2013. augusztus 2., péntek

Scott Westerfeld - Behemót


Scott Westerfeld - Behemót
(Leviatán 02.)

Scott Westerfeld - Behemoth
(Leviathan 02.)
Eredeti megjelenés: 2010
Magyar kiadás: Ad Astra, 2013
Műfaj: ifjúsági, steampunk, sci-fi, kaland, alternatív történelem
Hossz: 590 oldal
Fordította: Kleinheincz Csilla
Illusztrációk: Keith Thompson
Vásárlás:
BOOKER
Díjak:
Locus-díj jelölt [Y/A], 2011
Andre Norton-díj jelölt, 2010

Tartalom:
Egy ellopott hadihajó. Egy titkos küldetés. Egy világraszóló kaland.
A behemót a brit tengerészet legádázabb teremtménye, mely egy falással egész hadihajókat tüntet el. A darwinisták fel akarják használni a barkácsok ellen, még ha ezért azt az árat is kell fizetniük, hogy az Oszmán Birodalom is belép a háborúba.
Deryn, a brit légierő fiúruhában szolgáló kadétja és Sándor, az álruhás osztrák–magyar trónörökös a Leviatán fedélzetén utaznak Isztambul felé. A léghajó küldetését azonban katasztrófa fenyegeti, és a két fiatal hamarosan idegen földön találja magát – magányosan, üldözőkkel a nyomukban. Sándornak és Derynnek minden ügyességükre, ravaszságukra és szövetségesükre szükségük lesz, hogy megbirkózzanak a veszedelmekkel.





Scott Westerfeld (1963- )
Scott Westerfeld 1963-ban született az Egyesült Államokban. Eddigi leghíresebb regényfolyama a disztópikus Csúfok-sorozat, amit a Könyvmolyképző adott ki magyarul. Az ifjúsági steampunk vonulatba tartozó Leviatánról – ami a hasonló című sorozat nyitókötete – megjelenése után nem sokkal írtam is a blogra. A könyv – még ha nem is én vagyok már (sajnos) az igazi célközönsége – levett a lábamról, ezért az Ünnepi Könyvhéten megjelent folytatását egyszerűen nem hagyhattam ki.

Azt már ránézésre megállapíthatjuk, hogy az Ad Astra könyveitől megszokott minőséget kapunk. A Behemót illeszkedik az első részhez méretben és formában egyaránt. A borító a végtelenül tehetséges Vass Richárd munkáját dicséri, míg a belső illusztrációk továbbra is Keith Thompson fergeteges grafikái. A hófehér lapokon – nem annyira környezetbarát, de – az olvasást könnyítő, dupla sortávú, nagyobb méretű betűket kapunk, ahogy minőségi, fiatalabbaknak szóló kiadványoknál gyakorta. Az olvasnivaló azonban nincs kispórolva belőle, hiszen a keményfedelű könyv igazi féltégla, még az első résznél is vaskosabb. Igencsak jól kell kinéznie majd annak a könyvnek, amelyik elhódítaná a Behemóttól a 2013 legszebb kiadványa titulust - igaz, addig még van egy jó fél év hátra.

Igazán kellemetlen dolog blogger szempontból egy sorozat második részéről írni. Nagyon kell ügyelni, hogy ne áruljak el semmit az első rész eseményeiről sem, így viszont…

A mechanikus lépegetőket – amik iránt rajongásom természetesen töretlen – és egyéb csodálatos gépezeteket készítő barkácsok (Németország, Osztrák-Magyar Monarchia, Törökország) és a gének manipulálásával új, fantasztikus regényekbe (tehát pont ide) illő kreatúrákat létrehozó darwinisták (Nagy Britannia, Franciaország, Szerbia, Portugália, Oroszország) között a háború rendületlenül folyik tovább. A Leviatánon rangrejtve utazó Sándort, aki az Osztrák-Magyar Monarchia trónörököse, a haldokló német császár gőzerővel keresteti, de barátja Deryn – aki pedig női mivoltát és Sándor iránt kialakult olthatatlan szerelmét rejtegeti mindenki elől – segítségével a hajmeresztően veszélyes helyzetekből sikerül épen kikeverednie. Nem tudom, hogy hibaként rójam-e fel egy ifjúsági könyvnek - aminek egyik célja lehet pont a fiatalok motiválása (bármire) a valós életben -, hogy a gyermek szereplők kicsit túlságosan is talpraesettek. Simán megoldanak olyan dolgokat, amibe a legtöbb felnőtt bele sem kezdene, annyira veszélyes. Ne hiba legyen mondjuk, maradjunk inkább a zsánerre jellemző stílusjegynél, de azért jelzem, hogy ez itt is így van.

Az első részben a Leviatán fél Európát átszelve keveredett kalandokba, ebben a részben az események javarészt Isztambulban és a Földközi-tengeren játszódnak. Miközben a régi kedves szereplőkhöz újak csatlakoznak, megismerjük az Oszmán Birodalom belső működését, a város fergeteges, sokszínű kavargását, megfigyelhetjük a német befolyás további erősödését valamint bepillantást nyerhetünk egy kicsit abba, milyen lenne egy hely, ahol a két "technika" egymás mellett létezne. A hadigépezet mindkét oldalon új eszközöket és koholmányokat állított a háború szolgálatába, ezek segítségével – nem mintha már a régiekkel nem lehetett volna elég hatékonyan pusztítani – a rombolás új magasságait ismerhetjük meg tengeren és városi környezetben egyaránt. Westerfeld ügyesen váltogat a könnyed, kalandregényes – egy kevés utazás, egy kis üldözés, humor (még mindig csak ritkán) – és az inkább akciófilmekbe illő háborús részek között. Feszes tempója miatt a könyv sehol sem unalmas, nem ül le, még a romantikusabb részek is megelégszenek egy fél gondolattal (szerencsére). [Ez egyébként annyira így van, hogy még előítéletesen fürkésző tekintetemet is elkerülte egy váratlan csók minden előzménye! – Elolvassátok, megértitek majd, kikre gondolok. :-)]

Eleinte kicsit keveselltem a mechkák szerepét a részben, de hát egyrészt ugye az események a Leviatánon játszódtak, azon meg nincs egy lépegető sem, másrészt pedig később igencsak sok szerepük lett, szóval kicsit megnyugodhattam. A két rész után sem mondanám azt egyébként, hogy egyértelműen ennek vagy annak a harcoló félnek drukkolnék. Igaz, a barkácsok az agresszor fél, de hát mégiscsak náluk dübörög, füstöl igazán a steam! Persze nagy meglepetés lenne, ha Sándor nem nyerné el végül a trónt és nem kötne békét a darwinistákkal, de hátha Westerfeld bátrabb és kreatívabb nálam. Mindenesetre örülök, hogy a végén nem a logikus irányba – Anglia/Európa – indult el a Leviatán, hanem új kalandok felé.

A könyv eseményeit még mindig néhány – már kevésbé köztudomású – történelmi tény ihlette. Ezek összefoglalóját és a valóság és a könyv közti különbségek magyarázatát ismét nagy örömmel fedeztem fel. Ha leszámítjuk az olvasással töltött önfeledt órákat – (bár miért tennénk így?) – már csak ezek miatt az érdekes kis töredékek miatt is érdemes volt elolvasni a könyvet. A fordítás egyébként most is tökéletes volt, szóval megint alig várom, hogy még idén megjelenjen a Góliát, a sorozat harmadik része. Még mindig fent tarthatom azt az állításomat is, hogy Jules Verne ha most élne, feltehetően hasonló könyveket írna. (Őt pedig szeretem, tehát Westerfeldet is!)

A könyvért köszönet az Ad Astra Kiadónak!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése