2013. október 3., csütörtök

James S. A. Corey - Leviatán ébredése


James S. A. Corey - Leviatán ébredése
(A Térség 01.)

James S. A. Corey - Leviathan Wakes
(The Expanse 01.)
Eredeti megjelenés: 2011
Magyar kiadás: FuMax, 2013
Műfaj: sci-fi, horror, akció, háború
Hossz: 584 oldal
Fordította: Galamb Zoltán
Beleolvasás:
ITT
Vásárlás:
BOOKER
Díjak:
HUGO-díj jelölt, 2012
Locus-díj jelölt, 2012

Tartalom:
Az emberiség már meghódította a naprendszert – eljutott a Marsra, a Holdra, a Kisbolygóövbe és még távolabbra –, a csillagok viszont továbbra is elérhetetlenek. Ám a kolóniák közötti kapcsolat cseppet sem feszültségmentes.
Jim Holden a Szaturnusz és az Öv között ingázó egyik jégbányász hajó tisztje. Amikor véletlenül rábukkannak egy elhagyott űrhajóra, a Scopulira, olyan titok birtokába kerülnek, amiért egyesek gyilkolni is hajlandóak – méghozzá Jim és a legénységre számára felfoghatatlan méretekben. Olyan események láncreakciója indul el, amely az egész Naprendszert háborúval fenyegeti.
Eközben Miller nyomozó egy lány után kutat. Egyetlen lány után a több milliárd lakosú rendszerben, a szülei azonban dúsgazdagok, és mindig a gazdagok diktálnak. Amikor a nyomok a Scopulihoz és a lázadókkal szövetkező Holdenhez vezetnek, a szálak összefutnak…
Holdennek és Millernek a Föld és a Mars kormányzata, a Külső Bolygók forradalmárai és a nagyvállalatok titkos érdekkörei között húzódó vékony határmezsgyén kell egyensúlyozniuk – és nem túl jók az esélyeik. Ám odakint, az Övben mások a szabályok, és egyetlen kis űrhajó a világmindenség sorsát döntheti el.

2011-ben üstökösként robbant be a James S. A. Corey álnevű szerzőpáros az angol nyelvű piacra bemutatkozó regényével, amelyet az elsöprő siker mellett, több díjra is jelöltek, és nem csak a sci-fi rajongóknak vált kedvencévé.





Daniel Abraham és Ty Franck
Daniel Abraham (1969 – ) amerikai fantasy szerző, akinek leghíresebb munkái a Long Prince Quartet vagy a The Dagger and the Coin sorozatok. Az író több művét (főleg novellákat) számos díjra jelölték. Ő készítette el az író-szupersztár, George R. R. Martin nálunk még kiadatlan Wild Cards, majd a Tűz és Jég Dala sorozatainak képregény-adaptációit is. Ezen munkálatok alatt (2008 – ) ismerkedett meg Ty Corey Franck-el, aki ekkor G.R.R.M. asszisztenseként dolgozott – szabadidejében pedig elkóborolt farkasokra vadászott az amerikai prérin. A sikeres író és a szürke eminenciás között – így szól a fáma – akkor kezdődött a nagy barátság, mikor Új-Mexikóban egy összejövetelen Daniel ebédet vett Ty-nak, akit ennyire egyszerű volt behálózni. Ezután Ty meghívta a szerepjáték-őrült Danielt egy, a barátaival elkezdett asztali RPG (szerepjáték) játékra, ami egy, a Térség Univerzum magjának tekinthető világban játszódott. Danielnek megtetszett a barátja által megálmodott világ háttértörténete, és megkérte, hogy írjanak belőle regényt (illetve mint később kiderült, regényeket) közösen – mert szerinte Ty egyedül úgyis csak elrontaná. :D A közösen választott írói álnév mögött – amivel a mindkettejük által tisztelt ’70-es évek sci-fi írói előtt kívántak tisztelegni – sokáig senki nem tudta, hogy ki is rejtőzik.

"...Az élet körforgásának kereke a Ceresen olyannyira kicsi volt, hogy látni lehetett az ívét."

A kötet elolvasása után azt kell mondjam, érthető, miért varázsolódott el a sikeres író barátja világától. A nem túl távoli, csak alig pár száz évvel későbbi – teljesen reális – jövőbe helyezett történetben az emberiség épp belakta a naprendszert. Kolonizálta a Marsot, a Holdat, pár kisbolygót, űrállomást és aszteroidát, de az igazán jelentős ugrást, a naprendszeren túli csillagok meghódítását jelentő technikai forradalom elmaradt. Az emberiség kettő (három) vetélkedő csoportra szakadt, nevezetesen a belső bolygókon (Föld-Hold-Mars) élőkre és a külső aszteroidaövezetben (Öv) lakókra, akik – a földitől drasztikusan eltérő életkörülmények miatt – már elindultak az evolúciós lépcsőn a következő fok felé. Semmi komoly elváltozás nincs rajtuk, de a kisebb testtömeg, a karcsú felépítés és a megnyúlt koponya pont elég egy kisebbfajta faji megkülönböztetéshez, kirekesztéshez. (Ismerősünk, az idegengyűlölet tehát úgy tűnik, a jövőben is velünk marad.) Az Öv polgárai erőtlen engedetlenségi mozgalmakkal és hatástalan terrorista fenyegetésekkel próbálják kivívni a gazdasági önállóságukat, ami a technológiailag fejlettebb – itt megjegyezném, hogy nagyon tetszett, hogy NEM Star Trek-szintű, inkább "éppenhogyűrképes" fejlettségű, teljesen logikus felépítésű gépekkel rendelkező (ld. véletlenül ugyanúgy, mint az Elsőszülöttekben) – belső bolygóknak persze nem érdeke.

"...a világmindenség pedig többé nem bizonyult kellően szilárdnak ahhoz, hogy a hosszú távú terveket fanyar humorú vicceknél többnek tartsa."

Nagyjából itt kapcsolódunk bele a történetbe, ami sokáig két szálon fut. Az egyiken egy jégvontató űrhajó legénysége próbálja kideríteni, ki (melyik hatalom) volt az, aki kelepcébe csalta a hajójukat, és főleg hogy mi okból tette ezt. Mivel mindent elvesztettek ami számukra fontos és akármerre mennek, mindenhol falakba ütköznek és az életükre törnek, ezért a földi származású Holden parancsnok bosszút esküszik. A politikai következményekkel mit sem törődve nyilvánosságra hozza a kutakodásuk kevéske eredményét, amivel sikeresen lángba borítja az egész naprendszert.

"...A Mariner-völgyből származók mindegyikére jellemző mesterkélt vadnyugatiasság idegesítette Holdent. A Földön már legalább száz éve nem léteztek cowboyok, a Marson pedig egyetlen fűszálat sem lehetett találni, amely nem kupola alatt nőtt, és egyetlen lovat sem, amelyet ne állatkertben tartottak volna. A Mariner-völgyben egykor kelet-indiaiak, kínaiak és egy kisebb texasi kontingens tagjai telepedtek le. Az elnyújtott magánhangzók minden jel szerint vírusként terjedtek."

A másik szálon Miller, a Ceres űrállomás korosodó, kiégett, enyhén alkoholista nyomozója – akit én még a mélyűrben, szkafanderben is a ’40-es évek népszerű noir-regények detektívfigurájának képzeltem el, kalapban – kap egy megbízást, hogy keresse meg egy földi milliárdos tévelygő lányát, aki valószínű, hogy egészségtelen kapcsolatot ápol az Övbeli terroristákkal.

"...A vicc az volt, hogy a Ceres nem rendelkezett törvényekkel – csak rendőrséggel. Miller keze semmivel sem maradt tisztább, mint Shaddid parancsnoké. Előfordult, hogy valaki kirepült egy légzsilipből. Előfordult, hogy bizonyíték tűnt el a szekrényekből. Nem arról szólt a dolog, helyes vagy helytelen-e valami, hanem arról, meg lehet-e indokolni."

A különböző űroperákból ismerős lehet talán a felállás, eddig igazán meglepővel nem találkoztunk, mégis, mivel sikeresen népesítették be – érdekes apróságok ezreivel – a naprendszerünket, ezért minden leíró rész nagyon élvezetesre, profira sikerült. A csavaros történetvezetés, és egy űrháború dinamikájának pontos magyarázata, valamint a végig izgalmas történet mellett a szereplők adták a könyv negyedik nagy erényét. A két főszereplő mellett – akik mindketten a „jó” oldal pozitív, szimpatikus szereplői, de mégsem tudnak soha túllépni emberi gyarlóságaikon és elfogadni a másikat, pedig akár legjobb barátok is lehetnének – a többiek is kifejezetten szórakoztató figurák, még ha sablonosak is. (A jégvontató – meglepő módon ex-katonai – személyzete (főleg Amos és Alex) mintha csak az Aliens-ből került volna át ebbe a könyvbe, az űrállomás(ok) lakói pedig mondjuk a Szárnyas fejvadászból.)

"...Furcsa, gondolta Holden, hogy pár apró hangból fel lehet ismerni valakit. Egy köhintésből vagy sóhajból. Vagy abból, ahogyan levegőért kapott közvetlenül a halála pillanata előtt." 

A regényen nem érezni, hogy két ember munkája. A stílus végig koherens, végig izgalmas, néha vicces, jó pár meglepő fordulattal tarkítva. A harci leírások élvezetesek, a „nem-várt-nagy-fordulat-amit-most-nem-spoilerezek-el-csak-kicsit”, tehát – a köpetzombik szintén roppantul tetszettek. Érdekes figyelni a karakterek személyiségfejlődését – vagy annak hiányát –, motivációit is. Jó móka találgatni olvasás közben, melyik regényből vettek kölcsön egy-egy részletet, vagy akár konkrét mondatokat is az írók. (A Tigris! Tigris!-ből, A Hold börtönében-ből és a Dűnéből származó részeket gondolom sokan ki fogják szúrni majd.)

"...Egy élesztőgombákon és fermentáción alapuló ökológiai rendszerrel együtt jártak a kifinomult erjesztett italok."

De sajnos nem voltam végig teljesen elégedett. A Thot-állomáson játszódó rész végéig tetszett csak igazán, minden szempontból a könyv (ez a vége felé van már). Addig nem okozott problémát, hogy Miller nyomozó – néha-néha előjövő – romantikus oldalát megbocsássam, vagy azt, hogy néha túl volt írva a regény. Nem érdekelt, be voltam szippantva. A végére tartogatott nagynak szánt fordulatot viszont egyáltalán nem tudtam értékelni. Banális volt, bár legalább szépen, következetesen felépített, de nekem még ennyi romantika se fér bele. ;-) Kíváncsi vagyok, hogy a második részre, a Caliban’s War-ra – mert persze biztosan maradok arra is! – (és a trilógia zárórészében, az Abaddon's Gate-ben) merre fejlődik majd tovább a protoplazma, és mi lesz az emberi diaszpór(a/ák) további sorsa. (Remélem, abban majd jelezve lesz, ha fejezeten belül helyszínt váltunk vagy ugrunk az időben, mert a Milleres részekből ez kimaradt – ahogy az eredeti angol kiadásból is –, de hogy ennek mi lehetett az oka, azt nem tudom, mindenesetre elég zavaró volt.)

"...Nehogy kimondd, te szerencsétlen fasz!, gondolta Miller.
– Szerelmes vagyok beléd, Naomi – jelentette be Holden. "

(Tökéletesen példázza végtelenül romantikus énemet.
Miller: OK! Holden: Messze túl sok!) ;-)

A könyvért köszönet a Fumax Kiadónak!

2 megjegyzés :

  1. Ez egy nagyon érdekes könyv. És akkor finoman fogalmaztam. Igazság szerint nem értem - biztos bennem van a baj, ez lehet az oka -, hogy miért ennyire népszerű. Mivel mindenhol szinte csak jót olvastam róla, nagyon meg akartam venni. Áldom a szerencsémet, hogy barátom megvette, és el tudtam tőle kérni, mert utólag bántam volna a kiadott pénzt rá.

    Miután letettem a könyvet, bennem három részre tagolódott a könyv. Az első harmad az valami zseniális volt. Legalábbis a politikai hatalmakat, és erőviszonyokat bemutató leírások. Élveztem minden pillanatát, pedig én párbeszéd párti vagyok. A könyv középső rész már nem volt ennyire jó, itt már időnként unalmasnak is találtam, de ha kb. a 60%-nál vége az első résznek, akkor azt hiszem nem lett volna semmi bajom. De nem lett vége. az utolsó kétharmad, az maga volt a borzalom. Unalmas és fölösleges volt. Innentől kezdve teljesen kiszámítható volt minden fordulat.

    Mi is volt a legnagyobb problémám? Több is volt. Egyrészt baromira túlírt lett a könyv. A két főszereplővel egy cseppnyit sem tudtam azonosulni, ráadásul Holden karaktere nekem hiteltelen volt. Időnként a harci jelenetek röhejesek voltak, ráadásul egy multi vállalat nem egészen úgy működik, ahogy azt a szerzők elgondolják. A KBSZ-es főmufti (nem emlékszem már a nevére) tegeződésétől pedig egyenesen kihullott a hajam.

    Miután bemutattad a Lost Galaxy sorozatot, gyorsan átrágtam mind a három regényen magam, és azt kell mondanom, hogy minden hibája ellenére, sokkal jobban szórakoztam rajta, mint a Leviatán ébredésén.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nekem is az eleje tetszett jobban, és a vége kevésbé, de összességében tetszett. Bírom a noir-os beütésű zsarus történeteket, a világ maga pedig - kár, hogy főleg csak az első felében olvashattunk róla sokat - szuperül eltalált.
      A Lost Galaxy-t én is folytatni fogom. Szórakoztató, hangulatos írás volt az első rész.

      Törlés