2013. június 4., kedd

Hannu Rajaniemi - Fraktálherceg


Hannu Rajaniemi - Fraktálherceg
(Jean le Flambeur 02.)

Hannu Rajaniemi - The Fractal Prince
(Jean le Flambeur 02.)
Eredeti megjelenés: 2012
Magyar kiadás: Ad Astra, 2013
Hossz: 356 oldal
Műfaj: sci-fi
Fordította: Juhász Viktor
Vásárlás:
BOOKER
Díjak:
John W. Campbell emlékdíj jelölt, 2013

Tartalom:
Jean le Flambeur, a Naprendszer legtehetségesebb mestertolvaja élete egyik legnehezebb munkájára készül. A Schrödinger-doboz, amelyet megpróbál feltörni, valószínűleg a szabadulását rejti… vagy mégsem? A helyzetet nem könnyíti meg a nyakára küldött fejvadász sem, az űrhajóját pedig eleven falja fel egy másik ellenség.
Eközben a Föld utolsó városában, ahol a mesék tiltottak, a dzsinnek pedig valódiak, egy fiatal lány megpróbálja visszanyerni a családja jóindulatát: ez az egyszerű feladat azonban rendkívül hamar egy életveszélyes játszma közepébe sodorja.
Hannu Rajaniemi a Kvantumtolvaj folytatásában visszatér sziporkázóan ötletes univerzumába, ahol Jeant és Mielit ismét rendkívüli helyszínek, fontos válaszok és még nagyobb horderejű kérdések várják.





Hannu Rajaniemi (1978 - )
Alig múlt el egy hónap azóta, hogy elolvastam Hannu Rajaniemi Jean Flambeur trilógiájának a nyitódarabját, a Kvantumtolvajt. Bár a finn szerző első regénye nem volt szerelem első látásra, a könyv végére már egy pillanatig sem volt kérdés, hogy maradnom kell a folytatásra is - már ha meg akarok érteni egy keveset abból, miről is olvastam épp. :)

A sorozat második része szakít a marsi helyszínnel és az első részben megismert mellékszereplők közül sem találkozhatunk senkivel a Fraktálhercegben. Az események most jórészt a Földön, Szirr függőleges városában és a különféle virtuális-terekben, -tudatokban, -testekben vagy a kvantumtérben játszódnak. A könyv cselekménye két szálon fut, csakúgy mint az első részben, de míg abban az Isidore-os szál még mondhatni könnyen érthető volt, ebben mind a Tolvajos, mind a Mesemondós részek feladják a leckét az olvasónak. (Nekem legalábbis biztosan feladták.) Szerencsére, akik eddig eljutottak már a sorozatban, lelkiekben biztosan felkészültek erre, és nem jelent problémát számukra, hogy hagyják magukat elvarázsoltatni a kötet költői képeitől.

"A szél régi naniták felhőjét sodorta magával, amely sűrű, nehéz ködként ereszkedett a kertre. A parányi gépek csillogó cseppekként csapódtak ki a szirmokon és a leveleken. Olyan frissek és tiszták voltak, mint az ősrégi, mikroszkopikus robotok felhője még az Égen Lebegő Szirrből, amit az apja egy palackban tartott a dolgozószobájában."

Maga a szerző is azt ajánlja, hogy az Olvasó ne próbálja meg rögtön olvasás közben kitalálni, hogy egy idegen szó vagy kifejezés mit is jelenthet, hanem sodródjanak az eseményekkel, és lassan majd feltárul, kibomlik a könyvben létező valóság. A mű ugyanis szinte szabadvers-szerűen hömpölyög és mint egy kaleidoszkóp, állandóan változó képek során keresztül láttatja a virtuális- vagy kvantumterekben uralkodó változékonyságot. Nem fogok hazudni, sokszor igazából roppant fárasztó volt követni mi miért mikor és hogyan, vagy éppen KIVEL is történik éppen. Az atharban - ami gyakorlatilag a virtuál-tér muhtaszib elnevezése - ugyanis általában VALÓBAN semmi nem az, aminek látszik. Lehet szeretni ezt a teljesen kiismerhetetlen, rendezetlen káoszt, ami a regényben uralkodik, de néha cseppet idegesítő volt. Bármelyik jelenet közepén megtörténhet - meg is történik sokszor, azért írom! -, hogy valaki hirtelen egy másik szereplővé változik, vagy a semmiből feltűnik egy olyan szereplő/program/erő, akinek/aminek addig szinte semmi szerepe nem volt, de most a (virtuális)valóságot kifordító erővel kavarja meg az addig látszólag - viszonylag - érthető eseményeket is.

 "Nem vagyok Jean le Flambeur."

A könyv első részének terminus technikusát eddigre jórészt megfejthette már az Olvasó, de természetesen ebben a részben sem maradhatunk új - megmagyarázatlan jelentésű - idegen szavak garmadája nélkül. A könyv történetének teljes egészében való megértése elsőre (egy olvasásra) nem valószínű, hogy sok embernek fog sikerülni. Nem mondom, hogy nekem sikerült, mert nem sikerült, de a végére legalább a történet körvonalai összeálltak nagyjából. Sokan titulálták hard sci-finek a könyvet - az első részre én is ezt mondtam, szerintem tévesen -, de igazából a hard szó itt inkább a történet megértésének nehézségére utalhat, mint a tudományos részek hihetetlenül alapos kidolgozottságára. A tudományos részek ugyanis egyáltalán nincsenek megmagyarázva. Sőt, igazából semmilyen technikai eszközre/módszerre/elméletre nincs magyarázat! Nem mellesleg még a lassacskán kibontakozó nagy történetről sem lebben sok titok fel. A zokuk és a szobornoszt közötti feszültségről, háborúról sem tudunk meg sokkal többet, mint ami az első részből már kiderült. Nekem leginkább ez hiányzott a kötetből - az emlékezetes(ebb) szereplők mellett. Jean karakterével ugyanis meglepően keveset fogunk találkozni, a hajónak - Perhonennek - szintén alig van szerepe, a földi szereplők közül pedig talán leginkább a rézszemű Abu Nuvász és a testorzók atyja tűntek ki, akikre sajnos szintén nem mondhatjuk, hogy sokat voltak a középpontban.

"...Máris a firmamentum csontfehér ürességében állunk, amelyet Perhonen szintetibió magja futtat. Aztán a tigris fülsértőn a virbe üvölti saját Alapító-kódját - halott gyerekek, rozsda és vér -, majd újraírja a világot."

Az ekultura.hu felkért egyébként, hogy az íróval az áprilisi Könyvfesztiválon készítsünk egy interjút, amit sajnos nem tudtunk vállalni idő hiányában - még a Könyvfesztiválra sem tudtam kijutni! -, de ezt ma már különösen sajnálom. Egy dolgot mindenképpen megkérdeztem volna tőle, mégpedig, hogy: "Nem gondolja-e, hogy ennek a szabadvers-szerű előadásmódnak valahol maga a történet látja kárát?" Nekem ez volt az érzésem ugyanis. Hiába ismerem el, hogy a szöveg parádés, ha közben a történet nem izgalmas, vagy nem érdekes. NAGYON érdekes lenne egyébként, csak mivel nincs benne semmi, ami ne történhetne meg a szereplőkkel - kis spoiler: az egyik szereplő csávába kerül, mire egy pillanat alatt készíttet magából még ezer darabot! -, ezért feszültséget igazából nem éreztem. Még a földi, mesemondós részekbe beágyazott rövid történetek, a káoszkód-sivatagról, a dzsinnekről és aunokról szóló részek tetszettek a legjobban. A koncentrikusan körkörös mesélős rész - mikor mindenki a saját igaz történetével fizetett a segítségért, információért - viszont minden fenntartás nélkül, jól működő ötlet volt.

"Testetlen szellem vagyok egy négydimenziós világban. Az isteni nézőpont mellett rendelkezem egy új érzékkel, amivel előre meg hátra ugrálhatok az időben. Gyűlölöm ezt az anyagtalan megoldást - nekem tapintanom kell -, de itt nincsen megtestesülés, csak a gogolagyakban kibomló folyamatok nyugodt megfigyelése. A hszien-kuk minden lehetséges módon csalnak: alaptalanul vádoltam őket, mert egyáltalán nincs minden lemodellezve a valósághű fizika kedvéért, sem molekulárisan, de még sejtszinten sem.
Vajon az itteni gogolok mit gondolnak a létezésükről? Egész világok szökkentek szárba, törlődtek ki és íródtak újra, csak azért, hogy beilleszthető legyen egy újonnan felfedezett történelmi tény. Csak azoknak van joguk élni, akik valóban léteztek. A többiek pusztán felskiccelt vázlatok, és azonnal törlik őket, amint nincs rájuk többé szükség. Szerencsétlen nyomorultak."

Összességében tetszett, bár annyira nem, mint az első rész. Az ízlésemnek kicsit túl sok kérdést hagyott megválaszolatlanul, megérthetetlenül - vagy egyáltalán nem is foglalkozott vele -, miközben a történet fő szála nem sokat haladt előre. Nem az akció részek hiányoztak nekem belőle - annyi elég volt, ami van benne -, egyszerűen csak jobban értékelem azokat a történeteket, amiben a tetteknek súlya van. Itt olyan érzésem volt, mintha egy csak szimulációban létező valóság történetét olvasnám, ahol látszólag már mindenki poszthumán és mindenkiről végtelen biztonsági-másolat készült, és különben is, minden esemény visszaállítható az utolsó mentéskori állapotába. Olyanoknak tudnám ajánlani, akik a történet-központúság rovására nem bánják, ha inkább az irodalmiság, a költészet, a varázslatos képek orgiája, egyszóval az egyéniség van előtérben. Azonban fel kell készülni rá, hogy így is igazi agymunkára lesz szükségük, ha legalább nagyjából meg szeretnék érteni az eseményeket. Szép, de nem egy könnyű olvasmány! [A vonaton olvastam épp a könyvet, aminek a jó háromnegyedénél tartottam körülbelül, mikor véletlenül majdnem kiverték a kezemből. Hirtelen a szívem megállt, ugyanis nem lett volna túl egyszerű betájolni, hol is tartottam benne pontosan. ;-P]

A könyvért köszönet az Ad Astra Kiadónak!

2 megjegyzés :

  1. óvatosan nem olvastam a posztot, majd ha végzek a könyvvel, de addig is szívem örvend, hogy nekünk jutott a messze legszebb borító :D

    VálaszTörlés