2013. november 21., csütörtök

Brandon Hackett - Isten gépei


Brandon Hackett - Isten gépei 

Magyar kiadás: Metropolis Media (Galaktika), 2008
Műfaj: science-fiction
Hossz: 294 oldal / 599.760 karakter
ISBN: 978 963 9828 20 9
Beleolvasás:
ITT
Vásárlás:
BOOKER


Tartalom:
Egyik pillanatról a másikra történt: 2027-ben a Nap eltűnt az égről. Helyén egy vörös törpecsillag ontja rőt fényét a Föld világos oldalára, míg a halott és fagyott sötét oldal fölött sosem látott csillagképek ragyognak. Az Ugrásnak nevezett jelenség oka ismeretlen, az emberi civilizáció beleremeg a sokkba: a napos oldali országokat menekültek milliói árasztják el, a világgazdaság összeomlik, az emberiség a túlélésért küzd. A pusztulásból azonban lassan új világ születik. Húsz év múlva a technikai fejlődés soha nem látott ütemre gyorsul, az élet friss és modern, a fiatal generációk számára a régi Föld már csak a legendákban létezik. Kerti Szófia, a genetikailag módosított budapesti lány és társai inkább a jövőbe tekintenek, ahol újabb fordulópont, a technológiai szingularitás várja az emberiséget. Egy esemény, ahol a fejlődés görbéje függőlegessé válik, amely mögé semmilyen előrejelzés nem láthat be, és ahol tudása az embert saját istenévé avathatja. De vajon valóban független-e egymástól a 2027-es Ugrás és a technikai fejlődés szédítő felgyorsulása, vagy a kozmikus színfalak mögött egy végletekig precíz kísérlet zajlik, melynek alanya maga az emberiség? A Zsoldos Péter-díjas Brandon Hackett új regényének hősei az általunk ismert emberi létezésen túl is elmerészkednek, hogy választ találjanak a rejtélyekre.









Ő is Brandon Hackett és író, csak nem a miénk,
hiszen ő kanadai! :D
Alig telt el hat-hét hónap azóta, hogy megígértem magamnak, hogy elolvasok Az ember könyve után egy másik – régebbi – Brandon Hackett könyvet is. Volt miből választanom, de persze a 2009-es Zsoldos Péter-díj győztes regényre, az Isten gépeire esett a döntésem, és nem is bántam meg.

Technológiai szingularitásnak nevezzük (egyszerűsítve) azt a folyamatot, amikor – az emberinél magasabb rendű (tehát mondjuk: mesterséges) intelligenciák segítségével – a technika folyamatosan gyorsuló, követhetetlen iramban és még szaktekintélyek (és hétköznapi felhasználók) által sem megjósolható váratlan irányokban fejlődik tovább. Az elképzelésnek több variációja is létezik (a Vernor Vinge-féle és a Ray Kurzweil-féle), ám a végeredményben, mármint, hogy ez az idő egyszer csak (valószínűleg elég hamar) eljön, egyik sem kételkedik. A téma annyira érdekes és izgalmas, hogy nem csoda, ha sok sci-fi író fantáziáját mozgatja meg időről-időre.

„…A következő évszázadban a bioszféra vagy lassan alkalmazkodik a megváltozott körülményekhez, és gyökeresen átalakul, vagy összeomlik. Alkalmazkodunk, vagy kihalunk.”

A könyv másik fő témája, az emberi továbbfejlődés is csatlakoztatható az előzőhöz – bár nem elválaszthatatlan tőle, hiszen mesterséges fejlesztések nélkül is működik még az evolúció, a biológiai fajok lassanként manapság is változnak. Kétségtelenül érdekesebb azonban, ha azt kérdezzük, milyen utat járhat be a génterápiával kezelt és ultra-intelligens gépek által felügyelt emberiség – vagyis a technikai eszközök útján való fejlődés, a transzhumanizmus – egy olyan korban, aminek vezérlő elveiből már alig értünk valamit. Merre vezet majd onnan az emberi civilizáció útja? Meddig, mekkora (biológiai vagy lelki) elváltozásig ember még az ember egyáltalán, és mi kell ahhoz, hogy már ne emberként tekintsünk rá? Még az előző témánál is érdekesebb, metafizikai kérdések ezek, amiről szintén rengeteg könyv szól, bár általában nem merülnek el a témában, csak szereplőként használjak a poszthumánokat.

„…A technológiai szingularitás nem egy bizonyos mértékű fejlettségi szintet jelent, hanem irracionálisan felgyorsuló fejlődési ütemet.”

Fajsúlyos témák ragyogó kombinációja a könyv, teli szenzációs ötletekkel és fordulatokkal valamint az eddigi kettő mellett még rengeteg olyan gondolattal (Chopra-elv, feketedoboz-gazdaság (A „fekete doboz” kifejezés a fizikában és elektronikában elterjedt megnevezése annak, aminek csak a be- és kimeneteit ismerjük, a belső felépítését nem.), epigonrészecskék, az anyagmanipuláció környezeti hatásai, géntechnológia, a technológiai szingularitás miatti társadalmi reakciók) amik önmagukban is megérnének egy saját blog-bejegyzést – ha jobban értenék a témához, meg is csinálnám. Egy olyan jövőképet bemutatva, ami – a túlzásokat (vagyis a központi nagy drámát) leszámítva – ijesztő, abszolút hihető és elgondolkodtató. A könyv tudományos, gépi és emberi fejlődéssel foglalkozó, hard-SF „rizsája” (más zsáner-könyvekkel összehasonlítva) viszonylag könnyen érthető – egyáltalán nem száraz, Botond! –, emészthető volt, és a legjobb részek közé számítanak. A történet több helyütt feszültté, kalandossá, űrutazásokkal tarkított űroperává válik, tehát aki az ilyen stílusú könyveket is díjazza (mint én), az sem fog hoppon maradni.

„…A linkek univerzális fordítószoftverei gyakorlatilag összemosták a beszélt és írott nyelveket, és egy sajátos, számtalan variációt lehetővé tevő egyveleget hoztak létre belőlük. Ennek szerintem ezen a Földön sem örültek néhányan, hiszen ezzel gyakorlatilag itt is megszűnt a nyelvek önállósága, de a technikai fejlődés által maga után vont társadalmi és kulturális változásokat nem lehetett megállítani.”

Ami konkrétan nekem a legjobban tetszett – a Bárka mellett –, az a mozdulatlan, eltolódott színképű, mindig azonos arcát a napja felé mutató Ugrás utáni Föld ideája volt. (Szadi-mód: ON!) A „megállásról” és a sötét oldalon rekedt népcsoportok (mondjuk a mongolok, akiknek eleve semmi esélyük nem volt a túlélésre), de főleg az egyes egyének meneküléséről, kalandjairól és bukásáról katasztrófa-thriller köteteket szeretnék még olvasni – Metró 2033 Univerzum stílusban. (Szadi-mód: OFF!)

Ügyes fogás volt a mai kor közszereplőit (Bill Gates), cégeit (Google, IBM, Szingularitás Intézet) és lehetséges jövőbeni programváltozataikat (Google Kivagy? YouDream) ennyire markánsan belevonni a történetbe. A trópusi éghajlatú, és az ázsiai menekültekkel elárasztott Budapest is nagyon kellemes színfolt volt az ismerős utcaneveivel. A ’80-as években keresztapám állandó mondása volt, amivel mindig egyet is értettem, miszerint „Nem az az okos, aki mindent tud, hanem az, aki tudja, hol kell keresni!” Szegény öreg talán csak sejtette, hogy alig pár évvel később mondása még igazabb lesz, és egyszerű tényként köszön vissza egy sci-fi kötet mondataiból:

„…a lexikális tudás elsajátítására épülő oktatási rendszer már az Ugrás előtt anakronisztikussá vált. Évszámok, események és adatok felesleges memorizálásának semmi értelme nem volt egy olyan korban, amikor minden információ azonnal hozzáférhető, letölthető. Az online adatbázisok amúgy is elképzelhetetlen méretűre duzzadtak, ami már régen túlmutatott a normális emberi befogadóképességen. Sokkal fontosabbá vált a gondolkodásnak és az információk hatékony keresésének elsajátítása, amire a legalkalmasabbnak a kötetlen és képességfüggő virtuális oktatás bizonyult.”

De persze nem tetszhetett minden.

Tudom, hogy a korai Hackett-könyvek a karakterek kidolgozása terén néha bizony hagy kívánni valót maga után – ezt a szerző is elismerte, ráadásul a következő könyvére ezen már próbált javítani. Viszont ebben a könyvben olyan jó volt maga a történet, hogy a karakterek háttere igazából nem is érdekelt ennél mélyebben. Nekem egy bajom volt velük – azon kívül, hogy mindegyik férfi szereplő elég paraszt volt, a nő, Kerti Szófia pedig a kezdő, gyerekkori részeket leszámítva szinte érdektelen (mint személyiség) –, hogy miért gondolják azt az írók állandóan MINDEGYIKÜK –, hogy a Föld(ek) elpusztításának árnyékában még valamennyire érdekes lehet a szereplők Barátok közt-szintű magánéleti nyavalygása. (Jaj, szerelmes vagyok Scottba, de ő a testvérem, most mit csináljak? Bastien meg olyan bunkó, de azért lefekszek vele. Nem tudok ellenállni Bastien 2.0-nak sem, lefeküdtem vele is. Most mi lesz?!?) Figyelj hugi, magasról teszek rá! Add vissza a szót az értelmes omegáknak (M.I.) végre! Az ember-trilliók pusztulásáról akarok olvasni és megtudni, hogy kik a Manipulátorok (ezt egyébként a legelején eltaláltam), és mit akarnak (ez az érdekesebb kérdés)! Utána az Ariadnéra akarok repülni újra, Te meg koncentrálhatnál a fiúk helyett arra is, ami a munkád, és tegyél valamit a szingularitás és/vagy a földön kívüli fenyegetés ellen végre, mert itt mindjárt kakukkolnak!

A probléma persze sarkított, a könyvben nem ennyire durva a helyzet, csak nem értem minek állandóan erőltetni a romantikus (ebben konkrétan nem romantikus) és/vagy magánéleti szálat? Főleg úgy, hogy Szófia ugye gyerekkora óta egy szociális pária, szóval értjük, rossz neki, normális emberi kapcsolatra vágyik, de akkor talán ne viselkedjen úgy, mint egy igazi pi..a. /Megkérdezhetném ugyanezt szinte bármelyik másik posztban is, de mégis nagyobb az esély arra, hogy Botond válaszol erre a kérdésre, mint hogy egy külföldi szerző./ A Génkontroll-megfigyelés további személyiségtorzítós hatásairól olvasni sokkal érdekesebb lett volna, mint arról, melyik fiút kedveli kevésbé.

„…a transzhumanizmus az előrevetített technikai változások társadalmi értelemben vett nyerteseinek vagy előmozdítóinak, a kiberpunk pedig a veszteseinek vagy elszenvedőinek filozófiája.”

A Manipulátorokhoz hasonlóan rejtélyes szerzetekkel Arthur C. Clarke és Stephen Baxter Időodisszeia trilógiájában is találkozhatunk. A regény után a kötetben megtalálható még Bécsi József közgazdász (aki az SFMag.hu-n orka néven publikál) Az önmaga istenévé lett ember című igen érdekes esszéje, ami a kötet két fontos sarokkövéről, a transzhumanizmusról és a technológiai szingularitásról szól bővebben.

Épp az elmúlt hónapokban olvastam egy igen érdekes, éppen idevágó ismertetőt a Kardasev-skáláról, amiben a civilizációkat az energiafelhasználásuk szerint osztályozzák. Érdekes írás, érdemes elolvasni – bár az öt érdemi civilizációs szint mellé könnyedén tudna alkotni bárki még számtalant, szóval nem értem miért nem bővítik még kicsit lefelé (ha már felfelé tényleg nem lenne igazán érdemes).

A könyvért köszönet a Metropolis Media Kiadónak!

2 megjegyzés :

  1. "A probléma persze sarkított, a könyvben nem ennyire durva a helyzet, csak nem értem minek állandóan erőltetni a romantikus (ebben konkrétan nem romantikus) és/vagy magánéleti szálat?"

    Hogy más írók miért teszik ezt, nem tudom, de szerintem hasonló okokból, mint én. Amikor egy szereplő megformálódik a fejemben, kicsit életre is kel, és innentől nem lehet irányítani. Ez talán skizoid módon hangzik, de innentől a szereplő úgy viselkedik, amilyen ő maga.:) És ha vannak érzései, esetleg egy technokrata regénybe nem feltétlenül illő és naiv érzései, akkor ez van, ő ilyen személyiség.
    Ráadásul a való világban sincs tökéletes ember, mindenkinek vannak hibái. Volt, hogy valaki kritikaként rótta fel, hogy negatív tulajdonságai is vannak egyik, másik karakteremnek, de ezt nem igazán tudom értelmezni, mert nem cukormázas, szirupos történeteket írok (az egy másik zsáner:)), ahol a főhős tökéletes. Ahogy ez a valóságban sincs így.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nekem nem probléma - sőt, kifejezetten nem bírom, ha csak pozitív tulajdonságokkal van tele a hős! -, ha egy szereplő teli van negatív tulajdonsággal (gondolj csak pld. Miéville - Kraken-jéből a Goss és Subby párosra, vagy a Tetkóra, akik aztán elég szennyek voltak), de nem a "magánéleti" - vagyis a történetet előre nem vivő - cselekedeteiből tudjuk meg, hogy milyen karakterek is ők, hanem egy eseményre adott reakciójukból, esetleg mások által elmesélt rövid minisztorikból. Persze ez szubjektív, ki milyen mesélési módot preferál, meg az író had döntse már el, hogy fogja megírni a könyvét - nyilván. Csak jeleztem. :)
      Köszi a választ!

      Törlés