2013. augusztus 27., kedd

Neil Gaiman - Óceán az út végén


Neil Gaiman - Óceán az út végén

Neil Gaiman - The Ocean at the End of the Lane
Eredeti megjelenés: 2013
Magyar kiadás: Agave Könyvek, 2013
Műfaj: fantasy, horror
Hossz: 180 oldal
Fordította: Pék Zoltán
Beleolvasás:
ITT
Vásárlás:
BOOKER

Tartalom:
AMIKOR EGY EMLÉK FELENGED, A MÚLT SZIVÁROG KI BELŐLE

Mit tehet egy hétéves fiú, ha az addig nyugodt, vidéki életet megzavarja valami, ami nagyobb nemcsak nála, de az általa ismert felnőtteknél, sőt az általa ismert világnál is? Ami a világon túlról jött? Hirtelen elszakad a saját családjától, és egyetlen hely van ahová mehet, egy ház a földút végén. Ebben a házban három nő lakik, három nemzedék, nagymama, anya és lánya, akik sokat láttak és még többet tudnak. Ismerik a titkos utakat és lebegő járatokat, értik a halk szavakat és a néma igéket, jártak a földeken innen és a vizeken túl. Ők segíthetnek, csakhogy mint mindennek, a segítségnek ára van.

Neil Gaiman új regénye a gyermekkor varázslatát mutatja a felnőttlét karcos szemüvegén át, az ártatlanság elvesztését a tapasztalat párás tükrében, hírnevéhez méltóan egy olyan történetben, amely semmihez sem hasonlít.



Neil Gaiman (1960- )
Neil Gaiman a legfelkapottabb angolszász írók egyike, akit díjak végeláthatatlan sorával díjaztak már. A brit írófejedelem felnőtteknek szóló meséivel olvasók millióit (és kritikusok tömegeit) nyűgözi le immár évtizedek óta. Népszerűségét még a kilencvenes években alapozta meg képregény-sorozataival, melyek közül a legjelentősebb talán a kultikus, hat részes The Sandman. (Ezért én lepődtem meg a legjobban, mikor kiderült, hogy egyúttal ez az egyetlen Gaiman alkotás, ami bennem semmit nem mozgatott meg. Konkrétan alig tudtam elolvasni, annyira untam, aztán a második gyűjteményes kötet után abba is hagytam.) Épp a napokban jelentette be, hogy jelenleg a sorozat előzményén dolgozik. Gaiman azon szerzők csoportjába tartozik, akiknek az összes műve (legalábbis a regényei) – legyen az horror, fantasy vagy ifjúsági műfajba tartozó – elérhetőek magyar nyelven is. Igaz, finoman szólva sem szállítja futószalagon a könyveket, hiszen az Óceán az út végén előtt kereken öt évvel jelent meg A temető könyve – nem számítva a 27 képtelen történet című novelláskötetet, amiben inkább csak szerkesztőként működött közre –, éppen ideje volt már tehát egy új történetnek.

Én a jobb sorsra érdemes Beneficium kiadó által 1999-ben kiadott Elveszett próféciákja óta vallom magam Gaiman rajongójának. A szerző első könyvének ezen kiadását már csak aranyáron lehet beszerezni – már ha egyáltalán! –, de az Agave Könyvek szerencsére felkarolta a Gaiman életművet, és a régebbi könyveit is kiadták. Az Elveszett próféciákat egyébként 2010-ben, ha valakinek kimaradt volna, érdemes SÜRGŐSEN pótolni! Szigorú bírálói szerint Gaiman a Sosehol, enyhébb kezű inkvizítorai szerint az Amerikai istenek óta nem írt semmi egyedit, mindig ugyanazt a történetet meséli el, csak más szereplőkkel. Erről a véleményről anno már írtam, szóval most ezt hagyjuk is. Szerintem még ha ne adj isten igazuk is lenne a kukacoskodóknak, akkor sem érzem akkora problémának, ha egyszerűen ennyire jó olvasni az író sorait. Bárcsak sokkal több író lenne ennyire birtokában az írás művészetének.

Tehát az Óceán az út végén Gaiman eddigi utolsó könyve, ami szinte véletlenül született meg. A szerző egy novellára kapott felkérést egy gyűjteményes kötetbe, de ahogy elkezdett dolgozni formálódó ötletén, hirtelen azon kapta magát, hogy műve már „jóval” meghaladta egy novella terjedelmét. A jóval azért kapott idézőjelet, mert olvastam én már azért ennél hosszabb novellát. Kezdjük is inkább ezzel a bírálattal a könyv vizsgálatát. Öt év hallgatás után bizony elég vérszegény ez a kevesebb, mint 180 oldal, amit Gaiman fejében tölthetünk el. Igaz, most talán a rövidsége is a segítségünkre volt abban, hogy az eredeti kiadással egy időben olvashassuk el a regényt.

„…Otthon apa ette meg az összes égett pirítóst. „Nyamm”, mondogatta, meg hogy „Faszén, finom is az!” meg hogy „Égett pirítós! A kedvencem!”, és mindet megette. Amikor sokkal idősebb lettem, bevallotta, hogy soha nem szerette az égett pirítóst, csak azért ette meg, hogy ne kelljen kidobni, és akkor a pillanat törtrészére az egész gyerekkorom hazugságnak tűnt: mintha hitem egyik alappillére omlott volna porrá, ami a világomat tartó egyik oszlop.”

Gaiman mostani könyvéről nem lehet mást olvasni, csak áradozást, teljesen mindegy, merre bolyong az egyszeri ember az internet hatalmas birodalmában. Nem mondom, hogy nincs igazuk, hiszen a könyv nagyon jó és nekem is tetszett, de… Hogy azzal foglalkozzak egy Gaiman könyvnél, hogy utalásokat keressek a hét éves srác kalandjait olvasva a felnőtté válás nehézségeire vagy allegóriákat a családon belüli kapcsolatok törékeny voltára? Kizárt! A sokszor horrorisztikus hatású események olvasásakor elmerengjek a gyermekkor nehézségeiről, a világ megértésének illuzórikus voltáról, vagy hogy bizonyos régen elfelejtett emlékek milyen módon alakítják ki a felnőttkori karakterisztikákat? Soha! Hogy a rettentő szörny, aki elől nincs menekvés – pláne nem egy pár éves kisgyereknek! – több értelmezési síkon is létezik/létezhet, tehát nem csak, mint szó szerint egy másik valóságból átkerült szörnyalak, hanem mondjuk a felnőttek világától való rettegés szinonimája, esetleg egy teljesen mindennapos, kacér, csábító, családromboló nő/féreg/férfi? Pffff! Na, ne már! Még jó, hogy nem vagyok hivatásos kritikus, akkor el kellett volna rontanom egy Gaiman műremek élvezetét a mélyebb értelmű mondanivaló kicsit komolyabb keresésével. Hát köszönöm, de most biztos, hogy nem! Hogy a tanyán lévő kacsaúsztató csak egy hétéves gyerek szemében látszik-e óceánnak, vagy tényleg egy varázslatos hely, aminek a túlpartja ki tudja hová ér el? Számomra soha nem lesz kérdés, melyik értelmezés szellemében fogom olvasni a könyvet – még ha ezzel (önként) le is mondok a mű egy egyébként jelentős rétegéről!

„Csupán egy kacsaúsztató volt a farm végében. Nem is valami nagy.
Lettie Hempstock azt mondta nekem, hogy az egy óceán, de én tudtam, hogy ez butaság. Azt mondta, itt jönnek át az óceánon az óhazából.
Az anyja meg azt mondta, hogy Lettie nem is emlékszik rá igazán, nagyon-nagyon rég volt az, és különben is, az óhaza már elsüllyedt.
Az idősebb Mrs. Hempstock, Lettie nagymamája meg azt mondta erre, hogy mind a ketten tévednek, és hogy az, ami elsüllyedt, nem az igazi óhaza volt. Állította, hogy ő emlékszik az igazi óhazára.
Azt mondta, az igazi óhaza felrobbant.”

Egyedül a regény mitológiai szimbólum-rendszerének megfejtésére nem sajnáltam olvasás közben az időt. A Hempstock tanya három nője – istenek, szellemek, boszorkányok, vagy egy normális család, akinek a legkisebb tagjuk egyszer csak elutazott Ausztráliába? – szerintem egyértelműen a görög mitológia Moirái (a görög mitológia Párkái). (Ha tévednék, lehet menni a sóhivatalba! :D) Az ő alakjuk időről-időre vissza-visszatér Gaiman könyveiben (pld. A temető könyve, Csillagpor) egy rövid időre, és szerencsére ez most sincs másként. A regény legizgalmasabb alakjai ők, még a szintén igen jól sikerült „ellenség” – aki arca előtt szakadt, szürke ponyvamaszkkal, kisgyermekek testén keresztül fúr világok közti átjárót – alakját is elhomályosították. Gaiman „mesélési tudományának” köszönhető, hogy mikor a kisfiú fél, legszívesebben vele együtt, dobogó szívvel menekülne az olvasó is a Hempstockok nyugodt, magabiztos kebelére. Az egyébként nem is kicsit szomorkás hangulatú regényben a Hempstock család tagjai a nyugalom, az állandóság szobrai. Az ő különös történetükkel vaskos trilógiákat lehetne megtölteni, nem is beszélve arról az időről, mikor még a legkisebb tagjuk alig élt, és az egész család az óhazában lakott. Remélem, egyszer Gaiman egy hosszabb történetben is visszatér hozzájuk.

„…a felnőttek se úgy néznek ki, mint amilyenek belülről. Kívülről nagyok, közömbösek, és mindig tudják, mit csinálnak. Belülről olyanok, amilyenek mindig voltak. Amilyenek a te korodban voltak. Az igazság az, hogy nincsenek felnőttek. Az egész kerek világon egyetlenegy sincs.”

A mitikus, népmesei alapokon nyugvó történet, ahogy Gaimantől már talán megszokott lehet, ezúttal is szívszorító, de az is könnyen lehet, hogy ez az eddigi legérzelmesebb műve. Nem hatásvadász módon, hanem roppant finoman, kecsesen játszik a lélek húrjaival, és bizony az olvasó arra hajlik, amerre az író hajlítja. Kortól, nemtől függetlenül bárkit elbájolhat ez a varázslatos történet, ami képes arra, hogy egy kicsit ismerős, mégis ismeretlen és ezért félelmetes helyre röpítsen, ami annyira tele van különféle csodákkal, hogy mindannyian örülünk, hogy benne létezhetünk egy rövid ideig. A való életbe tehát, de úgy, ahogyan mi nem ismerjük. Ez után a könyv után talán valamelyikünk majd Hempstock-ékra is ráismer a saját környezetében. Nekem messze nem ez volt a legjobb Gaiman írás, amit olvastam, az Amerikai istenek és az Elveszett próféciák is jobban tetszett – sőt, a Sosehol-t még mindig jegelem! –, de ez semmit nem von le a mű érdemeiből. Felüdülés volt olvasni ezt is, remek szórakozás – nőknek pedig (szerintem) egyenesen csodálatos!

Már készül a filmváltozat is, a rendező az a Joe Wright lesz, aki eddig jobbára romantikus kosztümös drámákkal bizonyított (Büszkeség és balítélet, Atonement, Anna Karenina), szóval elvileg jó választásnak tűnik, bár az Anna Karenina megnézése életem egyik legszörnyűbb (legunalmasabb) két órája volt!

A könyvért köszönet az Agave Könyveknek!

Vicces, de igaz:
1.
Nem nagy csoda, ha egy könyvben, ami valamennyire az óceánról (is) szól, felsorolják a három földi óceánt, ami ugye a Csendes-, az Indiai- és az Atlanti-óceán. Ezt mindannyian tanultuk földrajzórán. Annál nagyobb volt a meglepetésem, mikor Gaiman egy negyedik óceánt, a Déli-t is megnevezett. Utánanéztem, és Gaiman bizony nem tévedett (ebben). A 60. déli szélességi körtől délebbre elterülő víztömeg – az Antarktisz körül, ugye – 2000 óta hivatalosan is a Déli-óceán névre hallgat. Amiben Gaiman is tévedett, az annyi, hogy még így sem négy óceán van már a Földön, hiszen hivatalosan a Jeges-tenger is évtizedek óta óceán, méghozzá Északi-sarki-óceán a becses neve. Ez a Föld legkisebb óceánja – a Hempstock birtokon lévő kacsaúsztatót nem számítva! :)
(Mennyit változik még a földrajz is pár évtized alatt. Megáll az ész!)

2.
Én egész egyszerűen IMÁDOM a megégett pirítóst! „Faszén, finom is az!


3 megjegyzés :

  1. hiányolom a pontozásod.
    nekem spec többet jelent a te számod, mint a molyos összes.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi szépen!!! :)
      Megsúgom, csak neked: 8. :)

      Olvastam, hogy már megint szemet szúrtál valakinek a Moly-on! :)

      Törlés
    2. köszi.:))

      hát ja, tudod, Nagy Testvér mindig figyel.:D

      Törlés