Ugrás a fő tartalomra

Arthur C. Clarke & Stephen Baxter - Napvihar


Arthur C. Clarke & Stephen Baxter - Napvihar
(Időodisszeia 02.)

Arthur C. Clarke & Stephen Baxter - Sunstorm
(A Time Odyssey 02.)
Eredeti megjelenés: 2005
Magyar kiadás: Metropolis Media, 2007
Műfaj: science-fiction
Hossz: 326 oldal
Fordította: Gálvölgyi Judit
Vásárlás: 

Tartalom: 
2037. június 9. Bisesa Dutt, az ENSZ békefenntartó erőinek hadnagya felbukkan Londonban, öt évvel azután, hogy átzuhant egy párhuzamos világba. Csakhogy a Földön eközben mindössze egyetlen nap telt el, és látszólag senki nem tud arról a jelenségről, amely a bolygó körül darabjaira törte a téridőt. Aztán egy rekordméretű napkitörés szinte megbénítja az emberi civilizációt, és a csillagászok közlik, ez még csak előfutára volt a fenyegető igazi katasztrófának. Megakadályozható-e a világégés, különösen ha kiderül, hogy egy idegen értelem mozgatja a háttérből a szálakat?
Az SF két élő klasszikusa tovább szövi lebilincselő meséjét az emberi faj újabb Odisszeiájáról, amelyben régről ismert, emlékezetes fordulatok váltogatják egymást kiszámíthatatlanul sorjázó, eredeti ötletekkel.



Arthur C. Clarke (1917-2008)
Arthur C. Clarke írói méltatását szíves engedelmetekkel most elhagynám, hiszen nálam jóval felkészültebb szaktekintélyek sora írt már róla számolatlanul. (Rajtam kívül) ki ne ismerné valamelyik klasszikus sci-fi művét legalább? Elég az róla, hogy kora – és utókora – egyik meghatározó szerzője volt. Megromlott egészségi állapotából kifolyólag egyre lassabban ment neki az írás, ezért előszeretettel vette igénybe szerzőtársak segítségét, hiszen megírásra érdemes ötletekből haláláig nem fogyott ki. Stephen Baxterrel, az őt követő generáció roppant tehetséges – hiszen 1987-el kezdődően sikeres könyvek és novellák jelzik pályafutása mérföldköveit – angol írójával 1997 óta írt közösen, tehát az Időodisszeia első része, a nekem roppantul tetsző Az idő szeme nem az első kooperációs művük volt.

Stephen Baxter (1957-)
A trilógia nyitó darabja jókora meglepetést okozva nekem, gyakorlatilag egy alternatív történelmi műbe oltott katasztrófa-regény volt, olyan olvasmányos stílusban megírva, hogy alig vártam, hogy a folytatását is a kezembe vegyem. Ráadásul, több ismerősöm szerint, akiknek a véleményére adok, a sorozat második része magasan a legjobb rész.

Most tehát megint itt állok egy „második részes-szindrómával”. Mennyit mondhatok el anélkül, hogy az első részt még nem olvasó, véletlenül idetévedt olvasók előtt se lőjek le minden meglepetést? Innentől spoilerek lehetnek, tehát az első részt még nem olvasók inkább álljanak meg, és olvassák el a könyv zseniális első részét. A többiek jöjjenek tovább velem!

„…Kiderült, hogy egy törékeny, erősen összekapcsolódó részekből álló, fejlett technikájú civilizációnak együtt élnie egy csillaggal olyan, mint a társbérlet egy medvével. Talán nem tesz kárt az emberben. De azért minimum figyelni kell, igen alaposan.”

Elismerve a könyv érdemeit – amelyekről majd később lesz szó – nem mondhatom, hogy legalább az egyik szemem ne sírna. Az első részben nekem ugyanis a legjobban az alternatív történelmi vonulat tetszett igazán. Nem a miértekkel és a hogyanokkal foglalkoztam, hanem élveztem a szereplőkkel történő meghökkentő fordulatokat, a lehetetlen történelmi paradoxonokat. Azon izgultam, bár szinte előre borítékolhattam volna a választ, hogy képes lesz-e az emberi civilizáció fennmaradni egyáltalán – hát még békésen! –, ha a népcsoportok fejlettségi szintje közt ekkora különbségek vannak, satöbbi. Azt reméltem (mert nem olvasok előre tartalmakat), a Napviharban legalább néhány (sok) fejezet erejéig visszatérhetek a Mir-re, és továbbra is figyelemmel kísérhetem a túlélő kevesek erőfeszítéseit, és velük együtt tehetetlenül figyelem, ahogy az Elsőszülöttek újabb nehézségeket állítanak az útjukba, ezúttal napviharok képében. A könyv tehát ilyen szempontból csalódást keltett, hiszen a Mir csak egy-két mondatnyi visszaemlékezésben jelenik meg. Az ott maradtak mintha nem is léteztek volna – ráadásul ugye kiderül, hogy ugyanezen személyek „másolata/eredetije/doppelgangere” itt maradt a Földön –, és csak Bisesa Dutt (belőle vajon miért nem készült duplika?) kálváriáját olvashatjuk tovább, akinek ráadásul alig van szerepe a továbbiakban. A könnyed olvasást elősegítő, a tudományos rizsát abszolút a minimumon tartó nyelvezetnek is búcsút lehet inteni, hiszen ebben a részben már beleadtak apait-anyait a szerzők – ahogy azt a hard science-fiction könyvekért rajongó mérnökök, tudósok és (most) Nap-kutatók gyanítom minimálisan el is várták tőlük.

„…mikor volt az embernek józan esze?”

Az előző poszt kommentjében kérdezte tőlem Kovács Hajnalka, hogy észrevettem-e az ebben a könyvben bennmaradt tudományos tévedést. Nos itt válaszolok neki, hogy ez gyakorlatilag eleve ki volt zárva nálam! :) Nem vettem észre, most is hagytam magam elkápráztatni az olyan kifejezésektől, mint a tacho-vonal vagy a telemeráz. Hogy még tovább ekézzem magam, azt is bevallom, hogy nekem az is csak most esett le, hogy az egyensúlyi pontok, azaz Lagrange-pontok – amikről oly sok űroperában olvashattam már –, nem csak a végtelen messzeségben létező űrobjektumok, hanem a Naprendszerünknek is vannak, ráadásul nem is egy, hanem rögtön öt. Teljesen egyértelmű, mégsem raktam össze a kettő meg kettőt.

„Triviális: tudósok között ez a szó súlyos sértésnek számít. Rose arca maga volt a gyűlölet.”

Egy szó mint száz, a Napvihar jóval realisztikusabb alapokon nyugszik, mint az első rész, jóval több tudományos leíró résszel. Aki ezek miatt olvassa a sci-fi könyveket, az most sok mindent megtudhat a mágnességről, Föld-mágneses viharokról, napsugárzás-viharokról, rádiózavarokról és egyszerűen mindent a Nap belső felépítéséről, zónáiról, ciklusairól, időjárásáról, a magjában végbemenő termonukleáris reakciókról és a Földre irányuló, gyakran pusztító hatásokról – különös tekintettel a napkitörésekre, napviharokra. (Ráadásul sokszor olyan, szinte költői képekkel magyarázva, hogy úgy tűnik, mintha Clarke egyszerűen szerelmes lenne a Napba.) Bevallom, ha egy író nagyon belemerül a tudományos témák boncolgatásába – ebben még pont jó az arány –, akkor bizony a könyv történetének NAGYON jónak kell lennie, hogy engem ne veszítsen el, mint olvasót. Talán ezért is volt régebben egy kis ellenérzésem a science-fiction regényekkel szemben. Általában feltételez némi felkészültséget (de legalább érdeklődést) a téma tudományos szegmense iránt is az olvasóból – belőlem pedig ez teljesen hiányzik. (Még a gimnáziumban megígértem a kémia tanárnőmnek, hogy – tisztán a tudomány érdekében – távol tartom magam a természettudományok minden ágától, és ehhez azóta is hősiesen tartom magam.)

„…Olyan hatalmasak és sűrűk ezek a rétegek, hogy a Nap szinte átlátszatlan önnön fénye számára; egy adott fotonnyi energiának több millió évbe telik, amíg a magból a felszínre kínlódik.”

Miután kibúslakodtam magam, hogy most nem lesz Mir, a történet most is hamar elragadott. Az Elsőszülöttek végre sokkal többször „szerepeltek”, mint az első részben, és már azt is megtudhatjuk, hogy mi okuk volt arra, hogy az emberiséggel ilyen csúnyán kibabráljanak (kétszer). Motivációjuk ráadásul még érthető is, félelmük – az ő szempontjukból – valós félelem. Ettől függetlenül örömmel és bizakodva olvastam a Föld nemzeteinek heroikus összefogásáról szóló részeket. A könyv erényei közé tartoztak ezek a részek, valamint a napvihar elkerülhetetlen eljövetelekor felvillantott rövid villanások a Föld különböző tájairól. Aki együttérzés nélkül tudja olvasni az – egyébként össznépi szempontból jelentéktelen – egyéni tragédiák sorozatát és felháborodás nélkül a Kínáról és az újult erőre kapott vallásos érzületekről szóló sorokat, az biztosan a Titanicot és a Schindler listáját is mosolyogva nézte végig a moziban – egymás után. :)

Tökéletesen bemutatja a regény, hogy mennyire védtelenek vagyunk most is – Elsőszülöttek nélkül is! – a Napban folyamatosan végbemenő változásokkal, reakciókkal szemben. Kicsit sem megnyugtató a tudat, hogy az utolsó nagyobb napvihar még 1859-ben volt, amikor nem voltunk annyira kitéve az elektronikán alapuló technikánk miatt a hatásának, mint manapság lennénk. Még aggasztóbb, hogy az utóbbi években folyamatosan növekvő napi aktivitásról jönnek a cikkek, ami ellen semmiféle védelmünk nincs, sőt a hipotetikusan bekövetkező katasztrófa miatt fellépő, az élő szervezetekre gyakorolt pontos hatásokról sincsen megbízható tudásunk. Hamisítatlan „hangulatkeltő” regény tehát a Napvihar.

„…Meg kell még értenünk a fizikai alapjait, tudod. És a modelljeink csak magának a napviharnak az energia kiáramlásáig láttak el – nagyjából helyesen. De azon túl a modellek egy szingularitásba futottak – olyan helyre, ahol a görbék a végtelenbe vesztek, és a fizika teljes egészében értelmét vesztette.”

A könyvben található néhány rész, amik nem hatnak újdonságként, és 2005-ben sem voltak azok, inkább tisztelgés más írótársak előtt és visszanyúlás Clarke pár saját ötletéhez. Gondolok itt konkrétan az Űrliftre és még inkább a Hold kereskedelmi és „árufuvarozási” szerepére a jövő társadalmában, amit Robert A. Heinlein A Hold börtönében című szenzációs könyvében részletesen ki is fejtett. A jelenkori internetes keresőmotorokból kifejlesztett három mesterséges intelligencia, az Arisztotelész, Thalész és Athéné nevezetű jogi személyek, akik – sikeresen elkerülve az ide kívánkozó klisét – végre nem törtek megalkotóik ellen, hanem önmagukat sem kímélve vették fel az űrbeli fenyegetéssel, és az emberi civilizáció pusztulásának valós rémével a harcot. Mindhárman nagy arcok voltak, de a szinte mindentudó intelligenciája mellett is végtelenül naiv Athéné volt a kedvencem.

Összességében a Napvihar se nem tetszett jobban, mint az első rész, se kevésbé nem élveztem. A két könyv bár egy sorozatba tartozik, de a szerzőkön – és az Elsőszülötteken – kívül alig található bennük közös jellemző. Remek írás ez is – további olvasásra csábító lezárással – és a másik is, érdemes adni nekik egy esélyt.

A könyvért köszönet a Metropolis Media Kiadónak!

Megjegyzések

Megjegyzés küldése