2013. július 6., szombat

Andrzej Sapkowski - Tündevér


Andrzej Sapkowski - Tündevér
(Vaják 03.)

Andrzej Sapkowski - Krew Elfów
(Saga o Wiedźminie 03.)
Eredeti megjelenés: 1994
Magyar kiadás: PlayON!, 2013
Műfaj: fantasy
Fordította: Szathmáry-Kellermann Viktória
Részlet: [ITT]
Vásárlás:
BOOKER
Díjak:
David Gemmell Legenda-díj, 2009

Tartalom:
Az emberek, törpök, manók és tündék több mint száz esztendőn keresztül éltek békében egymás mellett. De ennek a békének vége, és a fajok ismét egymás ellen – és maguk ellen – harcolnak.
Ebben a viharos időben születik egy gyermek, akire a világ összes vajákja várt. Ciri a Cintrai Nőstényoroszlán, Calanthe királyné unokája. Különös hatalmakkal és még különösebb sorssal van megáldva, mert egy jövendölés Lángnak hívja őt: lángnak, amely örökre megváltoztatja a világot – jó vagy rossz irányba…
Ríviai Geralt, a vaják magával viszi Cirit a vajákok központjába, de Ciri egyáltalán nem hasonlít a többi tanítványhoz. Nem kell keresztülmenjen az átlagos vajákok számára a természetfeletti képességek eléréséhez szükséges mutációkon, amelyek gyakran kiirtják az érzelmeket és az emberi érzékenységet. Ciri valami egészen egyedülálló.
Ahogy a politikai helyzet egyre baljóslatúbbá válik, és a háború fenyegetése szinte már kézzel fogható a vidéken, Ciri megtanulja a hatalmát azok támogatására használni, akik szembeszállnak a gonosszal. De több segítségre van szüksége, mint amennyit a vajákok adhatnak neki: amint Geralt és ő elhagyják a vajákok központját, olyasvalaki veszi üldözőbe őket, aki pontosan érti a prófécia tartalmát – és pontosan tudja, mire képes Ciri.
Lehet, hogy Geralt ezúttal ellenfelére akad?







Andrzej Sapkowski (1948-)
Andrzej Sapkowski lengyel író Vaják sorozatáról már két bejegyzés is született az oldalon [ITT] és [ITT]. Az első két rész, laza, de összefüggő eseményláncra felfűzött előzménykötetek – és egyben novellás kötetek – voltak. Az eredetileg 1994-ben megjelent Tündevér az első a sorozatban, ami egy teljes könyvnyi történetet mesél el. Sőt, ez az állítás annyiban nem is igaz, hogy a mű egy nagyobb történet része, így a végén az eseményeknek egyszer csak vége van, az olvasó pedig – szokás szerint – hosszú hónapokat kénytelen várni a folytatásra.

Amennyire az első két zseniális rész elolvasása után nem volt kétséges, hogy szeretném Geralt vaják történetét tovább olvasni, annyira egyértelmű még most is. Pedig a könyv elejéből még hiányoltam olyan elemeket, amiket az eddigi kötetekben megszokhattam. A párbeszédek jók voltak, de nem kiemelkedően jók, a folklórelemek komolyabb használata is hiányzott nekem a szövegből, és a humor sem volt annyira átütő erejű, mint azt vártam. Kétségtelen, hogy ez az enyhe fanyalgás csak a történet elejére igaz. Unatkozni akkor sem fogunk, de igazából engem a könyv csak a közepétől – a brutális erdei szekérharc-jelenettől és a végre újra sírva röhögős acsa-vadász résztől – varázsolt el teljesen. Onnantól kezdve eléri az előző kötetek hangulatát és meg is tartja.

Az író mélyen szerethető stílusán – és a kiváló fordításon! – kívül a szereplők emelik ki a Vaják könyveket a fantasyk átlagából. Sapkowski szereplői egyéniségek, mind könnyen megkülönböztethető a másiktól. Élettel töltik meg a regény lapjait, miattuk teljesen reálisnak hat ez a távoli múltba vesző apokalipszis maradványain vegetáló, hanyatló fantasy világ. A főszereplők sok más regényben is jók szoktak lenni, de itt még a legutolsó kis figura is élettel teli, valamiben más, mint a többiek. (Az „én apukám gyorsabban úszik, mint az a bácsi”-féle abszolút huszadrangú mellékszereplő kisfiún egyszerűen behaltam.) Ezt a hatást erősíti tovább, hogy szinte mindenki káromkodik ebben a részben is, nincs nyoma talmi mismásolásnak a trágár szóhasználatban.

„…Geralt morgott valamit a nőkről meg a lobbanékony természetükről, a törp viszont ezt nagyon is enyhe megfogalmazásnak találta a rosszindulatra, az önfejűségre és a bosszúálló hajlamra.”

A főbb szereplők közül is – legnagyobb meglepetésemre – sikerült megkedvelnem Ciri és Yennefer karaktereit, pedig a női hősnők általában, és főleg a lelkük mélyén a szerelmük után epekedő hősnők egyszerűen az „agyamra mennek”. Yennefer és Geralt kapcsolata – vagy inkább Geralt és a nők – kapcsolata viszont nem volt bosszantó egyáltalán. (Úgy értem, erről olvasni teszem azt valami izgalmas akciórész helyett.) A varázslónő gunyorosan feddő hangvételű levele után már tudtam, hogy ő és én rendben leszünk – pedig az első két részben még utáltam!

A hőseinkkel szemben álló „gonoszak” – és hatalmasságok – is jól kidolgozottak. Ez nem jelenti ugyanazt, hogy motivációikkal, gyengeségeikkel, satöbbivel teli hosszú mélyinterjút olvashatunk róluk, inkább lehetne azt mondani, hogy ezekről semmit nem tudunk meg, de cselekedeteikkel és pár odavetett mondatukkal mégis remekül jellemzi őket a szerző. Az intrikus vénával megáldott királyok megbeszélése például remek alkalom az állításom ellenőrzésére. :P

A címből – ha olvasott már az ember pár hasonló témájú könyvet – elsőre valami nagy összecsapásra lehet asszociálni, emberek és tündék közt, ami csak részben lesz igaz. Hatalmas, klasszikus összecsapás nem sok van a könyvben, de a könyv központi konfliktusa – nem az, ami a főszereplőlány, Ciri alakja körül bonyolódik – mégis a rasszizmus. Az emberek oldalán síkra szálló törpe fuvaros drámája jól példázza, miért is káros annyira a kirekesztés. Az erkölcsi mondanivaló markánsan tetten érhető az egész regényben, de azt azért nem mondanám, hogy a népnevelés hangsúlyosabb lenne a szórakoztatni vágyásnál!

„…Semlegesnek lenni nem jelenti azt, hogy közönyös és érzéketlen volnál. Nem kell magadból kiirtanod az érzéseket. Elegendő, ha a gyűlöletet irtod ki magadból.”

Ebben a fülledt, nyári nyaralóidőben nincs nagy kedvem a szót tovább szaporítani – gondolom Ti is inkább mennétek ki a tópartra már. Összegzésképp annyit mondanék, hogy a három rész közül ez a leggyengébb, ami jelen esetben csak annyit jelent, hogy irtózatosan jó könyv még így is. A folytatásokra is maradok, főképp ugye, hogy a könyvnek szinte mondat közben van vége!


A könyvért köszönet a PlayON! Magyarországnak!

1 megjegyzés :

  1. Nos, én valamelyik nap fejeztem be a Tündevért, és közvetlenül előtte olvastam a Végzett kardját. Az első részt, még nagy régen olvastam. Egyetértek, ez a rész a leggyengébb. A novellás kötetek zseniálisak voltak, és imádtam mindegyik történetet.

    Viszont érdekes módon, nekem inkább a könyv utolsó harmada nem tetszett. Az acsás jelenetig nem volt semmi bajom vele, de utána olyan sótlan lett. Persze mindezek ellenére nagyon tetszett, de az is igaz, hogy ha a regényt olvastam volna először, nem lennék nagy rajongója az írónak, de nem így történt. :D

    VálaszTörlés