2013. szeptember 12., csütörtök

John Scalzi - Az utolsó gyarmat


John Scalzi - Az utolsó gyarmat
(Vének háborúja 03.)

John Scalzi - The Last Colony
(The Old Man's War 03.)
Eredeti megjelenés: 2007
Magyar kiadás: Agave Könyvek, 2013
Műfaj: science-fiction, akció, háborús
Hossz: 296 oldal
Fordította: Makai Péter Kristóf
Beleolvasás:
[ITT]
Vásárlás:
BOOKER
Díjak:
Seiun-díj, - legjobb külföldi regény - 2010
HUGO-díj jelölt, 2008

Tartalom:
Katonai szolgálata végeztével John Perry leszerelt, és eseménytelen veteránéveit Huckleberry távoli bolygóján tengeti, ahol a Gyarmati Szövetség falusi békebírójaként a telepesek tyúk- és kecskepereiben szolgáltat igazságot. A korábban a Különleges Erőknél szolgáló feleségével, Jane Sagannel él együtt, több hektáros tanyájukon földet művelnek, és büszkeségtől dagadó kebellel figyelik, hogyan cseperedik örökbefogadott lányuk, Zoë.

A falusi idill nyolc évét azonban egy csapásra fenekestül felforgatja, amikor a Gyarmati Szövetség fejese kopogtat a portájukon. Az emberek gyarmatbirodalma ugyanis politikai válság szélére sodródott: a maroknyi telepes segítségével létesített egykori kolóniák az évek során annyira megerősödtek, hogy egy ideje maguk is gyarmatosítási jogot követelnek saját bolygóiknak. Ki más lehetne rátermettebb kormányzója a baljós nevű Roanoke-ra készülő, tíz külön világról érkezett, önfejű telepesnek, mint Perry, a békebíró és az ellentmondást nem tűrő Sagan? Az új kolóniához a Gyarmati Szövetség nagy reményeket fűz, de nem csak azért, mert ezzel megzabolázhatja az elégedetlenkedő gyarmatokat, hanem egy ennél grandiózusabb, magasztosabb cél hajtja, mely egyben Johnt és Jane-t is a galaktikus politika, ármány és cselszövés legmélyebb vízébe dobja, a fejük felett lebegő háború árnyáról már nem is beszélve.






John Scalzi (1969-)
Amikor tavaly nyáron a kezembe vettem John Scalzi négy (öt?) részes trilógiájának első részét, a Vének háborúját, még nem sejtettem, hogy az utóbbi évek egyik legjobb háborús témájú science-fiction sorozatát kezdtem el. Ráadásul külön öröm, hogy a kiadó sebességének hála, a regényfolyam következő részét, a Zoe’s Tale-t is elolvashatjuk még idén novemberben. (Kicsi üröm az örömben, hogy a részek között játszódó novellákat egyenlőre még nem vehetjük a kezünkbe.) John Scalzi idén szeptemberben megnyerte a HUGO-díjat a Redshirts című regényével! A díj a legjobb helyre került, remélem hamarosan ezt a könyvét is elolvashatjuk magyarul... (Update: Remekül időzített hír, hogy a könyv jövőre érkezik is hozzánk!!!!)

„A Huckleberryről való távozásom története, mint minden valamirevaló történet, egy kecskével kezdődik.”

Ismert tény már, hogy John Scalzi – a Whatever blog szerzője – saját oldalán kezdte megjelentetni a Vének háborúját, miután hiába házalt vele különböző kiadóknál. A könyvre eredetileg fejezetenként lehetett „előfizetni”, és az internetnek, valamint természetesen a kalandvágyó próba-olvasóknak hála szájról-szájra terjedt eme ismeretlen remekmű híre. John Perry, a Gyarmati Véderőbe besorozott Vén Trotty története nem csak az olvasókat, hanem a kritikusokat és a szakmát is levette a lábáról. A sorozat második részében, a Szellemhadtestben sajnos el kellett búcsúznunk egy kis időre kedvenc kiskatonánktól, de ezt ellensúlyozandó mélyebb bepillantást kaptunk a Gyarmati Véderők Különleges Alakulatának mindennapjaiba és egy szakadár tudós terveibe, amelynek célja az emberiség totális eltörlése. Szerencsére a végeredmény nem lett kevésbé jó, mint az előd, ezért gyakorlatilag két tökéletes rész után szerintetek mennyire vártam, hogy a harmadik rész is hozzám kerüljön? Ez most végre megtörtént.

„…A Gyarmati Véderő elhozott a Földről, és megtartotta belőlem, ami kellett nekik: a tudatomat és a DNS-em egy részét. Az utóbbiból összeraktak nekem egy új testet, amely fiatal, fürge, erős, szép, és csak részben emberi. Ebbe beleszuszakolták a tudatomat, és alig hagytak időt, hogy kiélvezzem második fiatalságomat. Aztán fogták ezt a szépséges testet, amivé lettem, és az elkövetkező néhány évben szándékosan ki akarták nyuvasztani úgy, hogy annyi ellenséges, idegen faj ellen bevetettek, ahány ellen csak tudtak.”

Az utolsó gyarmatban ismét John Perry-é a főszerep, de már nem mint katona találkozhatunk vele, hanem mint leszerelt civil polgár látja el a békebírói feladatokat felesége oldalán egy isten háta mögötti gyarmatbolygón. Az előző részek pörgős tempójával összevetve a könyv eleje lassan csordogáló erecske csupán, de az igazat megvallva engem az sem zavart volna már, ha Perry az egész regényben a székében ücsörgött volna végig és a telepesek ügyes-bajos dolgait rendezi el sajátos humorú stílusában. Scalzi szerencsére megtartotta a tőle megszokott stílusjegyeket, tehát azokban a részekben, ahol relatíve nem sok minden történik, ott is szórakoztató olvasni sorait.

„– Egy kecske van az irodájában – mondta a nő.
– Hm. Azt hittem, már bepermeteztük az irodát ellenük.”

Persze az író nem azt tervezte, hogy arról mesél nekünk, ahogy a békebírói hátsó termetesre hízik, ezért Perry és családja egy minden szempontból unortodox gyarmati csoportosulás vezetői székében találják magukat. Ez a poszt ugyan már eleve nem nagyon volt az ínyükre, de mikor rájönnek, hogyan is verte át őket a Gyarmati Véderő pontosan, az események újra nyaktörő pörgés-forgásba kezdenek. Már a gyarmatosítás sem egyszerű a technikát elutasító, radikális és a végletekig pacifikus, vallásos mennonitákkal és a gyarmat vezetői posztjára törő ambiciózus politikusok és médiaszemélyiségek kereszttüzében, de hamar kiderül az is, hogy a Roanoke olyan meglepetéseket is tartogat, amit az öt perces bolygó-állapotfelmérésen a GYSZ kicsit túlságosan is laza szakértői csoportja elmulasztott észrevenni. (Egyébként Roanoke szigetén alapították az első angol gyarmatot Észak-Amerikában – 1585 –, ahonnan az összes telepes nyom nélkül eltűnt egy tél alatt. A településre érkező gyarmatosítók következő turnusa már nem talált ott senkit, csak egy táblát, amin annyi állt: Croatoan. A tudósok máig azt vizsgálják, mi történhetett az elveszett gyarmattal (The Lost Colony), és mi/ki is lehet az a titokzatos Croatoan – erről számos dokumentumfilm (és körülbelül ugyanannyi horrorfilm) készült már az évek során. A könyv címe (The Last Colony) is erre a témára analógia.) A könyvben Croatoan – természetesen – a telepesek frissen alapított városának a neve lett. Jó poén… bár engem egy ménesnyi lóval sem lehetne odavonszolni erre az eleve elátkozott helyszínre. (Persze a későbbi események igazolnák is paranoiámat.)

„– Hú! – lelkendezett Savitri. – Nem mindennap látja az ember, hogy egy nagynevű gyarmati tudósító behugyozik a félelemtől.
– Tény – mondtam. – De az őszinteség kedvéért megjegyezném, e nélkül is teljes életet éltem, és akkor is boldogan haltam volna meg, ha sosem látom.”

John Perry elveszett gyarmata viszont nem egy Robinson-történet, ahol a lényeg a kolonizáló emberek életkörülményeit bemutató részeken, a kicsi, egyéni sorsokat meghatározó, megváltoztató kalandok során van, hanem a könyv második felében elérünk az igazán grandiózus eseményekig is. Feltűnnek az eddigi részekben csak suttogva emlegetett csillagközi Konklávé és a négyszázhúsz többi földönkívüli civilizáció emberiség ellen (is) mozgósított hajói a Roanoke egén. A kétezer-ötszáz fegyvertelen, jobbára háborúellenes telepesnek akkora ellenséges érzelmű galaktikus összefogással szemben kellene ellenállni, amelytől még maga a Gyarmati Szövetség is megremegett. Ez igen, dőlhetnek hátra elégedetten azok a rigorózusan hajthatatlan olvasók is, akik – velem ellentétben, akinek az első részek relatíve kisebb kalandjai és összecsapásai is bőven megfeleltek – mindenképpen epikus méretű konfliktust vártak John Scalzi új könyvétől. Most ők is megkapták. Gyerünk, Perry kormányzó, ebből vágd ki magad!

„Az utolsó testvérpárt, akik annyit marakodtak, mint a Chengelpet testvérek, Káinnak és Ábelnek hívták, és a végén legalább az egyikük dűlőre vitte a dolgot.”

A történetről nem szeretnék többet írni, nehogy valakinek elrontsam az olvasási élményét, bár a vége annyira megdöbbentő, hogy olvasáskor szerintem még akkor is az állukat keresgélnék az olvasók, ha most ide leírnám, hogy ez meg ez lesz. Igazság szerint nekem ez az eszembe sem jutott volna, teljesen felborít minden erőegyensúlyt, ami eddig létezett a Vének háborúja univerzumában, de pont ez benne a szuper-zseniális. Ráadásul az utószóban említett tervek szerint ez lett volna a trilógia utolsó része. Nem csodálom, hogy Scalzira ömlöttek az őrjöngve folytatást könyörgő rajongói levelek. Itt és így abbahagyni… Szerencsére a tervei még idejében kútba estek, és már az ötödik rész is megjelent, a The Human Division, igaz abban teljesen új történet kezdődik, új szereplőkkel – de mit bánom én! Csak legyen még SOK rész! Nem kell az sem, hogy ezeknél jobb legyen, ezek pont jók úgy ahogy vannak… bár hosszabbak éppen lehetnének.

A könyvért köszönet az Agave Könyveknek!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése