2012. május 26., szombat

Joe Haldeman - Örök háború (exkluzív részlet)

A Metropolis Media Kiadó jóvoltából újabb regény exkluzív részletét közölhetjük. Ezúttal Joe Haldeman - Örök háború című regényéből, ami hamarosan megjelenik a kiadó gondozásában. A mű 1975-ben elnyerte a Nebula díjat, 1976-ban pedig a HUGO-t és a Locus díjat is egyaránt.

(Ez nem ugyanaz a részlet, ami a Galaktikás hírlevélben is szerepel!)

Köszönjük a bepillantást!

Tartalom:
William Mandella egy ifjú fizikus-hallgató, akit egy különleges egységbesoroznak be. Különösen kegyetlen kiképzésük a Földön és az űrben egyaránt zajlik, nem is mindenki éli meg a végét. Küldetésük példátlan: vissza kell szorítaniuk egy frissen felfedezett idegen faj harcosait, és meg kell védeniük a világűrben szétszórt emberi kolóniákat.
A tauriak védtelen telepesekre támadtak, így Mandella és csapata küldetése egyszerre felderítés és megtorlás.
Ahogy hazatérnek a kegyetlen frontról, egy megváltozott emberiséggel találkoznak a Földön – ugyanis amíg ők pusztán két évet harcoltak csatahajójukkal a tauriak ellen a világűrben, addig a Földön évtizedek teltekel… és Mandellának rá kell ébrednie, hogy ha nem tud beilleszkedni egy felismerhetetlenségig megváltozott, túlnépesedett, veszélyes társadalomba, akkor számára csak egy marad: az örök háború…

A regény nem egyszerűen egy űrháborús opus, hanem az emberi lélek és természet tükre is. Mi történik egy emberben két év értelmetlennek tűnő harcközben? Hogyan reagál arra, amikor hazatérve nem hősként fogadják, hanem koloncként? Olyan kérdéseket vet fel vitaindítón, mint a születésszabályozásként államilag reklámozott homoszexualitás, a népességszabályozás, a szabad fegyverviselés, a katona helye egy békés társadalomban – ezek pedignem a jövő, sokkal inkább már a mi jelenünk témái!

Update:
A kiadó megosztott pár információt a Könyvhéten megjelenő regény hátteréről:

Hát, ez egy bonyolult sztori Haldemannal, megpróbálom érthetően leírni :).
Az 1970-es évek elején megírta a könyvet, és elkezdett vele házalni. Senkinek nem kellett, csak Ben Bova adta ki 1974-ben, de azzal a feltétellel, ha Haldeman átír egy részt a közepén, mert azt Bova nagyon nyomasztónak találta. Haldeman írt egy kellemesebb fejezetet középre, kiadták.
Viszont, miután befutott író lett, úgy érezte, az eredeti az jobb volt, és visszatette középre a nyomasztónak titulált fejezetet. Ez a második kiadás.
Aztán felhívták a figyelmét arra, hogy a könyv közepe inkonzisztens és inkoherens, a semmiből lépnek elő karakterek, stb. Úgyhogy fogta és átírta a könyv közepét, jóra és érthetőre, ez a harmadik kiadás. (asszem 2000-ben készült)
A Valhallás kiadás a második alapján készült. Nagy elégedetlenséget is váltott ki a kretén közepével, sokan a fordítót hibáztatták.
Mi most úgy adjuk ki, hogy a 2000-es, érthető szöveg van benne, de olvasható benne az eredeti nyomasztó közepe is, tehát, a két "érthető" verzióból mindkettő ott van, ez teszi kuriózummá a regényt.
/2012.05.31./

Részlet:
Éppen a tunikámra csatoltam fel az övet, amikor a gyűrűm bizseregni kezdett. A fülemhez emeltem. Rogers volt az.
– Mandella, menj, és nézd meg a hármas szakaszrészleget! Valami gond van. Daltonnak a vezérlőből kellett nyomásmentesítenie.
Hármas részleg – de hisz az Marygay szakasza! Mezítláb rohantam végig a folyosón, és épp akkor értem oda, amikor amazok belülről kinyitották az ajtót, és kezdtek kifelé botorkálni.
Elsőnek Bergman ért ki. Elkaptam a karját.
– Mi franc van, Bergman?
– He? – Kissé zavaros tekintettel meredt rám, mint mindenki más is, aki kijött. – Ja, te vagy az, Mandella. Nemtom. Mér’?
Nem engedtem el, de bekukucskáltam az ajtón.
– Elkéstetek, haver. Későn nyomásmentesítettetek. Mi történt?
Rázogatással próbálta kitisztítani a fejét.
– Elkéstünk? Hogyhogy? Mennyivel?
Most először néztem az órámra.
– Nem nagyon sok… – Atyaisten! – Ööö, ugye 0520-kor cipzáraztunk be?
– Igen, asszem, akkor.
Marygay még mindig nem volt ott a kifelé támolygók között.
– Csak pár percet késtetek… de elvileg csupán négy órát kellett volna bent lennünk, vagy annál is kevesebbet. Most pedig 1050 van.
– Huh… – Megint megrázta a fejét.
Eleresztettem, és hátrahúzódtam, hogy Stiller és Demy ki tudjon jönni.
– Akkor mindenki elkésett – mondta Bergman. – Nem lesz bajunk.
– Huh… – Non sequiturs. – Dehogy… Hé, Stiller! Nem láttad…
Bentről:
– Orvost! ORVOST!
Valaki, aki nem Marygay volt, kijött. Durván félrelöktem az útból. Berontottam az ajtón, és ráestem valakire, aztán nyomultam tovább, oda, ahol Struve – Marygay segédje – állt egy héj fölött, és nagyon gyorsan, nagyon hangosan beszélt a gyűrűjébe.
– …és vért, istenem, nagyon kell…
Marygay feküdt ott a héjban, és
– …szerezzetek engedélyt Daltontól…
a teste minden négyzetcentiméterét egyenletes rétegben fényes vérréteg borította
– …amikor nem jött ki…
ami egy haragosvörös horzsolásként kezdődött a kulcscsontja alatt, lefutott a mellei között, át a szegycsontján
– …ide… idejöttem és felhajtottam a…
és vágássá mélyült, amely végigfutott a hasán, és ahol véget ért
– …igen, még…
néhány centivel a szeméremszőrzet felett, egy nyálkás bélkanyarulat nyomult elő…
– …oké, bal csípő. Mandella…
Még élt, a szíve vert, de véres feje ernyedten csüngött lefelé, a szeme fehéren kifordult, és a szája szélén vörös habfoszlányok bugyogtak ki, valahányszor felületesen kilélegzett.
– …a bal csípőjére tetoválva. Mandella! Szedd ki! Nyúlj alá, és nézd meg, hogy a milyen a vére…
– 0 RH NEGATÍV, A FRANC egye … meg. Elnézést… negatív. – Hát nem láttam már ezerszer ezt a tetoválást?
Struve továbbadta ezt az információt, és hirtelen eszembe jutott az övemre fűzött elsősegélycsomag. Lepattintottam, és kotorászni kezdtem benne.
Vérzést elállítani – sebet védeni – sokkot kezelni, ezt mondja a nagykönyv. Valamit elfelejtettem, valamit elfelejtettem… légutakat megtisztítani. Lélegzett még, ha erre gondoltak. Hogyan lehet elállítani a vérzést, és védeni a sebet egy szál kis nyomókötéssel, amikor a seb majdnem egy méter hosszú? Sokkot kezelni, na, ez talán menni fog. Kihalásztam a zöld ampullát, odaszorítottam a karjához, és megnyomtam a gombot. Aztán a kötést steril oldalával a kiálló bélrészre fektettem, az elasztikus rögzítőt pedig áthúztam a dereka alatt. Majdnem nullás feszülésre állítottam, aztán rögzítettem.
– Tudsz még csinálni valamit? – kérdezte Struve.
Hátraléptem, és nagyon tehetetlennek éreztem magam.
– Nem tudom. Neked eszedbe jutott még valami?
– Én sem vagyok nagyobb orvos, mint te. – Az ajtóra nézett. A keze ökölbe szorult, bicepsze megfeszült. – Hol a francban vannak már? Van morfplexed abban a készletben?
– Igen, de valaki azt mondta, hogy ne használjam belső…
– William…
Marygaynek nyitva volt a szeme, és próbálta felemelni a fejét. Odarohantam hozzá, és a karomba fogtam.
– Minden rendben lesz, Marygay. Már jön az orvos.
– Mi lesz rendben? Szomjas vagyok. Vizet…
– Nem, drága, most nem ihatsz vizet. Legalábbis egy darabig. – Ha operálni viszik, akkor semmiképpen.
– Mi ez a sok vér? – kérdezte vékonyka hangon. Hátrahanyatlott a feje. – Rossz kislány voltam.
– Biztos a ruha volt – mondtam gyorsan. – Nem emlékszel azokra a horzsolásokra?
Megrázta a fejét.
– Ruha? – Hirtelen elsápadt, és öklendezni kezdett. – Vizet… kérlek, William, vizet!
Parancsoló hang csattant fel a hátam mögött:
– Hozz egy vízbe áztatott rongyot vagy anyagot!
Hátranéztem, és Wilson dokit pillantottam meg két hordágyvivővel.
– Először fél liter femoral – mondta csak úgy, magának, miközben óvatosan bekukkantott a nyomókötés alá. – Kövesd azt a kivezetőcsövet egypár méterig, aztán szorítsd el! Nézd meg, hogy van-e benne vér!
Az egyik medikus tízcentis tűt döfött Marygay combjába, és egy nejlonzsákból vért kezdett adni neki.
– Bocsánat a késésért – mondta Wilson doki elcsigázottan. – Nagyon beindult az üzlet. Mit mondtál a ruháról?
– Már volt két kisebb sérülése tőle. Nem illeszkedik rá egész tökéletesen, és felhorzsolja nyomás alatt.
A doki szórakozottan bólintott, és megnézte Marygay vérnyomását.
– Valaki adjon… – Valaki odaadott neki egy víztől csöpögő papírtörölközőt. – Adtál neki valamit?
– Egy ampulla sokktalanítót.
Kicsit összegyűrte a papírt, és Marygay kezébe adta.
– Mi a neve?
Megmondtam.
– Marygay, most nem adhatunk neked vizet, de ezt szívogathatod. Most pedig bele fogok világítani a szemedbe. – Miközben egy fémcsővel belenézett a lány pupillájába, azt mondta: – Testhőmérséklet? – Erre az egyik medikus leolvasott egy számot valami digitális kijelzőről, és visszahúzott egy szondát. – Vér ment ki?
– Igen, egy kevés.
A doki óvatosan a kötésre tette a kezét.
– Marygay, egy kicsit az oldaladra tudnál fordulni?
– Igen – felelte Marygay lassan, és letámasztotta a könyökét. – Nem – mondta aztán, és sírva fakadt.
– Ugyan, ugyan – mormolta a doki szórakozottan, és feltolta Marygay csípőjét annyira, hogy lássa a hátát. – Csak egy seb, és mennyi vér!
Kétszer megnyomta a gyűrűje oldalát, és a füle mellett megrázogatta.
– Van valaki a műhelyben?
– Harrison, hacsak nem hívták el.
Egy nő érkezett. Először meg sem ismertem. Sápadt volt, és véres, viharvert köpenyt viselt. Estelle Harmony.
Wilson doki felpillantott.
– Új ügyfelek, Harmony doktornő?
– Nem – mondta Harmony tompán. – A karbantartó fickónál kettős baleseti amputáció volt. Csak pár percig élt, de frissen tartjuk átültetésekhez.
– A többiek?
– Robbanásszerű dekompresszió – szippantott Harmony. – Tudok itt segíteni valamit?
– Igen, egy perc – A doki megint próbálkozott a gyűrűjével. – A fene egye meg! Nem tudod, hol van… Harrison?
– Nem… talán a B műtőben, ha gond van a testfenntartással. De azt hiszem, jól megcsináltam.
– Hát, a fene tudja, hogyan…
– Hahó! – szólt a medikus a vértasakkal.
– Még egy fél liter femoral – felelte Wilson doki. – Estelle, átvennéd az egyik srác helyét itt? Műtétre kell felkészíteni ezt a kislányt.
– Persze, legalább csinálok valamit.
– Remek. Hopkins, te menj fel a műhelybe, hozz le egy gurulós ágyat meg egy lámpát, két liter izotónikus fluorkarbont elsődleges spektrummal! Ha Merck gyártmányú, akkor az lesz ráírva, hogy „hastáji spektrum”. – Talált a ruhája ujján egy olyan részt, ami még nem volt csupa vér, és megtörölte a homlokát. – Ha megtalálod Harrisont, küldd át az A műtőbe, és készíttess elő vele hasi érzéstelenítést!
– És vitessem fel a lányt az A-ba?
– Igen. Ha Harrisont nem találod meg, keríts valaki mást… – bökött felém – …mondjuk ezt a srácot itt, hogy betolja a pácienst az A műtőbe! Te menj előre, és kezdd összeállítani az érzéstelenítést!
Wilson felkapta a táskáját, és belekotort.
– Már itt el kell kezdenünk – mormogta. – De azért mégse parametadonnal… Marygay! Hogy érzed magad?
Marygay még mindig sírt.
– Fáj…
– Tudom – mondta a doki gyengéden. Egy pillanatig gondolkozott, aztán Estelle-hez fordult: – Nem lehet tudni, mennyi vért vesztett igazából. És van egy ömleny a hasüregben. Mivel még életben van, nem hinném, hogy túl sokáig vérzett nyomás alatt. Remélhetőleg még nincs agykárosodás.
Megérintette a Marygay karjához erősített digitális kijelzőt.
– Figyeld a vérnyomást, és ha úgy látod, hogy indokolt, adj neki öt köbcenti érszűkítőt! Nekem most mennem kell.
Becsukta a táskáját.
– Van érszűkítőd a pneumatikus ampullán kívül?
Estelle megnézte a saját táskáját.
– Nincs, csak a gyors pneumatikus… ó… de van.
– Oké. Oké. Ha használnod kell a szűkítőt, és a vérnyomása túl gyorsan emelkedik…
– Akkor két köbcentinként tágítót.
– Oké. Nem valami elegáns megoldás, de hát ez van. Ha nem vagy túl fáradt, szeretném, ha asszisztálnál majd odafönt.
– Jó.
Wilson doki el.
Estelle elkezdte mosogatni Marygay hasát izopropil-alkohollal. A folyadéknak hideg és tiszta szaga volt.
– Adott neki valaki sokktalanítót?
– Igen, én – mondtam. – Olyan tíz perce.
– Aha, akkor ezért aggódott a doki… Nyugi, jól tetted. Csak a sokktalanítóban érszűkítő van. Még öt köbcenti, és túladagolást okozhat.
Tovább mosogatott, és pár másodpercenként ellenőrizte a vérnyomást.
– William! – Most először adta valami jelét annak, hogy megismert. – Ez a nő… izé, Marygay a szeretőd? Az állandó szeretőd?
– Igen.
– Nagyon csinos. – Ez érdekes megjegyzésnek tűnt, tekintve, hogy Marygay holtsápadt volt, és csurom vér. De azt hiszem, a nők, az orvosok és a szeretők a felszín alatt is meglátják a szépséget.
– Igen, az.
Marygay abbahagyta a sírást, és szorosan lehunyta a szemét. Az utolsó csepp nedvességet is kiszívogatta a papírból.
– Kaphatnék még vizet?
– Csak úgy, mint az előbb. De nem túl sokat.
Kimentem az előcsarnokba, hogy papírtörölközőt keressek. Most, hogy a nyomáskiegyenlítő folyadék bűze elpárolgott, már lehetett szagolni a levegőt. Rossz volt. Gépolaj- és égett fémszagú, mint egy gépműhelyben. Arra gondoltam, talán túl van terhelve a légkondi. Volt már erre példa, amikor először használtuk a gyorsulókamrákat.
Marygay elvette a törölközőt, de a szemét nem nyitotta ki.
– Együtt akartok maradni akkor is, ha majd visszamentek a Földre?
– Lehet – feleltem. – Már ha egyáltalán visszajutunk. Van még egy csatánk.
– Nincs több csata – mondta Harmony tompán. – Hát nem hallottad?
– Mit?
– Nem tudod, hogy találat érte a hajót?
– Találat?! Akkor hogy lehet, hogy élünk?
– Hát ez az. – Visszatért a sebtisztogatáshoz. – Négy szakaszrészlegnek annyi, és a szkafandertárolónak is. Egy árva harci páncél se maradt a hajón… gatyában pedig nem lehet harcolni.
– Azok a szakaszok… mi lett velük?
– Nincs túlélő.
Harminc ember.
– Kik voltak?
– A teljes harmadik szakasz és a második szakasz első osztaga.
Al-Sadat, Busia, Maxwell, Negulesco.
– Istenem…
– Harminc halott, és fogalmuk sincs, mi történt. Nem tudják, de bármikor újra megtörténhet.
– Nem szonda volt?
– Nem, azokat mind elkaptuk. Meg az ellenséges hajót is. Semmi sem látszott a szenzorokon, aztán egyszer csak bumm, és már le is szakadt a hajó harmada. Szerencse, hogy nem a hajtómű vagy a létfenntartó rendszer.
Alig hallottam, mit mond. Penworth, LaBatt, Smithers. Christine és Frida. Mind halottak. Teljesen belezsibbadtam.
Harmony fogott egy pengevágót, és egy tubus zselét szedett elő a táskájából.
– Légy úriember, és fordulj el! – mondta. – Ja, tessék! – Egy darab gézt alkoholba mártott, és a kezembe nyomta. – Addig is tedd hasznossá magad! Tisztogasd le az arcát!
Nekifogtam, és Marygay, csukott szemmel, megszólalt:
– De jó! Mit csinálsz?
– Úriember vagyok. És hasznos is…
– Mindenki, figyelem! Mindenki, figyelem! – A nyomáskamrában nem volt hangosbeszélő, de az előtérből jól lehetett hallani. – A hatodik osztály és afölött mindenki jelentkezzen a gyülekezőben, hacsak nincs sürgős orvosi vagy karbantartási feladata!
– Mennem kell, Marygay.
Nem mondott semmit. Azt se tudtam, hallotta-e a bejelentést.
– Estelle! – Közvetlenül odafordultam hozzá; pokolba az úriemberséggel. – Megtennéd, hogy…
– Persze. Szólni fogok, ahogy tudunk valamit.
– Kösz.
– Minden rendben lesz – mondta, de aggodalmas és komor volt az arca. – De most már menj! – sürgetett szelíden.
Mire kiértem a folyosóra, a felszólítást már negyedszer ismételték. Valami új szag terjengett a levegőben, amit nem is akartam azonosítani.

5 megjegyzés :

  1. Ez egy nagyon jó könyv, és remélem a Galaktika nem csak a "biztos kapura játszik" mint ahogy szokása, hanem a folytatásokat is kiadja majd.
    A borító egyébként vállalhatatlan, pláne az első magyar kiadáshoz képest: http://marvin.bookline.hu/product_images/1131/0399000125609.JPG

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A borító bélyegképben kifejezetten jól mutat, de "normális" méretben előjönnek a hibái valóban. Én sem ájultam el tőle. Nagyon ronda. :)
      Láttam, hogy megjelent már a Valhallánál régebben. Sajnos azt még nem tudom, hogy ez újrafordítás lesz-e.

      Törlés
    2. Ahogy néztem a saját példányommal, a fordítás ugyanaz.

      Törlés
    3. Galaktikás kiadói infó a regényről:

      Hát, ez egy bonyolult sztori Haldemannal, megpróbálom érthetően leírni :).
      Az 1970-es évek elején megírta a könyvet, és elkezdett vele házalni. Senkinek nem kellett, csak Ben Bova adta ki 1974-ben, de azzal a feltétellel, ha Haldeman átír egy részt a közepén, mert azt Bova nagyon nyomasztónak találta. Haldeman írt egy kellemesebb fejezetet középre, kiadták.
      Viszont, miután befutott író lett, úgy érezte, az eredeti az jobb volt, és visszatette középre a nyomasztónak titulált fejezetet. Ez a második kiadás.
      Aztán felhívták a figyelmét arra, hogy a könyv közepe inkonzisztens és inkoherens, a semmiből lépnek elő karakterek, stb. Úgyhogy fogta és átírta a könyv közepét, jóra és érthetőre, ez a harmadik kiadás. (asszem 2000-ben készült)

      A Valhallás kiadás a második alapján készült. Nagy elégedetlenséget is váltott ki a kretén közepével, sokan a fordítót hibáztatták.
      Mi most úgy adjuk ki, hogy a 2000-es, érthető szöveg van benne, de olvasható benne az eredeti nyomasztó közepe is, tehát, a két "érthető" verzióból mindkettő ott van, ez teszi kuriózummá a regényt

      Törlés