Ugrás a fő tartalomra

A remény halála (novella)



Ma a szokásos könyvajánló helyett egy saját, rövid kis novellát osztanék meg veletek. Ez a szösszenet szinte magát írta meg egy pillanat alatt (nekem csak le kellett gépelnem). Egyébként semmiféle írói ambíciót nem dédelgetek magamban, szóval - kérlek! - legyetek finomak a kritikákkal, de ígérem, örülni fogok a negatívaknak is. Biztosan az összes hibát elkövettem, amit csak el lehetett, de bevallom, nekem valamiért mégis tetszik az összhatás. Amennyiben úgy érzem megint, hogy valamit ki KELL írnom magamból, megpróbálok majd tanulni belőlük. Nem árulom el előre, hogy a novella milyen műfajban íródott, de azért remélem, többen lesznek olyanok, akiknek tetszeni fog, mint azok, akiknek nem!
Mindenfajta szószaporítás helyett fogadjátok sok szeretettel. :)


A remény halála

"...Nem az vagyok, ami történt velem,
Az vagyok, amit eldöntöttem, hogy legyek."
Carl Gustav Jung

    Egy hosszú nap után hazafelé bandukolt. Lehajtott fejjel vonult az út szélén, hogy a nem létező éjszakai forgalmat még véletlenül se zavarja meg. A fülébe dugott hangszórókból egyenesen az agyában dübörgött a már maga sem tudja honnan, a szinte végtelen internet melyik szürke helyéről letöltött muzsika. Arra sem tudott visszaemlékezni, hogy ki ajánlotta a neki addig teljesen ismeretlen Third Realm albumát, de tény, hogy már hónapok óta a telefonja memóriáján tanyázott. Jó ismerősként köszöntötte az együttes The Death of Hope című számát. Sok kilométert legyalogolt már rá munkahelyéig és vissza.
   Máshová nem is igent ment gyalog.
   Gondolatai ködébe burkolózva automatikusan, robotpilóta üzemmódban vánszorgott keresztül a jól ismert éjszakán. Évek óta erre járt napjában kétszer. Egy volt az arctalan ingázók közül. Kigyalogolni az állomásra, vonat, meló, újra ki az állomásra majd gyalog haza. Nem uránbányászként dolgozott, és a munka sem volt igazán megerőltető, de az ingázással együtt napi tizennégy órát azért keményen elvett az életéből. Ennek ellenére szinte már elégedett volt az életével. Szép család, ház, hobbi, pénz… na, az azért nem sok.
   De ismert a sajátjánál sokkalta rosszabb sorsúakat is.
   Ezen az estén is ilyesmiken gondolkozott.
  A lélekölő napi rutin mellett sem volt – még? – depressziós, nem engedte magának, hogy ilyen dolgok egy rövid sétánál hosszabb ideig bosszantsák. Agya azonban folyamatosan járt – ember volt, tehát gondolkodott –, azzal szórakoztatta magát, hogy megoldotta a világ nagy kérdéseit. Eltörölt ezt, módosított valami mást, vagy lecserélt valakit. Kis dolgokat, de mind jobbá tette az életet. Nem is értette, hogy mások – a döntéshozók, akik az általa elképzelt módosításokat valóban megtehetnék – hogy nem látják azt, ami előtte oly kristálytisztán ragyogott.
   Ezen menetrendszerűen bosszankodott egy kicsit.
  Elképzelte, mi történik majd vele/velünk a halál után. Vasfejű ateistaként igazából a nagy feketeségben, a semmiben hitt. Élete során folyamatosan figyelte magát, mikor, milyen esemény hatására ér el addig a pontig – már ha ez megtörténik valaha egyáltalán –, hogy beálljon az ennél azért optimistább végben reménykedő társai sorába és ő is elkezdjen hinni – valamiben. Eddig ennek semmi jelét nem mutatta, bár a nagy vízválasztó, az öregség a halálos ággyal még a messzi távol csalfa ígérete volt csupán.
   Kíváncsi volt, mit tudna mondani, ha hirtelen az égi ítélőszék előtt találná magát.
   Ha majd ott állna Isten és a Nagy Patás előtt az égi mérlegen, és ha kicsinyes bűnei – és konok tagadása – miatt mégis könnyűnek találtatna, vajon mit ígérne a két ítésznek lelke üdvéért?
   – Az ateizmus úgyis csak addig ér valamit, amíg nincs az orrunk előtt a téma élő cáfolata, szóval valószínűleg mindent – gondolta egy féloldalas mosollyal szája szögletében –, és még annál jóval többet is.
   A téma igazából nem is érdekelte, csak a zene miatt kavarogtak épp ilyen kósza gondolatfoszlányok a fejében. Nem akart már semmit, csak mihamarabb hazaérni és megnézni a békésen alvó gyerekeit, akik nappal már közel sem voltak annyira csendesek.
   – Az ördög vigye már ezt a sok transzcendens baromságot! – dörmögött magában.
   Ekkor a szeme jobb sarkából egy vörös villanást vett észre, és lélekben már felkészült arra, hogy valami figyelmetlen autós mindjárt belehajt, mikor egy lágy érintést érzett a vállán.
   – Barátom, egy szóra! – jelentette be az ismeretlen az érkezését.
   Amikor megfordult, hirtelen csak egy magas, vékony figurát látott, de ahogy lassan hozzászokott a szeme a vörös villanás után visszamaradt sötétséghez, egyre több nyugtalanító részletet vélt felfedezni az idegenen. Rőten világító szemei – Kontaktlencsék! – is majdnem elegek voltak hozzá, hogy a földre üljön ijedtében, de a két szarv – Hajráf! Egy férfin? –, a paták – Biztosan valami holdjáró! –, a villás farok – Halloween-es kosztüm! Nyáron? –, a vasvilla – A földekről jött! Éjfélkor, zsenikém? Hol a lámpás a faszáról? – és a kettéágazó hosszú, villás nyelv együtt azért végül megtette a hatását. Talán a gyerekek miatt otthon épp hónapok óta nagy slágernek számító klasszikus Magyar népmesék rajzfilmek erényes paraszti főhőseinek is köszönhette, hogy elsőre fel tudott állni a láthatóan hús-vér alaktól alig karnyújtásnyira – ráadásul nem is remegett közben.
   – Látod, hol állsz, barátom? Egy keresztútnál. Gondolom kitalálod, hogy most mi következik?
   Az utat valóban tőle két méterre keresztezte egy vasúti sínpár, de soha nem gondolta volna – pedig látta majdnem az összes Supernaturalt is! –, hogy démonidézés szempontjából egy ilyen út is érvényes lenne. Úgy érezte, hogy agya jéggé dermed és szerencséje volt, hogy gerincében olvadt vasat érzett, így nem is foglalkozott vele, hogy lábai szinte elfolyósodtak. Nagy nehezen összeszedte durván meghasadt világnézete maradványait és lezserül kibökte:
   – Nem mondod komolyan, hogy Ti tényleg léteztek? Elmentek akkor a picsába, a főnököddel együtt! – A durva szóhasználatért még gondolatban sem kért bocsánatot senkitől.
   A fajtársaira oly jellemző makacssággal megfordult, és lassan elindult hazafelé.
  Pár pillanattal ezelőtt megszűnt a ragyogás, és a világ működéséből sem értett már szinte semmit. De egyetlen egy dolgot azért már biztosan tudott. Valakire – akivel nem beszélt ma este – nagyon, de nagyon haragszik. A Főnök biztosan még mindig valahol pihen. Talán épp ideje lenne már, hogy felkeljen.
   Hiszen ez itt már régen a Nyolcadik Nap!
   – Nemsokára újra találkozunk! – szállt utána a jókedvű istenhozzád.
   – Ja, gondolom – motyogta az orra alatt –, de nekem is lesz majd egy pár kérdésem… hozzátok.
   Hiszen hogyan is lehetne másként?

– – – – –

   Eltökéltségtől izzó szemei ikertestvérei lehettek volna a mögötte égő párnak.
(2013.08.01.)

Megjegyzések

  1. Hehe. Ez jó volt.
    Nagyon hasonlóan látjuk a világot. Mármint a főhősöd és én. :-)

    VálaszTörlés
  2. Hajaj, feladtad a leckét! Nem érdekelnek az írástechnikai hiányosságok (hidd el, ha azok engem nem érdekelnek, az írásban bizony VAN valami, mert az ízekre szedő típus vagyok), megfogtál, és elgondolkodtatsz. Remélem, lesz több, hasonló "kiszakadásod" is! Köszönöm, hogy olvashattam!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon szívesen, örülök, ha megfogott benne valami! :)
      Egy ötlet csírám még van, ha lesz kedvem le is írom, de egy-egy novella tőlem tényleg csak nagyon ritka, szinte véletlenszerű esemény lesz. De soha se mondd, hogy soha... ugye! :)

      Törlés
  3. Jó volt a novella. Ahogy már mondtam, szerintem lenne mit kezdened az írással. Gyakorolj= írj még többet ide :)
    Amúgy nem sikerült rájönnöm, hogy a pacák végül angyal, vagy ördög? Szerintem inkább ördög, de azért segíts.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A "pacák" az az Ördög - ofc!!!
      (Rá azért nem haragszik a főszereplő, mert csak "a munkáját végzi", míg a "főnöke" csak henyél.)

      Törlés
    2. A patás ördög az egyértelmű volt. Akkor ezek szerint félreértettem az egész végét. Nekem úgy jött le, hogy a főszereplő is angyal/ördög volt, aki elfelejtette ezt. A Jung idézet az elején is ezt sugallja. "A Főnök biztosan még mindig valahol pihen. Talán épp ideje lenne már, hogy felkeljen." meg úgy hangzik, mintha a saját főnökéről lenne szó (Isten/Lucifer)

      Törlés
    3. Látod, erre így nem is gondoltam, de valóban simán lehet erre is gondolni.
      Ez tipikusan olyan eset, hogy a "zsűri/kritikus/a-nagy-plénum" nagy okosan megszakérti, miről is szól a mű, mennyire mély gondolatokat tartalmaz, meg egyáltalán, hogy mire gondolt közben a szerző, stb, érted.
      Közben pedig biztos vagyok benne, hogy nagyon sokszor ilyen egyszerűen nincs - mint most se. A legegyszerűbb verzió a helyes. :) (Occam borotvája.) (Mindenesetre köszönöm a novella vadonatúj aspektustát neked!!!) :)
      Viszont, most az is kiderült, hogy ha van egy mű, aminek több "megfejtése" is lehet, az könnyen akár a véletlen műve is lehet. :D

      A végével egyszerűen arra szerettem volna utalni, hogy:
      Milyen jogon kérnek minket majd számon? Nekünk ugyanannyi jogunk lenne megkérdezni Tőlük, hogy mi volt ez a szar munka, amit képesek voltak kiadni a kezükből, aztán meg elmenni szabira, telefon meg kikapcs! F.Y., GOD! :D

      Törlés

Megjegyzés küldése