2014. január 20., hétfő

Andrej Gyjakov - A fény felé





Andrej Gyjakov
A Metro 2033 hazai megjelenése óta (2011) ugyan már több mint két év eltelt, én valahogy mégis csak most jutottam el oda, hogy kezembe vegyem a Metro 2033 Univerzumban játszódó, magyarul elérhető részeket. Igaz, gyorsan pótoltam a hiányosságot, mikor az eredeti duológia után – ami hamarosan trilógiává bővül, hiszen Dmitriy Glukhovsky bejelentette, hogy már dolgozik a Metro 2035-ön – rögtön elolvastam az olasz Tullio Avoledo Az ég gyökerei című könyvét és most az orosz Andrej Gyjakov A fény felé című művét is. Van még egyáltalán valaki, aki nem tudja miről van szó? Csak neki címszavakban összefoglalnám akkor.

1995-ben az alig tizenhat éves Glukhovsky kitalálta, hogy egy olyan poszt-apokaliptikus regényt szeretne írni, amiben egy atomháborút túlélő maroknyi embercsoport kalandjairól lenne szó a végzetes katasztrófa után húsz évvel. A moszkvai metró útvesztőiben tengődő emberek története 2002-ben a metro.ru internetes oldalon került ingyenesen publikálásra, miután a szerző nem talált kiadót a könyvéhez. Az írásművet az internet közössége felkarolta, a regény léte szájhagyomány útján terjedt. A regény cselekményét az író átírta a felhasználók hozzászólásait, ötleteit felhasználva, sőt egy teljesen új lezárást írt a könyvnek. Az ily módon átszerkesztett mű végül 2005-ben jelent meg, és gyorsan meghódította az egész világot. A folytatásra újabb éveket kellett ugyan várni, de közben orosz és külföldi írók és rajongók ostromolták az ekkor már szinte szupersztárnak számító Glukhovskyt, hogy mesélné el, mi történt az ő szülővárosukkal a nagy világégés után, vagy engedje meg nekik, hogy ők mesélhessék el saját, Metro 2033-as történetüket. Glukhovskynak annyira megtetszett ez az ötlet, hogy pillanatnyi habozás nélkül beleegyezett. Azóta több tucat regény született így, amelyek mind a Metro 2033 Univerzumban játszódnak. A regények magyar kiadását az Európa Könyvkiadó karolta fel, és céljaik szerint a legjobban sikerült részeket szeretnék elhozni nekünk. Mivel Tullio Avoledo regénye nekem ha lehet még jobban is tetszett, mint az eredeti kettős, és a nemzetközi közfelkiáltás szerint Andrej Gyjakov a Metro 2033 Univerzumában publikáló írók eddigi legnagyobb, legígéretesebb tehetsége, ezért persze izgatottan kezdtem a könyv elolvasásához, ami egyben egy trilógia első része.

Szinte rögtön mellbe vágott az a furcsa érzés, hogy ez bizony elég szokatlan könyv. Már eleve az is „gyanús” volt, hogy nem egy féltéglát fogtam a kezembe, csak egy nagyon szűk háromszáz oldalas könyvecskét. De nem ez az igazán meglepő, hanem az, hogy így is rendkívül sok esemény, akció és izgalom fért bele. Az oka pedig nem más, mint Gyjakov tömör, szikár stílusa. Kis túlzással élve azt kell mondanom, hogy a könyvben nincsenek összetett mondatok, csak és kizárólag rövid tőmondatok, néhol egy-két bővített mondat. Ki merném jelenteni, hogy a mostanában oly sok szerzőnél olvasható szóvirágok és mondatszörnyek – sajnos én is ide tartozom, még ha nem is könyveket írok – után felüdítő volt ilyen könyvet kézbe venni végre. Ha semmi más jó nem lett volna benne – de persze van –, már ezért a váratlan felüdülésért megérte volna elolvasni.

Az eddigi könyvekben megszokott bezártság érzés most nem jelentkezett, miután a könyv cselekménye végre nem a metróban, sőt nem is Moszkvában, hanem a második legnagyobb orosz városban, a Finn-öböl mellett elterülő Szentpétervár felszíni romjai közt játszódik. Főszereplője a helyi sztalker-legenda, Dárda és Gleb, az árva kisfiú, akit az egyik állomáson szedett össze. A könyv szereplői mit sem tudnak a szűk világukon túl elterülő földekről, csak reménykednek benne, hogy nem ők az emberiség utolsó hírmondói és más diaszpórák is sikeresen – a civilizációnak legalább a mázát megtartva – élhették túl a világégést. Hihetetlen történetek szólnak olyan távoli szigetekről, a messzi távolban lévő titokzatos földekről, ahol nincs sugárszennyeződés, a felszínen lehet élni, és a nap éltető sugarai zöld mezőkre világítanak, nem csak romokra és elfajzott szörnyetegekre. Egy átlagos napon aztán megjelennek a Kivonulás fanatikus papjai, és arról kezdenek el prédikálni, hogy a kikötőből minden hajnalban egy erős fénysugár jelzéseit észlelik, amit biztos, hogy egyenesen a Bárkáról – egy anyahajóról, ami túlélte a háborút – érkezik és azt jelzi, hogy a túlélőket elviszi az Ígéret Földjére. A metró vezetői még akkor sem hagyhatják figyelmen kívül ezt az állítást, ami nagyjából az egyetlen kiút lehetősége a számukra, ha nagy valószínűséggel hamis illúzió csupán, ezért Dárdát – és így a fiút –, egy papot és egy kis csapat harcost bíznak meg a feladattal, hogy a felderítő expedíciójukkal találják meg a titokzatos fény eredetét.

Ezzel kezdetét is veszi a kaland, amiben aztán nincs megállás. Akciójelenetek és thrillerbe illő izgalmak és nem várt fordulatok – ha már sok hasonló könyvet olvastál, akkor nem annyira meglepőek mondjuk, de hát ez nagyjából így van minden hasonló könyvvel akkor – egész sora a könyv. Az események rengeteg párbeszéddel tarkítottak, amiket néhol megszakít egy-egy rövidebb leíró rész. Lelkizés és romantikus szál nyomokban sem fedezhető fel benne, brutalitás és keménység viszont annál inkább. Ehhez maximálisan alkalmazkodik a regény karcos, néhol vulgáris nyelvezete is. A szereplők kedvelhetően egysíkúak – nem is vártam mást –, az viszont egy kicsit csökkentette az izgalom mértékét, mikor rájöttem, hogy a harcosok csak golyófogónak kerültek be a sztalker mellé, és minden egyes fejezetben elbukik egyikük. Legalább néha meg lehetett volna törni ezt a mintát. Viszonylag ritkán – értsd: szinte sose – olvasok Szentpéterváron játszódó könyvet, ezért érdekesek voltak azok a rövid részek is, amik a helyi nevezetességeket (jellemzően inkább a hiányukat) mutatták be. Újfent kiderül – többször is! –, hogy az ember egyszerűen mindent megtenne még egy napnyi túlélésért cserébe, nem számít mibe kerül és mennyire embertelenné válik is közben.


Egy szó mint száz, A fény felé egy igazi adrenalin fröccs, ami biztosan azt is lekötné, aki Glukhovsky regényeit kicsit/nagyon túlírtnak tartotta, ami csak hírnevében igazi sci-fi/akció könyv, igazából azonban egy bódító, filozofikus társadalomkritika, amiben konkrét akciójelenet alig-alig található. Egy igazi, tősgyökeres fiúregény ez – és persze Barbie helyett G.I. Joe babákkal játszó lányoké –, aminél egy pillanatra sem volt kérdéses, hogy maradok-e a folytatásra.

A posztom megjelent az ekultura.hu-n is!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése