2013. június 10., hétfő

China Miéville - Konzulváros

China Miéville - Konzulváros

China Miéville - Embassytown
Eredeti megjelenés: 2011
Magyar kiadás: Agave, 2013
Hossz: 464 oldal
Műfaj: sci-fi
Fordította: Juhász Viktor
Linkek:
Részlet a regényből
Vásárlás:
BOOKER 
Díjak:
Locus-díj, 2012
HUGO-díj jelölt, 2012
Arthur C. Clarke-díj jelölt, 2012
John W. Campbell emlékdíj jelölt, 2012
BSFA-díj jelölt, 2011
Nebula-díj jelölt, 2011

Tartalom:
Az ismert univerzum peremén, az Arieka nevű bolygón áll Konzulváros, ahol az emberek nemzedékek óta békésen élnek légburokba zárt diaszpórájukban. Az őshonos faj élő, szerves metropolisza az univerzum legkülönösebb teremtményeinek ad otthont, akikkel kizárólag a különleges adottságokkal rendelkező emberek, a konzulok képesek kommunikálni. Ariekán emberöltők óta minden a legnagyobb rendben zajlik, és Konzulváros éli a világtól elzárt gyarmatok békés, unalmas életét. Egészen addig, amíg egy újonnan érkező hajó és furcsa utasai fel nem borítják a megszokott egyensúlyt...

Avice kislányként azt hitte, Konzulváros maga az egész a világ – aztán egyike lett azoknak a keveseknek, akik kijutottak a gyarmatosított űrbe, ahol különös hajók siklanak a mindennapi világ alatti térben. Mire visszatér egykori otthonába, már teljesen más szemmel nézi a valaha természetesnek vett furcsaságokat, és bármennyire is tiltakozik ellene, mégis központi szerepet játszik a bolygót megrengető eseményekben.





China Miéville
China Miéville (1972-) azoknak az íróknak a sorába tartozik, akik nem igazán tudnak olyan könyvet kiadni a kezük közül, ami ne lenne azonnal hangos szakmai- és közönségsiker egyaránt. Művei sorra nyerik el a rangosabbnál rangosabb díjakat, az olvasók remegve várják a következő könyvét... kivéve nálunk. Itthon eddig három Miéville kötet jelent meg, három kiadónál. A Perdido pályaudvar, végállomás még anno az Ulpius-nál jelent meg (szerintem a könyv jelentőségéhez mérten méltatlan kivitelben), míg a folytatását, az Armadát már a Metropolis Mediától olvashattuk. Bár ez már sokkal jobban néz ki, mint az elődje, de a Bas-Lag trilógia záró kötetét, az Iron Council-t (2004) azóta is hiába várják az író rajongói. Talán majd idén... ugye?

Szerencsére a sikeres angol író-fenegyerek Konzulváros című kötete önálló regény, így végre én is olvashattam ettől a remek írótól valamit magyarul. (A Bas-Lag sorozattal ugyanis meg szándékozom várni az Iron Council magyarországi megjelenését.) Az Agave Könyvkiadónak sok sci-fi őrült mondhatna köszönetet, amiért már évek óta rendületlenül jelentetik meg sok jelentős zsánerszerző életművét (Ray Bradbury, Philip K. Dick, Iain M. Banks), és reményeim szerint - bár ez nem hivatalos! - Dan Simmons mellett China Miéville (és John Scalzi) összes többi műve is végre otthont találhat náluk. A Konzulváros ugyanis messzemenőleg meggyőzött arról, hogy Miéville könyveire VALÓBAN figyelni kell és olvasásuk bizony nem kárba veszett idő. Egyébként a Konzulváros az aktívan politizáló szerző eddigi első sci-fi-je. Tervei szerint ugyanis minden könyvét más stílusban szeretné megalkotni, így írt már fantasyt (Perdido), kalandregényt (Armada), westernt (Iron Council) - jöjjön már! - és noir detektívregényt (The City & The City).

Egyik barátom olvasta a minap az Armadát (megjegyzem nem tetszett neki, és abbahagyta még az elején), és ő mondta, hogy túl sok apró, első pillantásra felesleges részletet mesél el, túlságosan aprólékos, közben meg a történet nem halad sehova. Nem olvastam ugye az Armadát, ezért nem tudom megítélni, hogy igaz-e amit ez a barátom mondott - bár hasonlót hallottam már a Perdidoról is -, mindenesetre kicsit aggódva kezdtem neki a könyvnek.

Ez a "félelem" nagyjából az Előhang előtti négy oldalig tartott is, aztán villámgyorsan beszip-szip-szippantottak az események. Igen, a könyv első ránézésre sok technikai szöveget, kifejezést tartalmaz, amiről ugye nem tudunk semmit, de igazából össze sem hasonlítható egy Hannu Rajaniemi vagy Greg Egan könyvben található "ismeretlenszó-dömpinggel". Sőt, a szerző prózája mindenhol kristálytisztán érthető volt - a hasonlatokról szóló részekkel azért küzdöttem -, amin kicsit meglepődtem, de főleg nagyon örültem neki. (Egy könyvet két-három nap alatt szoktam elolvasni egyébként, de ezzel - pedig nem volt rövid - fél nap alatt végeztem, igaz ebben segítségemre volt, hogy áramszünet volt egész nap. Köszi szépen ELMŰ-ÉMÁSZ!)

A könyv elején az Arieka bolygón lakó pár ezer földi "telepes" életét egy gyerek szemén keresztül bemutató rész bármilyen stílusú műben remekül megállná a helyét. Azonnal megfogja az embert, érdekes - titokzatos - kérdések létezését lebegteti meg az olvasó előtt. Az ariekai őslakosok - a Gazdák - még misztikus homályban leledzenek, és az "alien-es" sci-fik során felnövő rajongó hiába várja a két (sőt több, hiszen vannak más exot-ok is Konzulvárosban) civilizáció közti súrlódást, a civilizációs különbségekben gyökerező problémák kirobbanását, az csak nem jön. Helyette egy megdöbbentően jól kitalált - bár szerintem a valóságban teljesen hasznavehetetlen - kommunikációs módszert ismerhetünk meg. A Gazdák Nyelvét - amin nem lehet hazudni! - ugyanis közönséges ember nem tudja beszélni, bár megértheti, míg a Gazdák nem értik se azt, hogy mit mondanak nekik (még ha a saját Nyelvükön is próbálják mondani esetleg), se azt nem sejtik, hogy egyáltalán VALAKI épp beszél hozzájuk! (Néha annyira életképtelennek tűntek, hogy csoda, hogy fenn tudtak maradni a bolygójukon.) A könyv pedig végig ennek a kommunikációs nehézségnek az áthidalásáról szól. Először csak mintegy helyi sajátosság, kulturális kuriózum volta miatt, később - persze - már egyenesen a kolónia túlélése céljából.

"Megindító az a lelkesedés, ami a kezdeti felfedezőutakra induló KAF-nyelvészek naplófeljegyzéseiből árad. Élettől nyüzsgő vagy éppen kopár világok kontinenseiről írnak, exotok egész seregletéről, és azokról az első pillanatokról, amikor sikerült megértetniük velük magukat. Tapintáson alapuló nyelvekről számolnak be, foszforeszkáló szavakról, minden elképzelhető hangról, amelyet egy szájszerv csak kiadhat. Nyelvjárásokról, ahol folyamatosan felülírják egymást az utalások, amelyek kizárólag már kimondott dolgokra vonatkoztak, nyelvekről, ahol a melléknevek trágárságnak, az igék pedig szentségtelennek számítottak."

A főszereplő - Avice - szemével figyeljük az eseményeket, először két idősíkban, de később már csak jelenidőben. Amíg a két idősík össze nem ér - amíg Avice csak lébeckodik -, valóban rengeteg világalkotó elemről/hangulati apróságról olvashatunk. Miéville zseniális ötleteit összeszámolni is nehéz lenne - nem is próbálkozom meg vele -, de az is biztos, hogy sok ötlet csak csíra marad, kibontásával nem foglalkozik a szerző. (Az öntudatra ébredt M.I.-s szálból például ne várjuk, hogy lesz valami.) Ez - akár - hiba is lehetne, ha nem lenne ott a történet remek főszála, ami a könyv közepe táján kezd beindulni igazán és az addig olvasott nyelvészeti okfejtések és rejtett filozófiai mondanivalók végre érthetőbbé válnak. Az emberiséget most sem kell félteni, hogy nem próbál meg tönkretenni valami gyönyörűt, amivel jártában-keltében találkozik. Megpróbálja. Most is. Minden eszközzel. Még egy rövid napnyi hatalomért. Nem akarok sokat - semmit! - elárulni a könyv tartalmáról, de annyit igen, hogy bár Avice nagyon szimpatikus - akaratlan - főszereplője a könyvnek, de én egy idő múlva bizony már teljes szívemből a "keményvonalas" idegeneknek drukkoltam. Szívszorító volt olvasni elkeseredett próbálkozásaikat, hogy megtanuljanak hazudni...

"Mielőtt az emberek jöttek, nem beszéltünk olyan sokat bizonyos dolgokról. Mielőtt az emberek jöttek, nem beszéltünk olyan sokat. Mielőtt az emberek jöttek, nem beszéltünk."

Iszonyú nagy könyv volt, de mint bármelyik könyv, ez sem tökéletes. Miéville számomra érthetetlen módon nagyvonalúan bánik pár részlettel - és most nem olyan részletekre gondolok, amikből mások egy könyvet írnának, ő meg csak úgy odavetette egy fél mondatban -, hanem véletlen (?) következetlenségekre. Például - ez verte ki a biztosítékot -: Az Ariekán ugye kb. ezer éve vannak ott az emberek a légbuborékba zárt Konzulvárosban a Gazdák bio-metropoliszának közepébe beékelődve. Erre Avice odaveti egy helyen a könyvben, hogy azt se tudja - másokkal egyetemben -, vajon a Gazdáknak van-e még másik városa is a bolygón. Mi van? Van "helikopterük", oda mennek, a planétán, ahova nem szégyellnek!; állandóan - ritkán, de folyamatosan - jönnek-mennek űrhajók a bolygó körül, nem tapogatták/fényképezték még le sose a bolygófelszínt?; ha meg tudják, csak pont Avice nem, akkor meg mit tanítanak vajon a konzulvárosi iskolákban? - Ilyen kérdések bizony egyszer-kétszer felmerültek azért bennem.

"...te vagy a lány, aki ette, amit adtak neki.
[...]
Kamaszkorom hátralévő éveiben még két alkalommal hallottam, hogy valaki kimondott engem, használta a hasonlatomat: egyszer egy konzul, egyszer pedig egy Gazda. Évekkel, több ezer órával azután, hogy eljátszottam a hasonlatot, végre úgy-ahogy elmagyarázták az egészet. Természetesen nagyon leegyszerűsített értelmezés volt, de azt hiszem többé-kevésbé olyan kifejezésről van szó, amelynek meglepetést és iróniát kell sugallnia, egyfajta neheztelő fatalizmust."

A könyv elején olvasható néhány méltatás pár újságból, valamint Ursula K. Le Guin-tól. Nem véletlen, hogy pont neki tetszett annyira nagyon - megérdemelten - ez a könyv, ugyanis én is csak az írónő A rege című regényéhez tudnám hasonlítani ezt az intellektuális lingvisztikai sci-fi kalandot. Az pedig, hogy két kortárs sci-fi szerző is fontosnak érezte, hogy egy teljes könyvet szenteljen a nyelv megújulásának vagy megtartásának fontosságára, elképesztően fontos jelzés, mikor mindenhol azt hallhatjuk - és észre is vehetjük magunk is - környezetünkben, hogy mennyire silányul, satnyul a nyelvünk (nem csak a magyar). Ez után a könyv után melyik kritikus merné még vajon azt mondani, hogy egy - jó - sci-fi nem lehet értékes irodalom?


A könyvért köszönet az Agave Könyvkiadónak!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése