A Metropolis Media Kiadó jóvoltából újra egy friss megjelenésű könyvükből való - exkluzív, mert ennél alább nem adjuk ugye :) - részlettel tudunk nektek kedveskedni. Ez a könyv a Világok őre folytatása, és egyben utolsó része is a szerző "Работа над ошибками" (van ennek magyar fordítása?) duológiájának. Egyenlőre előrendelhető állapotban van még csak a kiadónál is, megjelenésére azonban már nem kell sokat várnunk!
Tartalom:
Kirill kisemberből akaratán kívül lett szuperhős, de amikor a párhuzamos világok markában tartó kísérlet nyomára bukkant, elveszítette hatalmát, pozícióját. Újra üldözötté vált, de immár nem csak saját hazájában. Tervét mégsem adja fel, meg akarja menteni a Földet mindenható irányítóinak uralma alól. Ehhez azonban segítségre van szüksége.
Céljának elérése érdekében akár még régi ellenségeivel is hajlandó szövetséget kötni, és különös világok sorát járja be, azt az egyet keresve, amely sikerrel lázadt fel a funkcionálisok ellen.
Az univerzumokon át folytatódó fogócskába Kirill egyre jobban belefárad, és időközben hiába nyerte vissza hatalma egy részét, kételkedni kezd, valóban neki találták-e ki a megváltó szerepét. Persze üldözőit nehéz meggyőzni ennek ellenkezőjéről, márpedig ha nem sikerül, elkerülhetetlenné válik az életre-halálra menő, végső leszámolás.
Az Őrség- és Ugrás-regények sikerszerzőjének újabb kötete sem okoz csalódást a kalandokra és egzotikumra szomjas olvasónak. A Világok őre történetének lezárása a pergő cselekmény és a tarka ötletek valóságos tűzijátékát adja, miközben azon is elgondolkodtat, vajon mi mit tennénk a rendkívüli helyzetekbe kerülő kisember helyében.
Céljának elérése érdekében akár még régi ellenségeivel is hajlandó szövetséget kötni, és különös világok sorát járja be, azt az egyet keresve, amely sikerrel lázadt fel a funkcionálisok ellen.
Az univerzumokon át folytatódó fogócskába Kirill egyre jobban belefárad, és időközben hiába nyerte vissza hatalma egy részét, kételkedni kezd, valóban neki találták-e ki a megváltó szerepét. Persze üldözőit nehéz meggyőzni ennek ellenkezőjéről, márpedig ha nem sikerül, elkerülhetetlenné válik az életre-halálra menő, végső leszámolás.
Az Őrség- és Ugrás-regények sikerszerzőjének újabb kötete sem okoz csalódást a kalandokra és egzotikumra szomjas olvasónak. A Világok őre történetének lezárása a pergő cselekmény és a tarka ötletek valóságos tűzijátékát adja, miközben azon is elgondolkodtat, vajon mi mit tennénk a rendkívüli helyzetekbe kerülő kisember helyében.
A tovább gomb mögött ott a részlet a regényből.
Őrök Világa (részlet):
– És maga, Kirill, dolgozik vagy tanul? – kérdezte Szasa. Ez már túlzás volt. Egy olyan embertől, aki ha idősebb is nálam, legfeljebb egy évvel, hallani a jóindulatú kérdést: „dolgozik vagy tanul?”
– Ideiglenesen munkanélküli vagyok – válaszoltam.
– Úgy kell mondani: „a munkakeresés fázisában vagyok” – javított ki Szasa. – Higgye el, így jobban hangzik! És mit csinált korábban?
– Funkcionális voltam – feleltem ingerülten. Na nem, milyen pofátlannak kell ahhoz lenni, hogy kioktass egy ismeretlen embert! A jelek szerint ez a gátlástalanság minden hivatalnokban kialakul. „Bürokratáskodom egy keveset”! Hogy a gabona biztonságosan le legyen zárva, hogy teremjenek a vonatok, járjanak a határok…
– Milyen funkcionális, ha nem titok? – kérdezte Szasa, és hirtelen őszinte kíváncsiságot éreztem a hangjában. – Még sosem találkoztam olyan funkcionálissal, aki utazgatni tudott volna.
Egymásra meredtünk. Lüktetni kezdett a halántékom.
– Maga tud a funkcionálisokról? – kérdeztem.
– Hát persze – felelte Szasa nyugodtan. – Valamilyen dolog felülmúlhatatlan mesterei, de hozzáláncolva a funkciójukhoz. Nem távolodhatnak el tőle tíz-tizenöt kilométernél messzebbre. Én egy funkcionális fodrásznál nyiratkozom a Csisztie Prudin.
– Vagyis tud a funkcionálisokról – ismételtem meg ostobán.
Miért is csodálkozom? Végül is csak néhány napig dolgoztam funkcionális vámosként, és világok közti tornyomon át jöttek-mentek politikusok is, üzletemberek is, holmi ifjú popcsillagok is a haverjaikkal. Ellenőrként egy politikus és egy humorista látogatott el hozzám. Éppen elegen voltak ahhoz, hogy felfogjam – Moszkvában több száz közönséges ember tud a funkcionálisok létezéséről. Talán több ezer is. Akik az üzleti élet, a politika, a tömegkultúra felsőbb régióiba tartoznak, beavatottak. És hogy ez a fiatalember nem akárki, rögtön látható…
Szasa elnevette magát.
– Tudok, tudok! Hogy bizonyíthatnám még magának? Ha akarja, felsorolhatom a Moszkvában működő vámhivatalokat.
– Inkább néhány olyan idegen világot nevezzen meg, ahol járt!
– Veroz – vágta rá nyomban Szasa.
– Ilyen világ nincs! – csaptam le rá örömmel.
– Már hogyisne lenne? Ott van, ahol azok a városállamok. Ahol az a mulatságos feudalizmus van a gőzgépekkel… – Csettintett az ujjaival. – Ahol Nut van, meg Kimgim, Hanczer…
Bólintottam. Hát persze. Az én vámhivatalomból Kimgim városállamra nyílt kijárat. Nagyon kedves város. De rajta kívül még ezrével léteztek városállamok.
– Elhiszem – mondtam.
– Azután ott van még a Rezervátum – folytatta Szasa. – Meg…
– Elhiszem, elhiszem… – Megint kortyoltam a sörből. – Igen. Csak valahogy olyan váratlan.
– Na és maga milyen funkcionális? – kérdezte Szasa még mindig ugyanolyan jóindulatú kíváncsisággal. – Bocsásson meg, ha túlságosan tolakodó vagyok; ha nem akar válaszolni…
– Vámos vagyok – ismertem be. Nem téve hozzá, hogy csak voltam.
– És mégis képes utazgatni?
– Igen.
– Ez fantasztikus! – A funkcionálisok létezése egyáltalán nem képesztette el Szasát. – Hát erre innunk kell egy kupicával… nem igaz?
Belenyúlt a bőröndjébe, és egy bűvész mozdulatával elővarázsolt egy üveg Martellt.
Megráztam a fejem.
– Köszönöm. De nem érdemes. Hajnal felé érünk a vámhoz.
Szasa elnevette magát.
– Micsoda tréfamester maga! Egy funkcionális, aki tart a vámosoktól! – Hirtelen elkomolyodott. – Határok, vámok… egyre csak falakat építünk magunk köré. Az egyszerű embereknek csak árt, a banditákat meg úgysem tartja vissza… kinek van erre szüksége?
Fura ügy ez. Mintha teljesen őszintén beszélt volna, és én minden szavával egyet is értettem. De valahogy mesterkéltnek tűnt az egész, mintha szónokolna. Akaratlanul Gyima, a politikus jutott eszembe.
Talán afféle szakmai ártalom ez náluk, mindannyiuknál?
– Senkinek – hagytam rá végül mégis.
– Vegyük például Verozt. Olyan, mint egy foltvarrott takaró, de igazi határok szinte nincsenek is – folytatta Szasa, közben ügyesen felszeletelve a baszturmát. – Milyen csodálatos, otthonos világ! Tudja, néha arra gondolok, ne telepedjem-e át oda.
– Mondja, hogyan értesült a funkcionálisokról? – kérdeztem.– A többi világról?
– A munkakörömből kifolyólag – mosolyodott el szélesen a srác. – Amikor Pjotr Petrovics mellé kerültem referensnek, ő avatott be a dolgokba. Megértheti: az ügyek megkövetelik, hogy mindenhová elkísérjem a főnököt.
Úgy éreztem, mondókájának lényegi eleme az, hogy „Pjotr Petrovics referense”. Nyilvánvalóan a „mi kutyánk kölyke – idegen” rendszer szerinti azonosítást szolgálta. Mintegy azt feltételezve, hogy egy funkcionálisnak tudnia kell… és reagálnia rá.
– És hogy van? – kérdeztem anélkül, hogy tisztáztuk volna, kiről is van szó.
Az ismeretlen Pjotr Petrovics, akinek beosztásából fakadóan kijár a beavatott referens, nyilván már túl van az ötvenen. És ebben az életkorban, főleg a biznisz és politika határvidékén működő hivatalnokok körében, nincs tökéletesen egészséges ember.
Szasa pislogott.
– Pfű-pfű – mondta. – Nyakalta a vodkát, aztán meg diétázott…
– Karlsbad? – kérdeztem találomra.
Megint telibe találtam.
– Igen, ahogyan lenni szokott… – Szasa számára ezzel végleg „a mi kutyánk kölyke” lettem. Már nem nyugtalanította sem mozgásszabadságom, sem az, hogy nem ismer. Kibontott magának még egy sört, és megkérdezte: – Ismered a viccet a nőgyógyász funkcionálisról?
– Hogy szól? – kérdeztem bizonytalanul.
– A funkcionális nőgyógyász beront kollégája rendelőjébe, és azt mondja: „Gyere velem! A te páciensed van nálam…”
Az a baj az ilyen vándorviccekkel, hogy egy kaptafára mennek. És még ha a Harry Potter-könyvek, a számítógépes játékok vagy ne adj’ isten a rapzene megszállott rajongója vagy is, az összes ilyet már kívülről fújod. Elég az ismert szereplőket divatosabbakra cserélni, és kész. Hát így születnek ezek a viccek.
Udvariasságból azért elmosolyodtam. És elmeséltem egy mérsékelten trágár viccet a túlságosan szerelemittas grúz bírósági tárgyalásáról.
Szasa boldogan felröhögött, újabb üveg sört nyújtva felém. Láthatóan megelégedésére szolgált a véletlen társaság.
Őszintén szólva nekem is.
Söröztünk. Időnként kimentünk a folyosóra, és rágyújtottunk – megkínáltam útitársamat a Kotya kocsijából zsákmányolt Treasure-rel, amivel újabb elégedett pillantást váltottam ki. Elfogyott a sör, és Szasa meghívott az étkezőkocsiba. Ott angol ale persze nem volt, de mint ismeretes, a harmadik üveg után oda a finnyáskodás, minden sör egyformán finom lesz.
Valamikor éjjel egy óra után lefeküdtünk aludni, a lehető legjobb hangulatban. Alekszandr nyomban hortyogni kezdett, de a kerekek kattogása mellett ez nem nagyon zavart engem. A szellőzés működött, ami az ukrán vasút esetében igen nagy szerencsének mondható. Kezem a fejem alá téve hanyatt feküdtem, és a lámpáknak a mennyezeten sikló visszfényeit néztem – valamilyen városhoz közeledtünk.
Érdekes dolog ez… Valamennyi utas közül az jutott fülkeszomszédomul, aki tud a funkcionálisokról. És még ügyesen szóra is bírt. Véletlen? Vagy csapda? Én kiszakadtam a rendszerből. Megsértettem a funkcionálisok törvényeit. Kereken kimondhatjuk: fellázadtam. Legyőztem Andrejt, a rendőrt, megöltem Natalját, a szülésznőt, majd meg tudtam lépni a kurátor, saját egykori barátom, Kotya elől…
Persze ha a józan észre hagyatkozunk, valószínűtlen, hogy véletlen lenne, és Szasa akkor tégla. Másrészt viszont, ha a józan észre hagyatkozunk, én már jó ideje egy kórházi ágyon fekszem, és hallucinálok – különben hogyan is hihetnék olyan másik világokban, amelyekbe titkos ajtók nyílnak; hogyan hihetném, hogy funkcionálisok jönnek-mennek a városban, és mindezt holmi titokzatos kísérletezők irányítják?
Kezem felemelve, álmosan az ujjamra húzott acélgyűrűt néztem. Ez minden, ami funkciómból megmaradt…
Aludnom kell. Útitársam, akár véletlenül került mellém, akár beépített ember, aligha akar éjszaka megtámadni. Nem érzékeltem veszélyt, és megbíztam az előérzetemben. Holnap reggel megérkezem Harkovba, megkeresem Vasziliszát, ezt a különös, de bizalomgerjesztő asszonyt…
A vonat egyre lassított, csökkentette a sebességet. Messziről hallatszott a pályaudvari hangosbeszélő fémes recsegése: „A tizenkilences számú Moszkva–Harkov gyorsvonat érkezik a második vágányra…” A fény éles négyszöge végigkúszott a falon, megvilágította a csomagtartó hálóba dobott nadrágot, gyűrött pulóvert és a levetett zoknit (igen, rendetlen disznó vagyok, elnézést).
Felkönyökölve a lazán összehúzott függönyhöz hajoltam. És önkéntelenül a közeledő peronra pillantottam.
A legelején, ahol majd az utolsó vagon megáll, fiatal férfiak csoportja ácsorgott – tíz-tizenkét ember. Haja mindnek rövidre nyírva, fejük fedetlen, rajtuk könnyű köpeny vagy rövid bőrkabát. Valamennyien figyelmesen fürkészik a vagonokat.
Arcuk valahogy homályosan ismerősnek tűnt – nem külön-külön, hanem egy típus képviselőiként. Egyikükben sincs semmi különös, de van bennük valami idegenszerűség.
Utánuk a peron néptelen volt – egy vidéki kisvárosban nem sokan mennek ki az éjszakai átutazó vonat elé.
Bár… Vagy harminc méterrel távolabb fiatal srác állt, külsejéből ítélve mintha az első csoporttól kószált volna el. Újabb húsz-harminc méterrel távolabb feszes tartású, fiatal párocska unatkozott. Majd még egy. Távolabb, az állomásépület fölött homályosan világított az Orjol szó.
Még egyre az ablakon kinézve öltözni kezdtem. Farmer, zokni, cipő… Pulóver. A táskára csak odanéztem, nem vettem magamhoz. Abban csupán göncök vannak. Felkaptam a dzsekimet, megtapogattam a zsebét, megéreztem benne a tárca súlyát. Minden megvan, ideje indulnom…
– Pisilni vagy cigizni? – kérdezte ágyáról Szasa, abbahagyva a hortyogást.
– Aha… cigizni – morogtam. – Aludj…
Kiugrottam a vagon folyosójára. A vonat még egyre fékezett a peron felé közeledve. Most majd az elején és a végén is felszállnak az éber fiatalemberek… minden ajtónál ketten-hárman fognak állni.
Nem tudom, bírnék-e velük, ha még funkcionális lennék. De most biztosan nem tudok elbánni velük. Ezt megjövendölni nincs szükség jósnőre.
Végigrohantam a folyosón, az ablakok hideg alumíniumkilincseit rángatva. Zárva… zárva… zárva… A negyedik ablak engedelmeskedett, lecsúszott. Nedves sínek, a tolatóvágányon egy tehervonat, egy oszlopon függő lámpa fénykúpjában nyirkos hódara kavargott…
Azután elkaptam egy a szomszédos sínpáron álldogáló magányos, rövid hajú srác pillantását. Lassan, szinte álmosan mosolyra húzta a száját, és intett nekem. És nem is leplezve levette az övéről az adóvevőt.
Azok, akik körülvették a vonatot, nem hibáztak. Minden oldalon ott volt az őrség.
A csapda rám záródott.
– Kirill, hova készülsz? – bújt ki ásítozva a fülkéből Szasa. Rám nézett. Azután kinézett az ablakon. Hunyorogva követte valakinek a mozgását. Olyan pontosan érzékelte a veszélyt, mint egy vadállat. Egyébként valószínűleg a legáthatolhatatlanabb dzsungelben sincs akkora veszély, mint a hatalom és a biznisz fényesen megvilágított, légkondicionált termeiben…
Bólintottam, és megkérdeztem:
– Velük vagy?
– Egy nagy büdös frászt! – kiáltotta felháborodottan Szasa. És mintha még mindig rendelkeznék a funkcionálisnak azzal a képességével, hogy megérezzem a hazugságot, megértettem: a színtiszta igazat mondja. És azért is forgolódik a politika és a biznisz köreiben, „bürokratáskodik az államigazgatásban”, mert soha senkivel nem keveredett konfliktusba. Egyetlen összecsapásban sem vett részt, mindenkivel szemben jóindulatú volt, és szilárdan őrzi semlegességét. Az ilyenek rendszerint nem kapaszkodnak fel a legmagasabb körökbe, de soha nem is zuhannak mélyre.
– El kell tűnnöm – mondtam. – Üldöznek.
A vonat megrándult, az utolsó métereket tette meg.
– Tűnj el! – helyeselt Szasa megkönnyebbülten. – Sok sikert! Szívesen segítenék, de…
– Az jó, hogy segíteni akarsz – vágtam rá. – Segíthetsz is.
Beugrottam a fülkébe, felkaptam a csomagomat, visszarohantam a nyitott ablakhoz – a vonat épp egy a sínek fölött átvezető, rácsos felüljáró alatt haladt át. Kidobtam a csomagom.
Azt hiszem, Szasa úgy gondolta, hogy magam is a pakkom után akarok ugrani. Még felém is lépett, hogy segítsen. De én megrántottam a vészféket, ettől felvisított a fékrendszer, a már szinte teljesen leállt vonat nagyot rándult, és nyomban leállt. A felébredt utasok nyilván átkot szórtak a teljesen vétlen mozdonyvezető fejére.
– Ideiglenesen munkanélküli vagyok – válaszoltam.
– Úgy kell mondani: „a munkakeresés fázisában vagyok” – javított ki Szasa. – Higgye el, így jobban hangzik! És mit csinált korábban?
– Funkcionális voltam – feleltem ingerülten. Na nem, milyen pofátlannak kell ahhoz lenni, hogy kioktass egy ismeretlen embert! A jelek szerint ez a gátlástalanság minden hivatalnokban kialakul. „Bürokratáskodom egy keveset”! Hogy a gabona biztonságosan le legyen zárva, hogy teremjenek a vonatok, járjanak a határok…
– Milyen funkcionális, ha nem titok? – kérdezte Szasa, és hirtelen őszinte kíváncsiságot éreztem a hangjában. – Még sosem találkoztam olyan funkcionálissal, aki utazgatni tudott volna.
Egymásra meredtünk. Lüktetni kezdett a halántékom.
– Maga tud a funkcionálisokról? – kérdeztem.
– Hát persze – felelte Szasa nyugodtan. – Valamilyen dolog felülmúlhatatlan mesterei, de hozzáláncolva a funkciójukhoz. Nem távolodhatnak el tőle tíz-tizenöt kilométernél messzebbre. Én egy funkcionális fodrásznál nyiratkozom a Csisztie Prudin.
– Vagyis tud a funkcionálisokról – ismételtem meg ostobán.
Miért is csodálkozom? Végül is csak néhány napig dolgoztam funkcionális vámosként, és világok közti tornyomon át jöttek-mentek politikusok is, üzletemberek is, holmi ifjú popcsillagok is a haverjaikkal. Ellenőrként egy politikus és egy humorista látogatott el hozzám. Éppen elegen voltak ahhoz, hogy felfogjam – Moszkvában több száz közönséges ember tud a funkcionálisok létezéséről. Talán több ezer is. Akik az üzleti élet, a politika, a tömegkultúra felsőbb régióiba tartoznak, beavatottak. És hogy ez a fiatalember nem akárki, rögtön látható…
Szasa elnevette magát.
– Tudok, tudok! Hogy bizonyíthatnám még magának? Ha akarja, felsorolhatom a Moszkvában működő vámhivatalokat.
– Inkább néhány olyan idegen világot nevezzen meg, ahol járt!
– Veroz – vágta rá nyomban Szasa.
– Ilyen világ nincs! – csaptam le rá örömmel.
– Már hogyisne lenne? Ott van, ahol azok a városállamok. Ahol az a mulatságos feudalizmus van a gőzgépekkel… – Csettintett az ujjaival. – Ahol Nut van, meg Kimgim, Hanczer…
Bólintottam. Hát persze. Az én vámhivatalomból Kimgim városállamra nyílt kijárat. Nagyon kedves város. De rajta kívül még ezrével léteztek városállamok.
– Elhiszem – mondtam.
– Azután ott van még a Rezervátum – folytatta Szasa. – Meg…
– Elhiszem, elhiszem… – Megint kortyoltam a sörből. – Igen. Csak valahogy olyan váratlan.
– Na és maga milyen funkcionális? – kérdezte Szasa még mindig ugyanolyan jóindulatú kíváncsisággal. – Bocsásson meg, ha túlságosan tolakodó vagyok; ha nem akar válaszolni…
– Vámos vagyok – ismertem be. Nem téve hozzá, hogy csak voltam.
– És mégis képes utazgatni?
– Igen.
– Ez fantasztikus! – A funkcionálisok létezése egyáltalán nem képesztette el Szasát. – Hát erre innunk kell egy kupicával… nem igaz?
Belenyúlt a bőröndjébe, és egy bűvész mozdulatával elővarázsolt egy üveg Martellt.
Megráztam a fejem.
– Köszönöm. De nem érdemes. Hajnal felé érünk a vámhoz.
Szasa elnevette magát.
– Micsoda tréfamester maga! Egy funkcionális, aki tart a vámosoktól! – Hirtelen elkomolyodott. – Határok, vámok… egyre csak falakat építünk magunk köré. Az egyszerű embereknek csak árt, a banditákat meg úgysem tartja vissza… kinek van erre szüksége?
Fura ügy ez. Mintha teljesen őszintén beszélt volna, és én minden szavával egyet is értettem. De valahogy mesterkéltnek tűnt az egész, mintha szónokolna. Akaratlanul Gyima, a politikus jutott eszembe.
Talán afféle szakmai ártalom ez náluk, mindannyiuknál?
– Senkinek – hagytam rá végül mégis.
– Vegyük például Verozt. Olyan, mint egy foltvarrott takaró, de igazi határok szinte nincsenek is – folytatta Szasa, közben ügyesen felszeletelve a baszturmát. – Milyen csodálatos, otthonos világ! Tudja, néha arra gondolok, ne telepedjem-e át oda.
– Mondja, hogyan értesült a funkcionálisokról? – kérdeztem.– A többi világról?
– A munkakörömből kifolyólag – mosolyodott el szélesen a srác. – Amikor Pjotr Petrovics mellé kerültem referensnek, ő avatott be a dolgokba. Megértheti: az ügyek megkövetelik, hogy mindenhová elkísérjem a főnököt.
Úgy éreztem, mondókájának lényegi eleme az, hogy „Pjotr Petrovics referense”. Nyilvánvalóan a „mi kutyánk kölyke – idegen” rendszer szerinti azonosítást szolgálta. Mintegy azt feltételezve, hogy egy funkcionálisnak tudnia kell… és reagálnia rá.
– És hogy van? – kérdeztem anélkül, hogy tisztáztuk volna, kiről is van szó.
Az ismeretlen Pjotr Petrovics, akinek beosztásából fakadóan kijár a beavatott referens, nyilván már túl van az ötvenen. És ebben az életkorban, főleg a biznisz és politika határvidékén működő hivatalnokok körében, nincs tökéletesen egészséges ember.
Szasa pislogott.
– Pfű-pfű – mondta. – Nyakalta a vodkát, aztán meg diétázott…
– Karlsbad? – kérdeztem találomra.
Megint telibe találtam.
– Igen, ahogyan lenni szokott… – Szasa számára ezzel végleg „a mi kutyánk kölyke” lettem. Már nem nyugtalanította sem mozgásszabadságom, sem az, hogy nem ismer. Kibontott magának még egy sört, és megkérdezte: – Ismered a viccet a nőgyógyász funkcionálisról?
– Hogy szól? – kérdeztem bizonytalanul.
– A funkcionális nőgyógyász beront kollégája rendelőjébe, és azt mondja: „Gyere velem! A te páciensed van nálam…”
Az a baj az ilyen vándorviccekkel, hogy egy kaptafára mennek. És még ha a Harry Potter-könyvek, a számítógépes játékok vagy ne adj’ isten a rapzene megszállott rajongója vagy is, az összes ilyet már kívülről fújod. Elég az ismert szereplőket divatosabbakra cserélni, és kész. Hát így születnek ezek a viccek.
Udvariasságból azért elmosolyodtam. És elmeséltem egy mérsékelten trágár viccet a túlságosan szerelemittas grúz bírósági tárgyalásáról.
Szasa boldogan felröhögött, újabb üveg sört nyújtva felém. Láthatóan megelégedésére szolgált a véletlen társaság.
Őszintén szólva nekem is.
Söröztünk. Időnként kimentünk a folyosóra, és rágyújtottunk – megkínáltam útitársamat a Kotya kocsijából zsákmányolt Treasure-rel, amivel újabb elégedett pillantást váltottam ki. Elfogyott a sör, és Szasa meghívott az étkezőkocsiba. Ott angol ale persze nem volt, de mint ismeretes, a harmadik üveg után oda a finnyáskodás, minden sör egyformán finom lesz.
Valamikor éjjel egy óra után lefeküdtünk aludni, a lehető legjobb hangulatban. Alekszandr nyomban hortyogni kezdett, de a kerekek kattogása mellett ez nem nagyon zavart engem. A szellőzés működött, ami az ukrán vasút esetében igen nagy szerencsének mondható. Kezem a fejem alá téve hanyatt feküdtem, és a lámpáknak a mennyezeten sikló visszfényeit néztem – valamilyen városhoz közeledtünk.
Érdekes dolog ez… Valamennyi utas közül az jutott fülkeszomszédomul, aki tud a funkcionálisokról. És még ügyesen szóra is bírt. Véletlen? Vagy csapda? Én kiszakadtam a rendszerből. Megsértettem a funkcionálisok törvényeit. Kereken kimondhatjuk: fellázadtam. Legyőztem Andrejt, a rendőrt, megöltem Natalját, a szülésznőt, majd meg tudtam lépni a kurátor, saját egykori barátom, Kotya elől…
Persze ha a józan észre hagyatkozunk, valószínűtlen, hogy véletlen lenne, és Szasa akkor tégla. Másrészt viszont, ha a józan észre hagyatkozunk, én már jó ideje egy kórházi ágyon fekszem, és hallucinálok – különben hogyan is hihetnék olyan másik világokban, amelyekbe titkos ajtók nyílnak; hogyan hihetném, hogy funkcionálisok jönnek-mennek a városban, és mindezt holmi titokzatos kísérletezők irányítják?
Kezem felemelve, álmosan az ujjamra húzott acélgyűrűt néztem. Ez minden, ami funkciómból megmaradt…
Aludnom kell. Útitársam, akár véletlenül került mellém, akár beépített ember, aligha akar éjszaka megtámadni. Nem érzékeltem veszélyt, és megbíztam az előérzetemben. Holnap reggel megérkezem Harkovba, megkeresem Vasziliszát, ezt a különös, de bizalomgerjesztő asszonyt…
A vonat egyre lassított, csökkentette a sebességet. Messziről hallatszott a pályaudvari hangosbeszélő fémes recsegése: „A tizenkilences számú Moszkva–Harkov gyorsvonat érkezik a második vágányra…” A fény éles négyszöge végigkúszott a falon, megvilágította a csomagtartó hálóba dobott nadrágot, gyűrött pulóvert és a levetett zoknit (igen, rendetlen disznó vagyok, elnézést).
Felkönyökölve a lazán összehúzott függönyhöz hajoltam. És önkéntelenül a közeledő peronra pillantottam.
A legelején, ahol majd az utolsó vagon megáll, fiatal férfiak csoportja ácsorgott – tíz-tizenkét ember. Haja mindnek rövidre nyírva, fejük fedetlen, rajtuk könnyű köpeny vagy rövid bőrkabát. Valamennyien figyelmesen fürkészik a vagonokat.
Arcuk valahogy homályosan ismerősnek tűnt – nem külön-külön, hanem egy típus képviselőiként. Egyikükben sincs semmi különös, de van bennük valami idegenszerűség.
Utánuk a peron néptelen volt – egy vidéki kisvárosban nem sokan mennek ki az éjszakai átutazó vonat elé.
Bár… Vagy harminc méterrel távolabb fiatal srác állt, külsejéből ítélve mintha az első csoporttól kószált volna el. Újabb húsz-harminc méterrel távolabb feszes tartású, fiatal párocska unatkozott. Majd még egy. Távolabb, az állomásépület fölött homályosan világított az Orjol szó.
Még egyre az ablakon kinézve öltözni kezdtem. Farmer, zokni, cipő… Pulóver. A táskára csak odanéztem, nem vettem magamhoz. Abban csupán göncök vannak. Felkaptam a dzsekimet, megtapogattam a zsebét, megéreztem benne a tárca súlyát. Minden megvan, ideje indulnom…
– Pisilni vagy cigizni? – kérdezte ágyáról Szasa, abbahagyva a hortyogást.
– Aha… cigizni – morogtam. – Aludj…
Kiugrottam a vagon folyosójára. A vonat még egyre fékezett a peron felé közeledve. Most majd az elején és a végén is felszállnak az éber fiatalemberek… minden ajtónál ketten-hárman fognak állni.
Nem tudom, bírnék-e velük, ha még funkcionális lennék. De most biztosan nem tudok elbánni velük. Ezt megjövendölni nincs szükség jósnőre.
Végigrohantam a folyosón, az ablakok hideg alumíniumkilincseit rángatva. Zárva… zárva… zárva… A negyedik ablak engedelmeskedett, lecsúszott. Nedves sínek, a tolatóvágányon egy tehervonat, egy oszlopon függő lámpa fénykúpjában nyirkos hódara kavargott…
Azután elkaptam egy a szomszédos sínpáron álldogáló magányos, rövid hajú srác pillantását. Lassan, szinte álmosan mosolyra húzta a száját, és intett nekem. És nem is leplezve levette az övéről az adóvevőt.
Azok, akik körülvették a vonatot, nem hibáztak. Minden oldalon ott volt az őrség.
A csapda rám záródott.
– Kirill, hova készülsz? – bújt ki ásítozva a fülkéből Szasa. Rám nézett. Azután kinézett az ablakon. Hunyorogva követte valakinek a mozgását. Olyan pontosan érzékelte a veszélyt, mint egy vadállat. Egyébként valószínűleg a legáthatolhatatlanabb dzsungelben sincs akkora veszély, mint a hatalom és a biznisz fényesen megvilágított, légkondicionált termeiben…
Bólintottam, és megkérdeztem:
– Velük vagy?
– Egy nagy büdös frászt! – kiáltotta felháborodottan Szasa. És mintha még mindig rendelkeznék a funkcionálisnak azzal a képességével, hogy megérezzem a hazugságot, megértettem: a színtiszta igazat mondja. És azért is forgolódik a politika és a biznisz köreiben, „bürokratáskodik az államigazgatásban”, mert soha senkivel nem keveredett konfliktusba. Egyetlen összecsapásban sem vett részt, mindenkivel szemben jóindulatú volt, és szilárdan őrzi semlegességét. Az ilyenek rendszerint nem kapaszkodnak fel a legmagasabb körökbe, de soha nem is zuhannak mélyre.
– El kell tűnnöm – mondtam. – Üldöznek.
A vonat megrándult, az utolsó métereket tette meg.
– Tűnj el! – helyeselt Szasa megkönnyebbülten. – Sok sikert! Szívesen segítenék, de…
– Az jó, hogy segíteni akarsz – vágtam rá. – Segíthetsz is.
Beugrottam a fülkébe, felkaptam a csomagomat, visszarohantam a nyitott ablakhoz – a vonat épp egy a sínek fölött átvezető, rácsos felüljáró alatt haladt át. Kidobtam a csomagom.
Azt hiszem, Szasa úgy gondolta, hogy magam is a pakkom után akarok ugrani. Még felém is lépett, hogy segítsen. De én megrántottam a vészféket, ettől felvisított a fékrendszer, a már szinte teljesen leállt vonat nagyot rándult, és nyomban leállt. A felébredt utasok nyilván átkot szórtak a teljesen vétlen mozdonyvezető fejére.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése