogy (szerintünk) mi is viselkednénk, ha ilyen végtelenül képtelen helyzetben találnánk magunkat. Emellett a könyv emlékezetes fordulatokban, kalandokban és akciójelenetekben bővelkedett és olyan lezárást kapott, hogy egyszerűen nem akartam hinni a szememnek. Hosszú volt a várakozással töltött két év, míg a folytatásra vártam – sokad magammal. Amikor kijött A Tizenkettek – ami egyébként, és ezt csak az újak kedvéért mondom el, a tizenkét „vámpír”falka-vezér gyűjtőneve –, örömtáncot jártam, és nem volt kétséges, hogy ezt a könyvet nem váratom sokáig.

Most, olvasás után az egyik szemem sír, a másik nevet. Azért van ez a kettősség bennem, mert a könyv ugyan kiváló volt most is, ha ez lett volna az első rész, akkor ezért lelkesedek a blogon pár évvel ezelőtt, és akinek anno A szabadulás tetszett, most sem fog csalódni, de nekem kicsit olyan érzésem volt, hogy szinte szó szerint ugyanezt, ugyanígy én már olvastam egyszer. A mű felépítése ugyanis kísértetiesen ugyanaz, mint az első részé volt – először egy kicsi múltidézés, aztán a jelenkori kalandok elmesélése, majd a legkomorabb orwelli disztópiás látomásokat lazán kenterbe verő fertőzött-kolónia elleni nagyszabású akciórész, végül a következő rész fő-csapásirányának megnevezése. Ráadásul, az időben is csak öt évet haladtunk előre a történetben. Hol vagyunk még az vírus utáni 1003-as években, az Indo-Ausztrál Köztársaság Új-dél-walesi Egyetemén az Emberi Kultúra- és Konfliktuskutató Intézet által szervezett konferenciától!? Sehol. Még kilencszázhat év van addig hátra! Nagy valószínűség szerint ez nem férne bele amúgy sem a harmadik kötetbe, szóval valószínűleg a fertőzötteket sokkal hamarabb (még további öt év alatt?) legyőzik majd és a kerek egész történet nem is lesz annyira epikus, századokon, sok-sok nemzedékeken át húzódó, mint abban eddig reménykedhettem. [Rendben, a száz év hányattatás és az emberiség kipusztulása azért így is elég epikus, de lehetett volna ezer év is… :). Nekem semmi nem elég, tényleg. Már látom én is.] A tizenkettő-egy-tucat, egy kaptafára készült könyvek közül persze magasan kiemelkedik ez a rész is, hiszen a szerző megtartotta igényes nyelvezetét és egyéni hangvételét, amit annyira megszerettem az előző rész olvasása közben, szóval nem panaszkodni akarok, hiszen minden sorát élveztem a könyvnek. [Az Előhang néhány oldalának olvasása közben - ami egy bibliai evangéliumra hasonlító rövid összefoglalója volt csak az első kötetnek - konkrétan végig borzongott a hátam. Hangulatteremtésből zseniális, mestermunka!]

"1. Mivelhogy lőn akkoriban, hogy a világban szétáradott a gonoszság, és az emberek a szívükbe fogadták a háborút, és nagy tisztátalanságokat követtek el minden élőlény ellen, azért tehát a világ olyan volt, mint egy álmodott halál.
2. És Isten nagy szomorúsággal tekintett le az általa teremtett világra, mivelhogy a lelke már nem lakozott az emberi nemben.
3. És mondá az Úr: Úgy lesz, mint Noé napjaiban, nagy özön árasztja majd el a Földet, és ez az özön vérből lesz. Az emberek szívének szörnyetegei testté lőnek, és mindent felfalnak, ami az útjukba kerül. És fertőzötteknek fogják hívni őket.
4. Az első egy jámbor férfiú álarcában jár majd köztetek, és rejtegetni fogja magában az ő gonoszságát; és lőn majd, hogy kórság támadja meg, amitől elváltozik egy démon hasonlatosságára, és ránézni is rettentő lesz. És ő lesz a pusztítás atyja, akinek a neve Nulladik.
5. És az emberek azt fogják mondani: Nem válna-e egy ilyen lényből a legerősebb harcos? Nem hajítanák-e el fegyvereiket ellenségeink seregei, hogy eltakarják szemüket, amikor meglátják őt?
6. És elrendelik majd a legmagasabb hivatalok, hogy választasson ki tizenkét lator, és osztozzon Nulladik vérében, hogy ők is démonok legyenek; és a nevük eggyé olvad: Babcock-Morrison-Chávez-Baffes-Turrell-Winston-Sosa-Echols-Lambright-Martínez-Reinhardt-Carter, és úgy hívják majd őket: a Tizenkettek."

A váltakozó idősíkok – szinte minden résznél (összesen tizennégy van) ugrunk előre vagy hátra az időben – és a sok szereplő miatt bizony eleinte a kezem ügyében kellett tartanom az első részt, hogy segítsen felidézni, és időrendi sorrendbe állítani a történet eseményeit. Kicsit az is furcsa volt, hogy az eddig megismert – és véletlenül életben maradt – szereplőknek sokkal jelentéktelenebb szerepek jutottak csak. A kicsi Amy, aki ugyebár az első rész központi karaktere volt, ebben önálló jelenetet is alig kapott, és a címtől eltérően a tizenkét vezér-vámpír sem igen szerepelt a könyvben, sőt egyáltalán, a szörnyek is alig-alig bukkannak fel a kötet lapjain. Egyedüli kivétel – szinte természetesen – az emberben lapuló szörnyeteg volt. Abból nem lesz hiányunk egy pillanatig sem.

A második rész kicsit elmarad az első résztől ugyan, de mivel az szinte csillagászati magasságokban áll fölötte minden más vámpíros témájú regénynek, így ez a kis minőségbeli esés egyáltalán nem volt zavaró. A két mű a szörnyes-poszt-apokaliptikus történetek etalonja. A stílus rajongóinak egyszerűen kötelező, de a drámai történetek iránt fogékonyakat is könnyedén rabul ejtheti.

Légió a nevem, mert sokan vagyunk.” A Márk evangéliumából való idézet az Újszövetség egyik leghíresebb, legtöbbet idézett mondata – legalábbis nekem így tűnik, hiszen manapság mindig elém kerül ilyen vagy olyan formában. Justin Cronin Passage (ez magyarul a Szabadulás) trilógiájához sem kellene keresnünk ennél jobban passzoló mondatot. A sorozat harmadik, utolsó része, a The City of Mirror idén jelenik meg külföldön, 2015-re pedig talán a magyar kiadás is megérkezik. (...és remélem, hogy legalább egymillió oldalas lesz, hogy kényelmesen beleférjen még legalább 900 év története...) :P

A könyv filmjogait Ridley Scott birtokolja, de egyenlőre semmi komolyabb hírt nem hallani a film felől. Ez persze talán inkább szerencse, hiszen nehezen tudom elképzelni, hogy ez a történet másfél-két órában értelmes egésszé tudna összeállni a nézők szeme előtt.

A könyvért köszönet a Cartaphilus Könyvkiadónak!



7 megjegyzés :

  1. Azért valld be, ha nő lennél, egy kéjes pillantású kanvámpírtól neked is megremegősödne a lábad ;P
    A romantikus zombis téma is elég meredek, a Warm bodies-t ha még nem láttad nyugodtan kihagyhatod, borzalmas.
    Film ajánló nem lesz már? Szerintem nem csak én hiányolom :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nehezen tudom elképzelni, hogy megremegne a lábam egy ilyen teremtménytôl - maximum a gyomrom. :-D

      A warm bodiest láttam, ritka borzasztó rossz film volt, pedig reménykedtem (még majdnem el is olvastam a könyvet).
      A filmes posztokon majd elgondolkodok újra! ;)

      Törlés
    2. Nem is tudtam, hogy könyv alapján készült.

      Törlés
    3. http://moly.hu/konyvek/isaac-marion-eleven-testek

      Törlés
  2. Köszi szépen! A könyv biztos jobb mint a film de azt hiszem kihagyom, nem az én sztorim.

    VálaszTörlés
  3. Szerintem szörnyen unalmas és vontatott volt az első rész, simán belefért volna 300 oldalba is (Stephen King Setét Torony effektus). Pedig volt benne potenciál és a könyv feléig reménykedtem is. Egy csepp eredetiség sincs benne, nem is beszélve a hibákról (jó régóta tudjuk, hogy mi a csecsemőmirigy szerepe, és utánajárni sem nehéz). Igazából elképzelésem sincs, hogy kaphat ennyire jó kritikát szinte mindenkitől.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Különbözőek vagyunk. :) Szerintem zseniális volt mindkettő rész.

      Törlés