Ugrás a fő tartalomra

Valerio Evangelisti - Eymerich: Indulj, Inkvizítor!


Valerio Evangelisti - Indulj, Inkvizítor!
(Eymerich 01.)

Valerio Evangelisti - Nicolas Eymerich, inquisitore
(Ciclo di Eymerich 01.) 
Eredeti megjelenés: 1994 
Magyar kiadás: Metropolis Media, 2013 
Műfaj: alternatív történelem, sci-fi, fantasy, horror
Hossz: 248 oldal
Fordította: Zsoldos Amália
Beleolvasás:
ITT
Vásárlás:
BOOKER
Díjak:
Premio Urania-díj, 1994

Tartalom:
1352-ben a fiatal Nicolas Eymerich domonkos barátot kinevezik az Aragóniai Királyság főinkvizítorává. Feladata súlyos terheket ró rá, s mindeközben még a hatalmát is meg kell szilárdítania az ellene irányuló intrikák kereszttüzében. És ha ez még nem lenne elég, hírét veszi, hogy Zaragozában és környékén egy pogány kultusz ütötte föl a fejét, melynek szálai talán egészen a királyi udvarig nyúlnak. Az inkvizítor atya nyomozni kezd az eretnekek után, ám azt nem is sejti, kutakodása milyen messzire vezet majd!

A közeli jövő Amerikájában egy excentrikus fizikus olyan forradalmian új tudományos elmélettel áll elő, amely már-már az ezotéria határát súrolja: űrhajókról beszél, melyeket az emberi gondolat energiája hajt, és a fénysebességnél is gyorsabbak! Szakmai körökben nevetségessé válik, és terveit csak egy szélsőséges elveket valló, feltörekvő politikus támogatja.

A 22. század végére megépülnek az első pszitronikus űrhajók, és egyikük, a Malpertuis, egy nagyszabású, vallásos hátterű expedíció keretében a Gamma Serpentis rendszer felé indul. Útját titkok övezik, de ha megtalálja, amit keres, az átrajzolhatja a világ jövőjét… de akár a múltját is, új irányt szabva egy 14. századi inkvizítor életének.

Az olasz SF egyik legjelentősebb szerzőjének, a számos díjjal kitüntetett Valerio Evangelistinek Eymerich-sorozata új megvilágításba helyezi történelmünket, évekre elég gondolkodnivalót ad, és hozzá még izgalmas kalandnak sem utolsó. Köteteit már több nyelvre lefordították, képregénnyé, sőt számítógépes játékká adaptálták.




Valerio Evangelisti (1952- )
Valerio Evangelisti (1952-) olasz regényíró, aki eredetileg politológusként kereste a betevőre valót. Írni 1981 körül kezdett el. Első munkái még tisztán történelmi írások és cikkek voltak, figyelme a fantasy, science-fiction és a horror felé csak a ’90-es évek közepe felé fordult, amikor megírta első Nicholas Eymerich inkvizítorral foglalkozó könyvét, ami egy csapásra híressé tette a nevét, hiszen azonnal elnyerte vele az egyik legrangosabb olasz sci-fi díjat – a Premio Urania-t –, és a könyvet hamarosan több más országban is kiadták. Ezen művei a new weird irodalmi irányzatba tartoznak - mint például China Miéville vagy Jeff VanderMeer könyvei -, és olyan szerzők kései utódjának számít, mint H. P. Lovecraft vagy Mervyn Peake. A szerző Inkvizítor-sorozata jelenleg tíz résznél tart, az utolsót 2010-ben adták ki. Az Eymerich inkvizítorról szóló történetek népszerűségét semmi nem mutatja jobban, mint hogy sötét alakja mára már lelépett a könyvek lapjairól, és képregény sorozatok, számítógépes- és táblás játékok dolgozzák fel kalandjait szerte a világon. Magyarul idén augusztusban jelenik meg a nyitókötet, amit újra – mint az Arszen és a játék hatalmát a múltkor –, volt lehetőségem még a megjelenése előtt elolvasni, amiért hálás köszönet! A szerző jelenlegi utolsó könyve, amit tavaly fejezett be, egy a karib-tengeri térségben játszódó kalózos, fikciós történelmi trilógia.

Mielőtt a könyv érdemi részével foglalkoznék, jelzem, hogy Nicholas Eymerich valós történelmi személy volt. 1316 és 1399 között élt, és 1334-től valóban domonkos rendi pap volt, majd 1357-től a spanyol inkvizíció aragóniai vezetője. 1376-ban írt egy könyvet Directorium Inquisitorum címen a lefoglalt varázskönyvek, fóliánsok alapján, ami a Spanyol Inkvizíció hivatalos, boszorkányüldözések során használt kézikönyve lett egészen a XVII. századig. A végletekig hajlíthatatlan, egyenes jelleme, ami sajnos nem kevés kérlelhetetlenséggel, fanatizmussal és érzéketlenséggel, sőt embertársaival szembeni beteges irtózással párosult, a történelem egyik leginkább véreskezű hóhérává tette. (Persze csak akkor, ha nem számítjuk a történelem számos háborús bűnösét.) Kalandos – és hosszú –, többszöri száműzetéssel tarkított élete valószínűleg elég inspirációt nyújtott Evangelistinek az egész sorozathoz. Az alternatív történelmi regény – a többi történelmileg hiteles szereplőn kívül – nagyjából ennyiben fedi a valóságot, a könyvben történő eseményeket már csak a szerző szárnyaló képzeletének köszönhetjük. De miről is szól a könyv?

Az események három, teljesen különálló ágon történnek, amiknek sokáig nincs – és nem is lehet – semmiféle kapcsolata egymással. A történések fő szála – az Eymeric-szál – 1352-ben játszódik Aragóniában. A könyv szerint Eymerich megkapja a főinkvizítori kinevezését addigi felettesétől (a valóságban erre még öt évet várnia kellett), de mielőtt korlátlan hatalmát valóban elnyerné, ezt még a királlyal és a Justitiával is el kell fogadtatnia. A kor szelleméhez „méltón” a király, a nemesek és az egymással is rivalizáló papi rendek között ezt a célt egyáltalán nem olyan könnyű elérni, főleg, hogy az inkvizíció – szokásához híven – éppen egy különösen elterjedt boszorkány-szekta felszámolása ügyében nyomoz, és a szálak a királyi palotába vezetnek.
Ezek a néhol enyhén horrorisztikus részek adják nagyjából a könyv 2/3-át, és egyúttal ezek magasan a legjobban sikerült részei is a műnek. A középkori helyszínek – Zaragoza, Piedra –, a papság egymással szemben álló felekezeteinek rövid bemutatása, a könyv elején a csatornákból előhömpölygő mitikus REJTÉLY, és Eymerich inkvizítor „logikus, néha már embertelen elméje”, gyarló embertársaitól irtózó, de a céljához és hitéhez tántoríthatatlanul ragaszkodó - ő a történelemkönyvekből megismert, rettegett inkvizítorok mintapéldánya! - karaktere mind megkönnyíti az olvasó dolgát, hogy sikeresen élje bele magát a cseppet sem vidám történetbe. Személyes kedvenceim az Eymerich gondolkodását bemutató részletek voltak innen, valamint az inkvizítorok illetve az inkvizítori hatalom működését a gyakorlatban bemutató részek – a könyv végéhez közeledve. A vaskalapos, mégis intelligens inkvizítor Isten földi királyságának védelmezőjeként szembeszáll a földre szállt gonosszal, de biztos vagyok benne, hogy az olvasókat meg fogja osztani a karaktere.

„Az igazi hatalom az, ha másoknak korlátlanul szenvedést tudsz okozni.”

A könyv második része meghatározhatatlan időben játszódik Amerikában, de nagyjából a 2010-es évek után nem sokkal. (Pár híres tudósra – például Einsteinre – már mint elhunytra hivatkoznak.) Mivel a papságnak is nagyobb hatalma van a világi életben, mint ami most megszokott, ezért hamar kiderül, hogy nem a Mi Földünkön játszódik ez a rész, hanem mondjuk azt, egy alternatív valóságban, de mivel az események nagyjából három-négy tudós eszmecseréjéből állnak, ezért a történelmi háttérről itt nem sok szó esik - nagyjából semmi, hogy pontosabb legyek.
Marcus Frullifer, egy zseniális tudós kitalálja, hogy lehet egy újfajta erőforrás segítségével gyakorlatilag a gondolat sebességgével utazni – akár a csillagok közé is. Ehhez pár „médium” szükséges csak, akik a pszitronikus energiát koncentrálni képesek és gyakorlatilag a „célba képzelni” az űrhajót, vagy bármit. Elméletét egy tudományos társaság sem veszi komolyan, egyedül az egyház hajlandó támogatni a kutatásait. Az okok csak a könyv végén vállnak nyilvánvalóvá, addig összesen két dologról szólnak ezek a részek. Frullifer szexuális frusztráltságáról, szerelméről egy kolléganője iránt, aki nem egy súlycsoportban van vele, valamint végeláthatatlan magyarázatok sora az újonnan megalkotott technológia elméleti hátteréről és működéséről – ami nekem végig kínainak hangzott. Szerintem ez több olvasónak is így lesz, hiszen, amennyire tudom, ez egy minden tudományos alapot nélkülöző technológia – tehát még véletlenül sincsen benne semmi science, csak is fiction! Röviden, a legeslegutolsó fejezetet leszámítva, nem tetszett egyáltalán. Nekem túl száraz volt, ráadásul Frullifer is egy nagy balféknek tűnt végig –, hogy szinte már azért drukkoltam, hogy NE jöjjön össze senkivel.

„Frullifer végigpörgette életének harminc évét, és mikor eljutott odáig, hogy még mindig szűz, máris nem érezte magát olyan disznónak.”

A könyv harmadik eseményszála a távoli jövőben, 2194-ben játszódik, és az egész egy névtelen tanúvallomás vizsgálati átirata. A Malpertuis nevű űrhajó olyan jelentőségű expedícióra vállalkozik, amire nem volt példa még az emberiség hosszú történetében. Ebben az időben az emberiség már kirajzott az űrbe, meghódított pár planétát, felállított pár űrállomást a Jupiter körül és úgy tűnik, elérkezett az idő, hogy elinduljon a Naprendszeren kívüli világok felfedezése is. Ehhez a célhoz elengedhetetlenül szükségesek a még a tesztidőszakon alig túlesett, az űrhajósok által gyanakodást, értetlenséget kiváltó frullifer-hajtóművel felszerelt űrhajók, amiket a fedélzetükön lévő „telepaták” egyszerűen a célponthoz gondolhatnak. Két csavar van csak ebben az álom-utazásban, méghozzá, egy, amit nem mondok el, mert akkor értelmetlen lenne elolvasni a könyvet, és hogy valójában csak a pszichéjük vetül ki az új helyre – így mintegy megkettőzve a valós testüket –, de a kivetülésük a fizikai behatásokra ugyanúgy fogékony marad, mint az eredeti, sőt ha meghalna, akkor az eredeti test is valószínűleg elpusztulna.
A Malpertuis-os részek adják a könyv tisztán fiction-ös részeit. Maga az űrutazás nem érdekes ugyan – piff-puff, megjöttünk! –, de az űrhajón tapasztalható feszültség, a vezetők közötti véleménykülönbségek és a munkások szinte babonás, paranoid félelme az ismeretlentől (és a még szinte ismeretlen technológiától), majd a célpontnál tapasztalt furcsaságok a könyv olvasmányosabb, könnyebben emészthető részei közé tartoznak. Itt találkozhatunk az első olyan szereplővel, akit végre feltétel nélkül kedvelhetünk, hiszen csak tétlen szemlélője, elviselője volt a bekövetkező eseményeknek.

Furcsa könyv volt mindenképpen, amiről vegyes érzelmek alakultak ki bennem, bár egy próbát mindenképp megér. Két része tetszett, egy pedig egyáltalán nem. Az író stílusa még a legjobb részekben is messze van – a zsánerben (stílusilag) mostanában abszolút favoritnak számító – John Scalzi könnyedségétől, bár rossznak azért nem mondanám, csak kissé száraz. Még egy inkvizítorról is olvashattunk már "humoros" írást - Joe Abercrombie Lokta inkvizítorára gondolok -, de ebben a regényben humorosabb részeket nem sokat fogunk találni. A középkori részek, ahogy haladunk előre az eseményekkel, egyre durvábbak, sötétebbek, de meg kell mondanom, valahogy még ott is sokkal nagyobb "vérgőzre", más, középkorban játszódó könyvekét meghaladó - de minimum elérő - kegyetlenségekre, vagy legalább valami hallatlanul izgalmas, hurrikánszerű váratlan fordulatokra számítottam, amik aztán végül elfelejtettek megjönni. (De ne feledjük, ez volt a szerző legelső könyve, ráadásul egy sorozat első része, tehát az események gyaníthatóan még csak most kezdenek majd beindulni!(?)) A három szál a végén csak összefonódott – sokáig el nem tudtam képzelni, hogy lesz ebből egy történet –, de igazából nekem mégsem igazán állt össze koherens egésszé. Arról sincsen elképzelésem, hogyan fog folytatódni a sorozat. A Frullifer-es szál még hagyján, hiszen ott egy – nagyon jó! – cliffhanger lett a vége, de a másik két szál szerintem teljesen le lett zárva. Új történeti szálak fognak belépni a nagy történetbe, és így sző egy nagy szőnyeget Evangelisti? Lehet, de elvileg az inkvizítor végig központi figura marad, és kicsit furcsa lesz, ha minden jövőbeni esemény az ő alakjából ágazik majd ki. Egyszóval: számos megválaszolásra váró kérdésem maradt, de hát van még kilenc rész hátra – remélem magyarul is, mert olaszul nem fogok megtanulni. :)

A könyvért - és az előolvasás lehetőségéért - köszönet a Metropolis Media Kiadónak!

Megjegyzések

Megjegyzés küldése